Bipoláris zavar, avagy már megint világvége?
Az unásig ismert anekdota szerint a fiatal magyar emigráns újoncként jelentkezik a belga hadseregbe. A kiképző őrmester elkiáltja magát: flamandok jobbra, vallonok balra! (Ez a két nép alkotja Belgium lakosságát.) Szegény magyar újonc megkérdezi: és a belgák hová álljanak? Hazánkban ez a bármilyen ügyben szélsőségesen polarizálódó két tábor közé rekedt emberek kérdésévé vált…
Biztos, hogy az én identitásomat csak szélsőséges vagy-vagy kérdések alapján lehet megérteni? Jobboldali vagy baloldali? Konzervatív vagy liberális? Fradi vagy Dózsa? (Van még ilyen csapat egyáltalán?) Fekete vagy fehér?
A csapda az, hogy nem valódi kérdésekre várnak teljes elkötelezettségű választ. Mindkét szélsőség – és egyre inkább az, a tehetetlenségi erő és a magabiztos tudatlanok szorgalma miatt – igaz és hamis dolgokat kever össze és úgy követel teljes elköteleződést és egyben elhatárolódást a másik, démonizált oldaltól. Ha ezt nem teszed meg, akkor áruló vagy. Ha történelmi felekezethez tartozó keresztény vagy, akkor csak jobboldali lehetsz. De ha valamelyik kis gyülekezethez tartozol, akkor meg csakis liberális, baloldali. Szegény Jézus, ha így kellene berendeznie a mennyek országát, az már inkább hasonlítana a pokolhoz…
Vannak persze nagyon valóságos és nagyon éles kérdések is. Elutasítod az abortuszt? (Akkor te konzervatív vagy.) Véded a cigányokat? (Pláne, ha a zsidókat?! Akkor meg liberális.) És ha elutasítom az abortuszt és ugyanakkor elutasítom a fajgyűlölet megnyilvánulásait is? Ha hiszek a személyes szabadságban is és a szociális igazságosságban is?
A gonosz lelkek legnagyobb trükkje úgy szembe fordítani egymással az embereket, hogy mindkét fél az igazság letéteményesének hiszi magát – és mindkettő mögött a Vádoló, a viszály szelleme áll.
Nem kell nagyon messzire mennünk univerzális példáért. Jézust kora mindegyik vallási, politikai frakciója meg akarta nyerni magának, s hogy ez nem sikerült, mind a halálát kívánta. Lehetett volna „tiszta” farizeus – de ő inkább a bűnösöket választotta. Lehetett volna világi szadduceus, de ő inkább a hatalommal nem rendelkezőket, a szegényeket és kirekesztetteket választotta. Lehetett volna forradalmár zelóta, de ő inkább a békesség és megbocsátás útját választotta. Lehetett volna az egyszerű emberek (a „csendes többség”, a „bizonytalan szavazók” – és egyéb politikai lózungok) álmainak beteljesítője, de ő inkább Isten álmát választotta. Csoda-e, ha végül mindenki ellene fordult és elhagyta?
Szókratészt elítélték, mert kérdezni mert. Jézust elítélték, mert válaszai szentek voltak. Történetük azonban nem ért véget elítélésükkel. Athén bűnbánatot tartott és elítélte Szókratész gyilkosait (nem mintha az újabb gyilkosság és száműzetések megfelelő válasz lett volna), Jézus Krisztus pedig feltámadt a halálból és elküldte a Vígasztalót, a Bátorítót, a Szentlelket, hogy gyógyítsa az egyének és közösségek bajait.
A világunkat gyötrő „bipoláris zavar” gyógymódja ma is a megértés, a kiengesztelődés. Ha ebben az irányban nem tudunk elindulni, ha az indulatokat nem tudjuk csillapítani, akkor ugyanarra az érzelmi, indulati hullámvasútra ülünk fel, mint ebben a pszichés zavarban szenvedők – és ez maga a rémálom! (Fenti példánkhoz visszatérve: Belgium a szétesés határára érkezett „bipoláris zavara” miatt, s bár a közvélemény kutatások szerint a lakosság többsége Belgium egységét akarná, a flamand és vallon politikai elit megegyezés-képtelensége mára a szakadás széléig sodorta a szövetségi államot.)
Ráadásul mi, katolikus keresztények új fűszerezéssel vehetjük elő régi gumicsontunkat, a közelgő világvégét és/vagy Jézus Krisztus második eljövetelét. Ez az új fűszer pedig Ferenc pápa személye. Mivel pedig ő is csak ember, ráadásul az egyházunk feje akire állandó figyelem irányul, időről időre találhatunk magunknak olyan „kis színest”, amivel igazolhatjuk reményeinket és/vagy félelmeinket – és csak toljuk magunkat a szélsőség, a bipoláris zavar, a másik teljes elutasítása felé. De kinek jó ez?
Nekünk biztos nem. Értelmetlen vitákat folytatni arról, hogy kell-e a piros pápai topánka, szabad-e megmosni egy muzulmán nő lábát, rendes-e a feszület a pápa nyakán, szabad-e megkérdezni a hívőket, mi a véleményük bizonyos dolgokról – mi köze ennek az Evangéliumhoz? Az Örömhírhez?
Semmi.
Csak nehogy az Egyházért való nagy aggódásunkban elfelejtkezzünk a mi kis helyi egyházunkról, családunkról, közösségünkről! Csak nehogy a Világért való nagy aggódásunkban elfelejtkezzünk a mi kis világunkról, családunkról, közösségünkről! A körülöttünk élő emberekről. A Szeretet lelkéről. Aztán amikor feljutunk Jézus elé, majd azt mondjuk: úgy aggódtam érted, Uram! Ő pedig csodálkozva néz ránk: Értem aggódtál? Ugyan miért? Hát nem azt mondtam, hogy amit a legkisebbek közül egynek tesztek, azt nekem teszitek? Őértük kellett volna aggódnod…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
