Létezhet-e még keresztény szépirodalom?
Legalábbis olyan, ami számot tart némi érdeklődésre az olvasók körében. Van-e értelme egyáltalán „keresztény” irodalomról beszélni? Lehet-e még alkotni, és mi a megbotránkoztatás ára – saját tapasztalataimból –, vajon megéri-e, az „ár”, amit ki kell fizetni érte?
Szépirodalmi próbálkozásaim ifjúkoromig nyúlnak vissza – de hát melyik tizenéves nem csinált butaságokat? Borítsa feledés fátyla… Aztán ’90-es években, az általam elsőként átélt világvégvárásra reagálva írtam meg a Küldöttek című regényt (Julius P. S.) álnéven, amit a Marana Tha Kiadó adott ki egy félelmetes borítóval. Talán ennek is köszönhető (vagy az írás minőségének?), hogy rosszul fogyott. Nekem ugyan több olvasó is dicsérte, volt aki a folytatást is várta (lehet, hogy véletlenül pont azzal a néhánnyal találkoztam, akinek tetszett?), de a kudarc miatt ezekből nem lett semmi.
Ennyitől azért még nem csüggedtem el, írtam novellás kötetet (szintén álnéven), néhány felnőtt és gyerek színdarabot (kis amatőr társulatok játszották, ha megszerveztem), szerkesztettem több szerzős köteteket… A következő nagyobb pofonba aztán a Gyíkvár című mesekönyvünkkel futottam bele, 2002-ben. Szerzőtársam nagyon aranyos gyerekverseket írt a mesék mellé, amiket aztán félreértve úgy megbotránkozott rajta az akkori egyik legnagyobb keresztény könyvesbolt illetékese, hogy azonmód kitiltotta tőlük. Én már terveztem a folytatást, regényt, társasjátékot (most is itt van talonban, hátha), de a megbélyegzés, ami villámgyorsan elterjedt a „szakmában”, úgy elvette a kedvemet, hogy sutba vágtam az egészet, szépirodalmat is, maradtam olvasónak…
Ki tudja hányezer cím jelenik meg évente magyarul a boltokban? Hány tízezer ember életét, világnézetét befolyásolja még mindig egy-egy regény, színdarab? Emlékszem, amikor gyermekeim olvasókorba értek, keresgéltem a mesék, később ifjúsági regények között, mit vehetnék meg nekik olvasni? Nem nagyon találtam, a világ pedig beelőzött, nekik is felkínálta Harry Pottert (nagyon izgalmas könyvsorozat, érthető, ha olvassák, csak hát…), a fantasy-irodalmat a hősökkel, a kötelező irodalom „Légy jó mindhalálig” a maga depressziós hangulatával labdába se rúghatott mellettük.
Milyen jó lenne, ha lennének (ha kinevelnénk, ha felfuttatnánk) olyan szerzők, keresztény szerzők (írók, költők, képzőművészek, zenészek), akik fejlődésre képesek, jó könyveket írnak (festenek, zenélnek), akik úgy tudnak alkotni, hogy azt a világi ember is olvassa, s miközben találkozik a művel, a lelke Isten felé fordulhat… bizony, ez a többé-kevésbé rejtett evangelizáció terepe lenne, ha lenne.
Nyilvánvaló elvonási tüneteim után visszatértem a szépirodalomhoz. Tavaly megjelentettük a „33 rövid történet és néhány hosszabb” című novellás kötetet (mérsékelt sikerrel). Sikerült is újra megbotránkoztatni, csak most egy másik nagy könyvesbolt illetékeseit, mivel az egyik rövid történetben két csöves csúnyán beszélt – mit tegyünk, a csövesek már csak ilyenek, én meg voltam olyan bolond, hogy ahelyett, hogy kipontoztam volna ezt a részt, benne hagytam – már megint kitiltottak. Hogy az a szöveg lágy pipafüst akár a közbeszédhez, akár a médiában, filmekben folyó trágársághoz képest is? Az nem számít… Tényleg, nekünk csak valami steril, élettől elrugaszkodott irodalmat szabadna művelni? Mi nem lehetünk játékosak, nem engedhetünk utat a fantáziánknak? Mi nem tükrözhetjük a valóságot?
Kinek kell az élettelen, ámde „nagyon vallásos” irodalom? Talán ahelyett, hogy rászoktatnánk, még a maradék olvasóinkat is leszoktatjuk az irodalmi alkotások olvasásáról?
Nem fognak leszokni, de elmennek olyan boltba, ahol kedvükre válogathatnak – azok azonban nem keresztény boltok leszek és nem keresztény lelkiséget fog közvetíteni a könyv sem, amit megvásárolnak.
Nem szeretnék megint elcsüggedni, pláne, hogy azóta is rom a rövid történeteket, összeállt egy anyag „Kisvárosi történetek” címmel, amit idén karácsonyra szeretnénk is megjelentetni. (Olvasható néhány a honlapunkon, a Kultúra/Irodalom menüpont alatt. Ezek olykor humoros, olykor melankolikus, de mindig találó és elgondolkodtató történetek egy kisvárosból, ahol megelevenednek a tetoválások, ahol Petőfi Sándor megjelenik legnagyobb tisztelőjének, de Petrovics néven mutatkozik be, és ahol Simon bácsinak szellemeket látó kutyája van. Szórakoztató mesék, amelyekben, mint görbe tükörben mégis magunkra ismerünk...) Elkészült a címlap is - Antal Péter akvarellje alapján, ő rajzolja az illusztrációkat is -, most már csak ki kellene nyomtatni és terjeszteni, de mint tudjuk, „pénz a legkevesebb”.
Ezért szeretnék most mindannyiótokhoz fordulni: ha úgy érzitek, hogy egyet tudtok érteni a fent leírtakkal, ha tetszenek a történetek, akkor kérlek, támogassátok a könyv megjelentetését! Támogatóink nevét közzé tesszük a könyvben és természetesen ingyen tiszteletpéldányokat is kapnak, amennyit kérnek!
Ha tudsz segíteni, kérlek jelezd az Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. levélcímen, vagy a 06-30/33-88-245-ös telefonszámon!
Hálás szeretettel: Sipos Gyula
Sípos (S) Gyula, (www.szeretetfoldje.hu)
