Ferenc pápa: Újra rá kell találnunk a szenvedélyre és a lelkesedésre!
Szeptember 23-án délután a Szentatya a marseille-i Vélodrome stadionban mutatott be szentmisét. Beszédében arra biztatott, hogy találjunk rá újra a hit, remény és szeretet éltette lelkesedésre, mozgékonyságra, és ne engedjünk a közöny, a cinizmus, a kiábrándultság, a szomorúság kísértésének. Ferenc pápa teljes homíliájának és mise végi beszédének fordítását közreadjuk.
A Szentírás elbeszéli, hogy Dávid király, miután megalapította királyságát, elhatározta, hogy a frigyládát Jeruzsálembe szállítja. Ezért, miután összehívta a népet, felkerekedett, és elindult érte. Útközben pedig maga is táncolt előtte a néppel együtt, ujjongott és örült az Úr jelenlétének (vö. 2Sám 6,1–15). A háttérben ezzel a jelenettel beszéli el Lukács evangélista Mária látogatását unokanővérénél, Erzsébetnél: Mária ugyanis szintén felkerekedik és elindul Jeruzsálem környékére, és amikor belép Erzsébet házába, az Erzsébet méhében hordott gyermek, felismerve a Messiás érkezését, örömében ugrándozni, táncolni kezd, ahogy Dávid is tette a frigyláda előtt (vö. Lk 1,39–45).
Mária tehát úgy jelenik meg, mint az igazi Frigyláda, aki bevezeti a megtestesült Urat a világba. A fiatal Szűz siet a meddő öregasszony segítségére, és Jézust hordozva a minden meddőséget legyőző Isten látogatásának jelévé válik. Az Anya az, aki megy Júda hegyei felé, hogy elmondja nekünk:
Isten elindul felénk, hogy szeretetével felkeressen bennünket, és arra késztessen, hogy ujjongjunk örömünkben. Isten az, aki útnak indul!
Ebben a két asszonyban, Máriában és Erzsébetben, Istennek az emberiségnél tett látogatása mutatkozik meg: az egyik fiatal, a másik öreg, az egyik szűz, a másik meddő, mégis mindkettő „lehetetlen” módon várandós. Ilyen Isten működése életünkben: lehetővé teszi azt is, ami lehetetlennek tűnik, életet fakaszt a meddőségben is.
Testvéreim és nővéreim, kérdezzük meg magunktól őszinte szívvel: hisszük-e, hogy Isten működik az életünkben? Hisszük-e, hogy az Úr – rejtett és gyakran megsejthetetlen módon – cselekszik a történelemben, csodákat tesz, és a világias szekularizmusnak és bizonyos vallási közönynek a jegyét magán hordozó társadalmainkban is működik? Van mód annak megállapítására, hogy van-e ilyen bizalmunk az Úrban. Mi ez a mód? Az evangélium azt mondja, hogy „amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, a gyermek ugrándozott a méhében” (Lk 1,41). Ez a jel: az ugrándozás.
Akik hisznek, akik imádkoznak, akik befogadják az Urat, azok ugrándoznak a Lélekben, érzik, hogy megmozdul bennük valami, „táncolnak” az örömtől.
Ennél szeretnék most elidőzni: a hit ugrándozásánál.
A hit megtapasztalása mindenekelőtt az élet előtti ugrándozást váltja ki. Ugrándozni azt jelenti, hogy „belülről megérintődünk”, belső morajlás zajlik bennünk, érezzük, hogy valami megmozdul a szívünkben. Ez épp az ellentéte az érdektelen, hideg, nyugodt életben tengődő szívnek, mely közönybe zárkózik és áthatolhatatlanná válik, amely megkeményedik, érzéketlen minden és mindenki iránt, az emberi élet tragikus eldobásával szemben is, hiszen ma oly sok kivándorlónak, oly sok meg nem született gyermeknek, oly sok elhagyott idős embernek az életét elutasítjuk. A hideg, érdektelen szív mechanikusan, szenvedély, lendület és vágy nélkül vonszolja az életet. És mindettől a mi európai társadalmunkban meg lehet betegedni: a cinizmus, a kiábrándultság, a rezignáció, a bizonytalanság, az általános szomorúságérzet – mindez együtt: a szomorúság, az a szívben rejtőző szomorúság… Valaki „szomorú szenvedélyeknek” nevezte: ez egy ugrándozás nélküli élet.
Aki viszont megszületett a hitre, felismeri az Úr jelenlétét, mint a csecsemő Erzsébet méhében. Felismeri működését a napok sorjázásában, új szemeket kap a valóság szemlélésére; a fáradtság, a problémák és a szenvedés közepette is észreveszi Isten mindennapos látogatását, érzi, hogy Isten kíséri és támogatja. Személyes életének misztériumával és a társadalom kihívásaival találkozva, aki hisz, az ugrándozik, azt szenvedély fűti, álom hajtja, érdeklődése arra készteti, hogy vesse be magát személyesen. Most mindannyian megkérdezhetjük magunktól: én érzem-e ezeket? Megvannak-e bennem ezek? Akik ilyenek, tudják, hogy az Úr mindenben jelen van, hív bennünket, kéri, hogy tegyünk tanúságot az evangéliumról, hogy szelíden, kapott ajándékainkkal, karizmáinkkal egy új világot építsünk.
A hit megtapasztalása az élet előtti ugrándozás mellett a felebarát előtti ugrándozást is kiváltja. Mária látogatásának misztériumában ugyanis azt látjuk, hogy Isten látogatása nem rendkívüli égi jelenségeken keresztül történik, hanem a találkozás egyszerűségében. Isten egy családi ház bejáratához érkezik, két nő gyengéd ölelésében, két várandósság ámulattal és reménnyel teli találkozásában. Ebben a találkozásban ott van Mária szerető aggodalma, Erzsébet csodálkozása, az osztozás öröme.
Emlékezzünk erre mindig, az Egyházban is:
Isten kapcsolat, és gyakran emberi találkozásokon keresztül látogat meg bennünket, amikor meg tudunk nyílni a másikra,
amikor „ugrunk” azok életéért, akik nap mint nap elmennek mellettünk, amikor szívünk nem marad közömbös és érzéketlen a törékenyebbek sebei iránt. Nagyvárosaink és számos európai ország, mint Franciaország, ahol különböző kultúrák és vallások élnek egymás mellett, ebben az értelemben nagy kihívást jelentenek az elkeserítő individualizmus, az önzés és a bezárkózás ellen, melyek magányt és szenvedést szülnek. Tanuljuk meg Jézustól, hogy odafigyeljünk azokra, akik mellettünk élnek, tanuljunk tőle, akinek a fáradt és kimerült tömegeket látva megesik a szíve rajtuk, aki együtt érez velük (vö. Mk 6,34), aki irgalma megindít azoknak az embereknek a sérült teste előtt, akikkel találkozik. Ahogyan egyik nagy szentetek, Páli Szent Vince írja: „Meg kell lágyítani a szívünket, érzékennyé kell tennünk felebarátaink fájdalmai és nyomorúságai iránt, és imádkoznunk kell Istenhez, hogy adja meg nekünk az irgalmasság igazi lelkületét, mely az ő saját lelkülete”, és fel tudjuk ismerni, hogy a szegények „a mi uraink és gazdáink” (Correspondance, entretiens, documents, J. Gabalda, Paris, 1920–1925, 341; 392–393).
Testvéreim és nővéreim, Franciaország megannyi „ugrándozására” gondolok, az ország életszentségben, kultúrában, művészekben és gondolkodókban gazdag történelmére, mely oly sok nemzedéket fellelkesített. Ma is erre van szüksége életünknek, az Egyház életének, Franciaországnak, Európának: az ugrándozás kegyelmére, a hit, a szeretet és a remény új ugrándozására. Újra rá kell találnunk a szenvedélyre és a lelkesedésre, újra fel kell fedeznünk a testvériség iránti elkötelezettség ízét, újra mernünk kell megkockáztatni a szeretetet a családokban és a leggyengébbek iránt, és meg kell találnunk az evangéliumban azt a kegyelmet, amely átalakítja és széppé teszi az életet.
Nézzünk Máriára, aki veszi a fáradtságot, és útnak indul, és arra tanít bennünket, hogy Isten is ilyen: fáradozásra késztet, megmozgat, „ugrándozásra” késztet bennünket, ahogyan Erzsébettel történt. Mi olyan keresztények akarunk lenni, akik imádsággal találkoznak Istennel és szeretettel találkoznak testvéreinkkel; olyan keresztények, akik ugrándoznak, vibrálnak, befogadják a Lélek tüzét, és aztán hagyják, hogy a mai kérdések, a földközi-tengeri térség kihívásai, a szegények kiáltása, a testvériség és a béke megvalósításra váró „szent utópiái” emésszék őket.
Testvéreim és nővéreim, veletek együtt imádkozom a Szűzanyához, Őrködő Miasszonyunkhoz, hogy vigyázzon életetekre, őrizze Franciaországot, őrizze egész Európát, és hogy késztessen ugrándozásra a Lélekben. Ezt Paul Claudel szavaival szeretném tenni: „Látom a nyitott templomot. […] / Nincs mit adnom, nincs mit kérnem. / Csak azért jöttem, Anyám, hogy nézzelek. / Hogy nézzelek, sírjak a boldogságtól, annak tudtában: / hogy a fiad vagyok, és hogy itt vagy. […] Hogy veled vagyok, Mária, ezen a helyen, ahol te vagy. […] / Mert itt vagy örökké, / egyszerűen azért, mert vagy, Mária, / egyszerűen azért, mert létezel, / Jézus Krisztus anyja, hála neked!” („La Vierge à midi”, Poëmes de Guerre 1914–1916, Gallimard, Paris, 1922).
A Szentatya üdvözlő szavai a szentmise végén:
Köszönöm, Bíboros Úr, a szavait, és köszönöm mindnyájatoknak, testvéreim és nővéreim, a jelenléteteket és imáitokat. Köszönöm!
E látogatás végére érve szeretném kifejezni hálás köszönetemet a szívélyes fogadtatásért, az elvégzett munkátokért, az előkészületekért. Köszönetet mondok a köztársasági elnök úrnak, és rajta keresztül szívből köszöntök minden franciát. Köszöntöm a miniszterelnök asszonyt, aki a repülőtéren fogadott engem; üdvözlöm a jelenlévő hatóságokat, külön Marseille polgármesterét.
Ölelem az egész marseille-i egyházat, plébániai és szerzetesi közösségeivel, számos oktatási és karitatív intézményével. Ez a főegyházmegye volt az első a világon, amelyet 1720-ban, egy pestisjárvány idején Jézus Szentséges Szívének szenteltek; s ezért a szívetekbe van vésve, hogy Isten gyengédségének jelei vagytok, a mostani „közömbösségjárványban” is: köszönöm szelíd és elszánt szolgálatotokat, mely az Úr közelségéről és együttérzéséről tanúskodik!
Sokan Franciaország különböző részeiből érkeztetek ide: merci à vous! Szeretném üdvözölni azokat a testvéreket és nővéreket, akik Nizzából érkeztek, püspökük és polgármesterük kíséretében, és akik túlélték a 2016. július 14-i szörnyű merényletet. Emlékezzünk meg imáinkban azokról, akik életüket vesztették abban a tragédiában, valamint a Franciaországban és a világ minden részein elkövetett terrorcselekményekben. A terrorizmus gyáva és hitvány dolog. Fáradhatatlanul imádkozzunk a háború sújtotta régiók békéjéért, különösen a meggyötört ukrán népéért!
Nagy szeretettel köszöntöm a betegeket, a gyermekeket és az időseket, akik a civilizáció emlékezetét jelentik. Külön is gondolok a nehézségekkel küszködőkre és a város összes munkására. A marseille-i kikötőben dolgozott Jacques Loew, Franciaország első munkáspapja. Kívánom, hogy tartsák tiszteletben, támogassák és védelmezzék a munkavállalók méltóságát!
Kedves testvéreim és nővéreim, szívemben fogom hordozni ezeknek a napoknak a találkozásait. Őrködő Miasszonyunk vigyázzon erre a városra, a remény mozaikjára, családjaitokra és mindnyájatokra!
Je vous bénis. S’il vous plaît, n’oubliez pas de prier pour moi. Ce travail n’est pas facile! Merci. [Isten áldjon mindnyájatokat. Kérlek benneteket, ne feledkezzetek el imádkozni értem. Nem könnyű ez a munka! Köszönöm!]
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
