Ez a magyar pokol
A turistáknak gyönyörű hely Magyarország, de aki ide költözik, rengeteg bürokráciára, csúszó- és hálapénzfizetésre számíthat – mondja Allan Boyko, aki kanadaiként tíz évet töltött Magyarországon, és máig nem érti, hogy ha valami nem működik, hogy lehet, hogy évek múlva sem próbálja senki megjavítani. Szerette budapesti munkáját, de a Budapest Times főszerkesztői székét mégis az albertai olajmezőkre cserélte, hogy gyerekeinek jobb életet biztosítson Kanadában. Éppen az aratás és egy olajipari központ között csíptük el félúton. (index interjú):
Hogy ment az aratás?
Köszönöm, jól! Tegnap a kombájnnal dolgoztam, a földművelés olyan, mintha felnőtt emberek játszanának játékdömperekkel: mindenki nagyon lelkes, a legkülönbözőbb emberek gyűlnek össze, hogy játsszanak. Annyi a különbség, hogy a játékdömper nem robban le, és nem viszi el a bank, ha rossz a termés, és nem tudjuk fizetni a részleteket. Most pedig éppen átautózom 250 kilométerre Red Deerbe, ott el kell intéznem valamit, hogy el tudjak helyezkedni az albertai olajiparban.
Ezek szerint még munkát keres?
Még keresek, de már több ajánlatot is kaptam. Kedden adtam le az önéletrajzomat, pénteken fel is hívtak, hogy megkérdezzék, hogy tudok-e kezdeni vasárnap este. Közben rájöttek, hogy nincs még meg a kénhidrogén-biztonsági engedélyem, úgyhogy abban maradtunk, hogy hívom őket, ha az megvan. Harminc-negyven helyre adtam le az önéletrajzomat, és két-három helyről hívtak fel, de ez az engedély például mindenhova kell. Egyébként a barátaim szerint egynél többször egy munkaadót sem szabad visszahívni, mert kétségbeesett benyomást kelt, és rontja az alkupozíciót.
Allan Boyko rádiósként indult Kanadában, Budapestre tíz évvel ezelőtt költözött, miután magyar nőt vett feleségül. Először angolt tanított, később a Budapest Times főszerkesztője lett. Tíz év után ironikus hangvételű búcsúlevélben köszönt el Magyarországtól, amelyben ezt írta:
„Magyarországon meglátszik az idő, de még mindig szép, és tele van érdekes történetekkel. Mindig megőrzöm a szívemben, mint azt a lányt, akiről mindenki mondta, hogy nehogy járjak vele, mert összetöri a szívemet, a bankszámlámat, vagy talán valami még rosszabbat. Talán észre sem vette az ember a hibáit eredetileg, vagy azt hitte, hogy segíthet neki megszabadulnia tőlük. Végül mégis kiderült, hogy ő olyan, amilyen, és nincs az a rábeszélés vagy jóakarat, ami megváltoztathatná.″
Összességében nem aggódom, de egyelőre csak pár napja vagyok itt. Regisztráltam a munkaügyi hivatalban, először beraktak egy foglalkozásra, ahol megcsinálták az önéletrajzomat. Én újságíró vagyok, tudom, hogy kell önéletrajzot írni, de mindegy, ezzel elment egy nap. Utána betettek egy karrier-tanácsadó kurzusra, úgyhogy flottul megy minden, egy kéthetes olajipari bevezető kurzust is el fogok végezni.
De közben férj és apa vagyok, a családomat a világ másik végén hagytam egyedül. A feleségem egyedül gondoskodik a két gyerekről, úgyhogy neki nagyon nehéz most.
Váratlanul távozott Magyarországról. A döntés is hirtelen volt, vagy tervezte ezt már egy ideje?
Már hosszú ideje beszéltünk róla, de eddig sosem határoztuk el magunkat. Pénzügyileg egyre rosszabb helyzetbe került az újság, 2008 óta folyamatosan estek az eladások. Tavasszal adtam be a felmondásomat, a helyettesem is úgy döntött, hogy elmegy, ugyanazon a napon mondtunk fel. Maradtam a hagyományos háromhetes nyári szünetig, hogy a kiadónak legyen ideje előkészíteni az új főszerkesztő érkezését.
Hogyan fogadták a döntését?
Szomorúak voltak, de meg is értettek egyben. Megpróbáltak több pénzt kínálni, de hát honnan? A gazdasági helyzet nem javul, egyszerűen nem láttam, hogy változhatnának ebbe az irányba a dolgok. Ugyanakkor a feleségem és én azt szerettük volna, hogy a gyerekeink Kanadában járjanak egyetemre, ami még öt-hat év múlva lesz esedékes, de kell egy kis idő, mire hozzászoknak a kanadai rendszerhez.
Miről írt a legszívesebben a Timesba?
A gazdaságról, mert az adatok általában ellenőrizhetők külföldi forrásokból. A kormány, bármelyik, olyan számokat hozott nyilvánosságra, amilyeneket csak akart, és úgy csűrte-csavarta őket, ahogy jólesett neki. Igen ám, de az EU, az IMF és az OECD is megcsinálja a matekot, amit utána el lehet adni úgy Magyarországon, hogy szabadságharcot folytatunk a gonosz külhatalmak ellen, akik megint a nyomunkban vannak, mint a történelmünk során már megannyiszor.
Szakmailag hogy érezte magát tíz év után?
Bármeddig tudtam volna csinálni, élveztem a munkát. Magyarország tele van botrányokkal, Kanadában sokszor kóbor kutyákról írnak cikkeket. Rengeteg a korrupció, szerkesztőként sötét üzelmekről mindig jó hírt adni. Az emberek panaszkodnak, hogy a médiában sok a negatív hír, de nézzünk szembe a tényekkel: miről beszélnek, pletykálnak az emberek? Hát, nem arról, hogy valaki milyen nagyszerű dolgot csinált. A rossz érdekli őket, és Magyarországon nagyon sok rossz van.
Búcsúcikkében arról ír, hogy amikor idejött, egész mások voltak a kilátások: egy felfelé ívelő pályájú országba érkezett, az EU-csatlakozás küszöbén, amitől azt várták, hogy „ripityára töri a bürokrácia béklyóit”.
Amikor Budapestre költöztem, összesen egy hónapnyi tapasztalatom volt az országról, a leendő feleségemet látogattam meg, és ott is házasodtunk össze. Tehát nem ismertem Magyarországot olyan jól, de azt hittem, hogy az EU-tagság miatt az ország egy nyugati modell felé fog közeledni. De hát, te jó ég, az EU maga is csak egy másfajta bürokráciatenger.
Emellett több dolgot megemlít: a cikk szerint Magyarország „bár egzotikus és izgalmas, de makacs, féltékeny, depressziós, hajthatatlan, sértődött és pénztelen is egyben”. Hogyan árnyalta az eredeti képet az itt töltött tíz év?
A fejlődés hiányát emelném ki elsősorban. Amikor nem működik valami, azt várná az ember, hogy előbb-utóbb megjavítják. A Magyarországon élő külföldiek körében van egy kifejezés, a „magyar módszer”, ezt akkor szokták mondani nekünk, ha valamit el akarunk intézni: „Nem, nem lehet, ez a magyar módszer.”
Mi más volt nehéz vagy meglepő?
Magyarország nagyon szeret a múltba nézni, jellemzően bűntudattal, dühvel és sajnálkozva. Augusztus 20-án kívül nem is tudok olyan nemzeti ünnepet, amin nem valamilyen kudarcra emlékeznek meg. Most például lett egy új ünnep, a nemzeti összetartozás napja, gyakorlatilag Trianon-nap, ami elvileg az összetartozásról szól, de valójában arra szolgál, hogy együtt haragudhatunk Magyarország történelme miatt.
A magyarok sokszor próbálnak felelősöket keresni Magyarország helyzete miatt, akár Trianonnal kapcsolatban. Tény, hogy borzalmasan méltánytalan, ami történt, de úgy nem lehet előrehaladni, hogy az ember feje 180 fokban hátra van fordítva, és tele van keserűséggel. Az emberek valamiért mégis szeretik olyan szorosan bebugyolálni magukat a zászlóval, hogy már fojtogatni kezdi őket.
A magyar nagyszerű nép, és sok ragyogó elmét adott a világnak, elég csak azokra a kutatókra gondolni, akik Nobel-díjat kaptak, a legtöbben miután már elhagyták az országot. De valahogy a társadalomban meglévő irigység miatt elfogadhatóvá vált, hogy az emberek visszatartsák egymást az építkezés helyett. A kanadaiak nem ilyen ragyogó elmék, de a rendszer működik: az átlagember kemény munkával és önfeláldozással előre tud lépni. Rengeteg magyar ember is hajlandó lenne ugyanerre, csak nagy kár, hogy annyi ember és akadály áll az útjukban.
Ön hogyan mutatta be Magyarországot más ideköltöző külföldieknek?
A turistáknak Magyarország remek és gyönyörű hely, ők el sem hagyják az V. vagy a XII. kerületet. Azok, akik ideköltöztek, már egy másik történet: őket figyelmeztetni kell, hogy nem fognak tudni munkát találni, ezért először angoltanítással kell kezdeniük. Meg kell tanulniuk kevesebb pénzzel beérni, de ezzel együtt lehetséges, meg lehet csinálni.
Utána meg kell említeni a bürokráciát, az adókat, a hálapénzt és a csúszópénzt, amit a rendőrök kérnek. De megint csak ilyen az emberi természet: ezekről többet beszélünk, mint arról, ha valami remekül működik. A legelképesztőbb az a hihetetlen mennyiségű papírmunka, amire bármilyen ügyintézéskor szükség van. Az első pár év pokoli volt, a tartózkodási engedélyek és hasonló ügyek miatt, később már hál' istennek nem kellett ilyesmivel foglalkoznom.
Mit gondol, hogyan válhatna az ország egyszerűbbé vagy hatékonyabbá?
Nem hiszem, hogy ez lehetséges. Mondhatnám, hogy ezt vagy azt kell megoldani, de azt hiszem, az ország karakterétől idegen a változás. A válság elején azt reméltem, hogy az ország csődbe megy, mert enélkül az ország csak toldozza-foldozza a problémákat, elég megnézni, mit csinált a Fidesz a magánnyugdíjakkal.
Amíg valamilyen úton-módon lehet pénzt szerezni, a dolgok változatlanul görögnek tovább. Ezért valamilyen válságra van szükség a változáshoz, ahogy az emberek is sokszor csak egy krízis után változtatnak meg bizonyos dolgokat az életükben. Ezért Magyarország szerintem képtelen a változásra, hacsak valami nagy dolog nem történik.
De itt van a nyugdíjak demográfiai problémája is. A nyugdíjasok szavazatán múlik minden, ezért a pártok nekik próbálnak kedvezni. Az anyámnak is van nyugdíja, a saját megtakarításaiból, a személyes felelősségvállalásra épülő rendszerben. Való igaz, valamiből nyugdíjat kell adni a kommunizmus alatt aktív korú nyugdíjasoknak, de ez őrült nagy kiadás, a gazdaság pedig nem elég erős.
Milyennek látja a mai magyar politikát?
A magyar politika olyan, mint amikor két gazda összeveszik egy óriási krumplin, amit az út szélén találtak, mert mindketten azzal akarnak hencegni, hogy ők a kiválóbb földművesek. A valóságban persze a krumpli egyiküké sem, de ahelyett, hogy elfeleznék és jövőre elültetnék, inkább gulyást főznek belőle, húsnak meg leölik az utolsó disznót. Mindeközben nemcsak a saját jövőjüktől loptak, hanem azoktól a családokétól is, akiknek elvileg szebb jövőt kellene teremteniük.
Először is, az előzmények: Gyurcsánynak semmiképp nem lett volna szabad pozícióban maradnia az után a gyalázatos őszödi beszéd után. Nagy tanulság volt, hogy nem tudták kipaterolni azután, hogy nyíltan bevallotta, hogy hazudott a kampányban.
Érdeklődve vártam, hogy Orbán Viktor mihez kezd majd, és a 2010-es választáskor reméltem, hogy a Fidesz kétharmadot szerez, mert azt gondoltam, hogy akkor nem lehet kifogásuk, hogy miért ne hoznák rendbe a dolgokat. De most egyáltalán nem látom demokratikusnak a kormányt, bár formailag ezt tudják igazolni, de valójában nem is figyelnek oda az emberekre. Csak kitalálnak valamit, és lenyomják az emberek torkán. Ez nagyon kellemetlen érzés, és szerintem ha a Fideszt fenyegetné az a veszély, hogy elveszthetik a következő választást, valahogy megoldanák. Persze nem hiszem, hogy a Fideszt fenyegeti ilyen veszély.
A Fidesz részben azért érzi magát feljogosítva arra, hogy így kormányozzon, mert nem kommunista a hátterük. Ez is fontos kérdés, a régióban sok másik ország nyilvánossá tette az ügynöklistákat. Magyarországon ez sosem történt meg, ezért ez még mindig ott kísért minden politikus körül, pártállástól függetlenül. Ezáltal sokan zsarolhatóak lesznek.
A Budapest Times büszkén vallja, hogy független újság, miközben a legtöbb magyar médiaterméknek bevallott vagy bevallatlan, de egyértelmű pártpreferenciája van. Ön szerint van független magyar sajtó?
Nem büszkélkednék annyira a Budapest Times függetlenségével, mert igazából soha senki nem fenyegetett meg minket. Könnyű azt mondani, hogy ne bagózz, ha nincs egy szál cigaretta sehol, úgyhogy nem mondanám, hogy hősök voltunk.
Hogy van-e független magyar média? Igen, nem is kevés. Megvannak az erőforrásaik, hogy jó újságokat csináljanak? Nem biztos, és ez világszerte probléma, nemcsak Magyarországon.
De ez az olvasókon is múlik: az emberek harciasan szorongatják az újságjukat a mozgólépcsőn, sokan ezzel fejezik ki a pártállásukat. És persze sokan nem is hajlandók semmit elhinni, ami a másik lapban jelenik meg, még ha igaz is, mert az nem az ő politikai preferenciájuk.
Milyen pozitív változást látott az elmúlt tíz évben az országban?
Hm, szeretnék találni valamit. Melegebb lett (nevet), és például megkönnyítették az állampolgárrá válást, ami egyben persze körmönfont politikai lépés is volt: miért szavazhatnak a külföldiek? Mert általában az exkommunisták ellen szavaznak. Az állampolgársághoz a papírmunkát persze meg kellett csinálnom, de elég volt az alapszintű magyar nyelvtudás. Talán ötven szót használtam, elmondtam egy viccet, utána meg mindenre azt mondtam, hogy igen.
De fordítsuk meg a kérdést: ön milyen pozitív változást látott az elmúlt tíz évben?
Az EU-csatlakozás kitárta a világot a fiatalok előtt.
Szóval az a pozitívum, hogy könnyebb elmenni? Na szép! (nevet)
Reméljük, hogy sokan visszajönnek. Van-e bármi más, amit szívesen elmondana?
A kedvenc magyar viccem. Meghal egy fickó, és a pokolra jut. Lemegy a lifttel, találkozik az ördöggel, akitől megtudja, hogy egy kicsit várnia kell, még nem ő jön. Az ördög felajánlja, hogy addig körbevezeti: a pokol első bugyrát szögesdrótos kerítés veszi körül, gépfegyveres őrök vigyáznak az elkárhozott lelkekre.
– Ez az orosz pokol – mutatja az ördög.
A következő bugyorban nincs se kerítés, se őrök, csak egy Hölle feliratú tábla.
– Ez pedig a német pokol – magyarázza az ördög, – nem is kell őr, mert mindenki látja a kiírást.
Az utolsó bugyorban sincsenek sem őrök, sem kerítés, de még tábla sem, mégis itt van a legnagyobb tömeg.
– Hát ez meg milyen bugyor? – kérdezi a fickó.
– Ez a magyar pokol – mondja az ördög, – ide még tábla sem kell, mert ha valaki megpróbál elszökni, a többiek visszarántják.
Egyébként a lelkipásztoromtól hallottam, kanadaiaknak is elmeséltem, de ők persze nem értik.
(Halmos Máté, index)
