Megmentőnk magával ragadó személyisége
A keresztény hit a názáreti Jézust egyszerre tartja tökéletesen Istennek és tökéletesen embernek. Ez a teológiai igazság azonban még nem teszi érthetővé számunkra, miért volt olyan vonzó Jézus kortársai számára. A nagy csodák, látványos gyógyítások és jelek vonzhatnak csodálókat, de nem teszik vonzóvá a személyiséget és nem alakítanak ki tartós szeretetet a követőkben. Márpedig Jézust szerették tanítványai, ragaszkodtak hozzá a nehézségekben is, a nők közül pedig számosan szerelmesek voltak belé.
A következőkben Jézus személyiségének olyan alkotóelemeiről lesz szó, amelyek közelebb visznek minket e titok megfejtéséhez:
1. Jézus nem különböztette meg magát a többiektől
Örök emberi tulajdonság, hogy személyiségünk különbözőségét külső jegyekkel igyekszünk hangsúlyozni. Így kerítik most is divatok csapdáiba a fiatalokat és idősebbeket egyaránt, de így volt ez Jézus korában is. Tudjuk, hogy az írástudók – a „komoly emberek” – meghosszabbították ruháikon a bojtokat, imaszíjakat, hogy ezzel is jelezzék saját méltóságukat. A farizeusok irányzata ruházatával is elkülönült a többiektől. A gazdagok előkelő öltözeteikben azon versengtek, hogy kinek mekkora bíbor szegély lehet a tógáján. A katonák, kézművesek, papok mesterségük eszközeivel jelezték saját tisztségüket és tiszteletreméltóságukat.
Amikor Keresztelő Szent János nyilvános szolgálatát elkezdte, mindenki látta rajta, hogy Isten nazírja – szőrcsuhát és bőrövet viselt, sáskát és mézet evett. Megjelenése maga volt az eleven felkiáltás Isten követésére.
Ezzel szemben Jézus semmivel sem különböztette meg magát az emberektől. Ugyanúgy öltözködött, beszélt mint a legegyszerűbb emberek. A róla szóló filmekben látjuk, hogy minden zsidó ember fején ott a kis fejfedő, a kipa – csak ő nem visel ilyet. Ez persze csupán „kegyes tévedés”. Biztosak lehetünk benne, hogy Jézus fején is ott volt a kipa, ami nélkül felnőtt zsidó ember törvényszegőnek minősült volna és be sem léphetett volna a zsinagógákba és a templomba – márpedig e helyeken ő rendszeresen tanított.
Együtt evett, együtt ivott mindenkivel, nem nézve, mit eszik, így is közösséget vállalva velük. Sokan megítélték őt ezért. Panaszolta is: „Kihez hasonlítsam ezt a nemzedéket? Hasonlít a tereken tanyázó gyerekekhez, akik odakiáltják a többieknek: Furulyáztunk nektek, de nem táncoltatok, siratót énekeltünk, de nem jajgattatok. Eljött János, nem eszik, nem iszik, s azt mondják rá, hogy ördöge van. Eljött az Emberfia, eszik is, iszik is, s azt mondják rá, lám a falánk, iszákos ember, a vámosok és a bűnösök barátja. A bölcsesség azonban igazolja magát tetteivel.” (Máté 11. 16-19)
Még jobban megértjük őt, ha a kánai menyegzőn nézzük. Aki azt gondolja, hogy a három napos lakodalom alatt Jézus csak ült, megértő mosollyal bólogatva nézte a többieket egy sarokból és néha okosakat mondott, az alaposan téved. Jézus ugyanis részt vett a menyegzőn és részt vett a többiek örömében. Teljesen biztos, hogy együtt táncolt a többiekkel, evett és ivott – bár nem tömte tele magát és nem részegedett le, azaz ember maradt – sőt, ha akkor volt menyasszonytánc, hát megtáncoltatta az ifjú arát és bedobta a vajlingba a pénzt.
Táncoló, vidáman nevető Jézus? – ez persze sok kimért embert megbotránkoztatott. De senkit, akinek az örömében, bánatában részt vett. (Így történt az is, hogy a harmadnapja mulató társaságnak – akiket bárki más hazaküldött volna – Jézus borrá változtatja a vizet. Így nem marad szégyenben az ifjú pár és családja sem, és rendben véget érhet a lakodalom is. Az már az isteni kegyelem ingyenességét és túlcsorduló bőségét mutatja, hogy mintegy hatszáz liter vizet változtat át a legjobb minőségű borrá, amint azt a násznagy felkiáltása mutatja, aki ezt mondja a vőlegénynek: „Először mindenki a jó bort adja, s csak amikor már megittasodtak, akkor az alábbvalót. Te meg mostanáig tartogattad a jó bort.” (János 2. 10))
Jézus minden helyzetben együtt érzett az emberekkel, velük volt örömükben, bánatukban, nem szégyellte őket, nem fordult el tőlük. Tulajdonképpen nem az emberek voltak vele, hanem ő volt az emberekkel, mert szerette őket. (Egészen a kereszthalál elvállalásáig vitte „őrült” szeretete.) Ugyanígy, a mai napig velünk van minden örömünkben és fájdalmunkban. Ezért nyugodtan hozzá fordulhatunk mindennel, hiszen semmi sem idegen tőle.
2. Nagyon gyakorlatias ember volt
Nagyon vonzóvá tette Jézust, hogy bárki fordult hozzá problémájával, valamilyen titokzatos módon Jézus mindig tudott megoldást találni rá. És ez nem csak nyilvános működése kezdetétől volt így – amikor csodatévő hatalmát használta – hanem előtte is, amikor isteni hatalmát még semmilyen külső jel sem mutatta. Legjobb példa erre szintén a kánai menyegző leírásában található. Ott ugyanis édesanyja, Mária veszi észre a kínos helyzetet – szégyenben marad az ifjú pár, mert idő előtt elfogyott a bor. Ekkor szól Jézusnak, aki így válaszol: „…még nem jött el az én órám.” (János 2. 4) Várni akar még nyilvános működése elkezdésével. (A Biblia jelzi is, hogy a kánai volt az első csoda, amelyet Jézus tett.) Mária reakciója azonban megdöbbentő: „Erre anyja szólt a szolgáknak: „Tegyetek meg mindent, amit csak mond!” (János 2.5) Miért mondta ezt Mária, hiszen arra ő sem számíthatott, hogy Jézus csodát tesz?
Mária – aki mélységesen bízott fiában – egyet tudott biztosan: Jézus valamilyen titokzatos módon mindig tudja, hogy mi az adott probléma megoldása. És ez a megoldás nem valami fellegekben járó elmélet, nem hosszú távú stratégia, hanem egyszerű és megvalósítható. Mária nem a csodában bízott, hanem Jézus „problémamegoldó képességében”. A Jézus által adott megoldás azonban – most első esetben – a csodatétel lett. Mivel Mária bizalma „lekötelezte” őt, nem kerülhette el a közvetlen segítségnyújtást. Más megoldás nem lévén, csodát tett. (Ezzel Mária mintegy belehívta a nyilvános működésbe fiát, akinek ez a szabad döntése egyben Isten emberszeretetének és jóságának nyilvános megmutatását is jelentette.)
De számtalan esetben látjuk Jézust nagyon egyszerűen és gyakorlatiasan cselekedni. Amikor a tanítványai szombatnap megéheztek, nem kiselőadást hallgattak a böjt szépségeiről – bár böjtöltek épp eleget -, és a szombatnapi munka tilalmáról, hanem kalászt téptek. (Ezzel megint megbotránkoztatva a képmutatókat.) A jeruzsálemi templom rettenetes állapotát látva nem beszédeket tartott, (cikket írt!), hanem ostort font. Amikor a viharos tengeren a tanítványok rémületbe estek, odalépett és megnyugtatta őket.
Nem kétséges, hogy Jézus ma is hasonlóan cselekszik. Nem kell mást tennünk, mint eddig rejtegetett problémáinkat feltárni előtte és hagyni, hogy Jézus „bevilágítsa” rejtett titkainkat és felszínre hozza a megoldást. És ha a probléma megoldásához gyógyulásra, szabadulásra van szükség, ő azt is megcselekszi.
3. Nagyon tapintatos volt és a másik ember javát nézte
Bár isteni hatalommal rendelkezett és bármit megtehetett volna, Jézus soha nem cselekedett az emberek akarata ellenére. Jól példázza ezt Bartimeus, a vak koldus esete.
„Amikor Jerikót tanítványainak és nagy tömegnek a kíséretében elhagyta, egy vak koldus, hallva, hogy a názáreti Jézus közeledik, elkezdett kiáltozni: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” Többen csitították, hogy hallgasson. Ő annál hangosabban kiáltotta: „Dávid fia, könyörülj rajtam!” Jézus megállt, és így szólt: „Hívjátok ide!” Odaszóltak a vaknak: „Bízzál, kelj fel, téged hív!” Az eldobta köntösét, felugrott, és odasietett Jézushoz. Jézus megkérdezte: „Mit tegyek veled?” „Mester - kérte a vak -, hogy lássak.” Jézus így szólt hozzá: „Menj, a hited meggyógyított.” Nyomban visszakapta látását, és követte az úton.” (Márk 10. 46-52)
Mi azt gondolhatjuk, nem volt értelme megkérdezni egy vakot, hogy mit szeretne – nyilvánvaló, hogy látni. Ez azonban egyáltalán nem „nyilvánvaló”, legfeljebb nekünk, akik csak kívülről szemléljük az eseményeket. Hiszen egy születésétől vak és magányos, minden módon kiéhezett ember oly sok mindent kérhet. Lehet, hogy egy barátra vágyik, egy társra, aki mindig vele van. Lehet, hogy régóta éhezik, enni- és innivalóra vágyik, esetleg ruhára vagy fedélre a feje fölé. Mi nem tudhatjuk. (Szemben ügyeletes világmegváltóinkkal, akik mindent jobban tudnak.) Jézus Bartimeus válaszára kíváncsi. Érdekli őt és fontosnak tartja az előtte lévő, lepusztult ember véleménye. (Valljuk be őszintén, mi inkább „felfelé” helyezkedünk és ritkán érdekel minket a nálunk rosszabb helyzetben lévő ember véleménye.) Hallva a vak ember válaszát és látva hitét, amellyel bízik benne, rögtön cselekedett – a vak akarata szerint.
Még megdöbbentőbb a másik eset, amikor a vak embert kivezette a faluból és ott gyógyította meg. „Megfogta a vak kezét, s kivezette a faluból. Itt nyállal megkente a szemét, rátette a kezét, s megkérdezte tőle: „Látsz valamit?” Az felnézett, s így szólt: „Embereket látok, olyan, mintha a fák járkálnának.” Ezután ismét a szemére tette a kezét, erre tisztán kezdett látni, és úgy meggyógyult, hogy élesen látott mindent. Erre hazaküldte, de előbb figyelmeztette: „A faluba ne menj be!” (Márk 8. 23-27)
Ha Jézus a maga dicsőségét kereste volna, visszaküldte volna a faluba, hadd híresztelje el a csodát. De ennek pont az ellenkezőjét tette. Miért? Mert a látóvá lett embernek arra volt szüksége, hogy begyakorolja látását. A mai orvosi szemműtétek után gyakran előfordul, hogy a visszanyert látóképesség elsorvad, mert a beteg nem képes újra begyakorolni ezt az újfajta életet és felelősséget. Eddig idővel mérte a távolságot, most látnia kell. Térérzéknek, távolságérzéknek, színérzéknek kell újra megerősödnie és pszichológiailag is fel kell dolgoznia egy gyökeresen más világot. Még fokozottabban így van egy születése óta vak embernél, akinek minden elölről kell kezdenie, mint az ujjait nézegető kisbabának. Egy zaklató, kérdésekkel és felhívásokkal bombázó tömeg, amely ráadásul újra és újra a lehetetlent akarja, végül visszanyomja az éppen látóvá vált embert a vakságba. (Milyen színű ez – kérdezik attól, aki színt még sose látott. És milyen messze van? És miért botoltál meg benne? Te nem is látsz igazán…)
Jézus azonban kivezette őt a faluból és megóvta a zaklatástól, hogy nyugodt körülmények között begyakorolhassa látását. Fontos volt neki ez az ember, időt szánt rá és minden segítséget megadott neki a teljes gyógyuláshoz.
Ugyanilyen tapintatosan vezet minket is Jézus. És időnként minket is kivezet megszokott, ám függőségbe kényszerítő élethelyzetünkből, hogy szabadulást hozzon nekünk. A kérdés csak az, hallgatunk-e rá?
4. Határozott, aki engedi magát eltéríteni a felismert jótól
El kell ismernünk, hogy bár sokszor felismerjük életünkben a jót, mégsem tudunk kitartani mellette. Így van ez a legegyszerűbb esetekben is. Bár nem kellene már az étel, mégis eszünk és hízunk. Iszunk és lerészegedünk. Cigarettázunk bár tudjuk, hogy kárt okozunk magunknak. Pénzen vett betegségeink száma egyre gyarapszik, egészséges környezetünk egyre fogyatkozik. Veszekszünk, bár tudjuk, hogy tönkretesszük vele kapcsolatainkat. Ha magunk számára élvezetest találunk, feladjuk addigi terveinket. Pénzért, kényelemért, sikerért, anyagi haszonért… ki maradt érintetlen ezek vonzásától?
Jézust azonban nem lehetett elcsábítani. Amikor egész nap prédikált és gyógyított, hogy még evésre sem volt ideje, és utána az éjszakát végigimádkozta, a tömeg elismerésétől megrészegült tanítványai ezt mondták neki: „Mindenki téged keres.” De ő így válaszolt: „Menjünk máshová, a szomszédos helységekbe, hogy ott is hirdessem az evangéliumot, hiszen azért jöttem ki.” (Márk 1. 37-38) Nem maradt ott, élvezni a dicsérő szavakat, a jó ételt, az elismerést. Küldetése – az Atya akaratának teljesítése - fontosabb volt számára. Nem engedte meg, hogy királlyá tegyék, de azt sem, hogy lelökjék a szikláról a szakadékba. Ámbár király volt és meg is halt a népért, de mindezt akkor és úgy, ahogy előre írva volt, s nem az emberek indulatait, szeszélyeit vagy vágyait követve.
Ma sem tudja semmi Jézus küldetését megakadályozni: „Az Úr lelke van rajtam, azért kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek. Elküldött, hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy szabadon bocsássam az elnyomottakat…” (Lukács 4. 18)
Amikor megengedjük Jézusnak, hogy belépjen az életünkbe, ugyanilyen határozottan cselekszik. Tapintatos, de nem gyenge. Előtte minden gonosz dolognak meg kell hajolnia és el kell tűnnie. Ő a szabadító, ő a gyógyító. A Szentírás azt mondja róla, hogy a megrepedt nádat nem töri el – finom és gyengéd érintése valóban olyan, mint a kisbárányt simogató pásztoré. A kezek azonban, amelyek simogatnak, a legerősebb kezek. A teremtő és újjáalkotó Isten kezei, amely határozottan gyomlál, ültet és védi kertjét az erőszakostól.
5. Fájdalmak férfia
A keresztény kegyesség Jézust a fájdalmak férfiának nevezi, Izajás próféciája alapján, amely a szenvedő szolga alakjában előre részletesen megjövendöli Jézus Krisztus kínszenvedését és kereszthalálát. Jézus azonban nem csupán ezért a fájdalmak férfia, hanem azért, mert egész életében nyitva tartotta a szívét az emberek előtt.
Mi mindannyian falakat emelünk a szívünkben és stratégiákat dolgozunk ki, hogyan óvjuk meg magunkat a szeretet hiányából fakadó szenvedéstől. Már csecsemőként szembesülünk azzal, hogy nem úgy szeretnek minket, ahogy szeretnénk. Felnövekedésünk során számtalanszor kicsúfolnak, megítélnek, szidnak a rossz eredményeink miatt. Félreértik szavainkat, tetteinket. Akikkel együtt szeretnénk lenni, nem akarnak minket, nem szeretnek viszont. Barátságok, szerelmi csalódások, munkahelyi konfliktusok követik egymást – és ezt mind túl kell élnünk valahogy. Ezért mindannyian védekezünk! Gyermekkorunktól kezdve megtanuljuk, hogyan zárjuk el magunkat a többiektől. Elnyomjuk a tudattalanba valódi érzéseinket, vagy kivetítjük a másikra. Szabályokat alkotunk, hogy kivel állunk szóba. Elkülönítjük magunkat kulturálisan, életmódban, öltözködésben. Másokat magunk alá helyezünk, vádolunk, hogy ne kelljen velük együtt érezni…
Jézus nem így tette. Az Atyával való egyedülálló kapcsolata lehetővé tette számára, hogy a legnehezebb helyzetekben is vigaszt merítsen szeretetéből. Szent József és Mária valószínűleg egyedülállóan jó „családi hátteret” biztosítottak neki gyermekkorában. Felnövekedvén pedig egyre tudatosabban „tartotta oda arcát” az embereknek. Nem védekezett kritikáik, megszólásaik miatt, igyekezett a kedvükre tenni – azaz meg akarta érteni a körülötte élőket, ezért olyan közel engedte magához őket, amennyire ez csak lehetséges volt. Magában hordozta a tőlük kapott sebeket, szorongásokat, fájdalmakat és az Atyánál keresett rájuk gyógyírt. Élete, imádságai közben feltárult előtte az emberek belső világa, egyre jobban átlátta a tetteik mögött rejtőző valódi mozgatórugókat és harcolt az emberek javáért.
Jézus belement minden olyan helyzetbe, amelytől mi menekülünk. Szembenézett az emberek legsötétebb oldalaival is és nem menekült, sőt így kiáltott fel: „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok - én megkönnyítlek titeket.” (Máté 11. 28) Valóban szelíd és alázatos szívű volt, együttérző szeretete lenyűgözte az embereket.
Amikor Jézussal együtt szembenézünk énünk sötétségeivel, tudhatjuk, hogy nem vagyunk egyedül. Bár ez a szembenézés nekünk is fájdalmas lesz – ha valóban előre akarunk jutni, nem kerülhetjük el a szenvedést – ott lesz velünk a fájdalmak férfia, aki megért minket és segít rajtunk.
Emberi kultúránk a szenvedés elkerülésére törekszik. Evilági megváltásunkként kínálja az „élvezet kultuszát”, hogy végül sötétségbe borítsa személyiségünket. Az önismeret útján azonban mindig van szenvedés. Az Isten-ismeret útján mindig van szenvedés. De akár járjuk ezt az utat, akár nem, a szenvedés ránk talál elkerülhetetlenül, mint a halál. A menekülés kultúrája a halálhoz vezet, míg a szembenézés önmagunkkal az életet adja nekünk. Jézus azt sugallta egész életében: válaszd a nehezebbik utat, én mindenképpen ott leszek veled.
6. Kiéhezve a szeretetre
Jézus a szeretetből élt. Annyira ki volt éhezve a szeretetre Isten iránt, hogy „szüntelenül imádkozott”, így fenntartva az Atyával való közösségét..
Jézus annyira ki volt éhezve az emberek szeretete iránt, hogy nyilvános működése kezdetén rögtön embereket hívott magához, hogy együtt éljen velük. Nem néhány órára, hogy utána visszahúzódhasson a saját fészkébe. Nem néhány napra, hogy utána egyedül lehessen. Ő teljesen felkínálta az életét a követőinek, teljes közösséget vállalt velük.
Jézus nem a teljesítményt, a szépséget, a sikert, hanem a szeretetet választotta. Bárki ment hozzá: alacsony- vagy magas rangú, szegény vagy gazdag, férfi vagy nő, felnőtt vagy gyerek, egészséges vagy beteg – mindegy volt neki. Elfogadta őket úgy, ahogy vannak és csak annyit kért, hogy fogadják el őt is, ahogy látják, galileai tájszólásával, olykor érthetetlen kijelentéseivel, csodáival és égi eledelével együtt.
Amikor Jézussal találkozunk, az ő szeretete felfedi szívünk titkait. Úgy járunk, mint a szamáriai asszony, akinek nem engedte meg, hogy saját meséivel elfedje valóságát: öt férjét, egyedüllétét, kitaszítottságát és szeretetre éhezését. Az asszony vállalta a szembenézést, amelynek eredményeként szavára kijött az egész falu Jézushoz. Őt újra befogadták, lelkében meggyógyult, képessé vált a bűnbánatra és a közösségi életre.
Jézus most is itt ül a szívünk kútjánál. Ismer minket, ismeri problémáinkat, látja szenvedéseinket és segíteni akar. Az élő vizet, a Szentlélek szabadító és gyógyító kegyelmét kínálja fel most is.
Ő az egyetlen, akitől nem kell félnünk. Ő az, aki nem különbözni akar tőlünk, hanem egyesülni velünk. Ő az, aki minden gondunkra egyszerű, gyakorlatias és végrehajtható megoldást ismer. Ő az, aki nem akar keresztülgázolni rajtunk, nem üzletel velünk és nem a maga hasznát keresi. Őt nem fogja senki sem eltéríteni, sem elriasztani attól, hogy velünk foglalkozzon. Ragaszkodik hozzánk. Ő az, akinek nem kell órákig magyarázni, mi zajlik bennünk, körülöttünk, hiszen mindezen keresztülment és vállalta a szenvedést a mi szabadulásunkért. És ő az, aki nem hagyja abba a munkát félúton. Nem szörnyed el, megismerve bennünket, nem mond le rólunk.
Jézus Krisztus minket választott. Személyisége azért olyan lenyűgöző, mert tehetett volna másként is. Lehetett volna nagy király, óriási hadvezér vagy bölcseleti iskolát létrehozó nagy tanító. Erejéből, tudásából tellett volna – de akkor nem maradhatott volna személyes kapcsolatban velünk. Bármelyiket választja, a protokoll, a szokások, a hadi struktúra, a pénz vagy csak a tudás hiánya elválasztott volna tőle minket. Jézus azonban minket választott.
Sípos (S) Gyula, 2002.M.I.N.D.
(Részlet a "Belépés Isten valóságába - gyógyulás, szabadulás, megújulás" című kötetből. Bővebben lsd a Könyveink menüpont alatt: http://www.szeretetfoldje.hu/index.php/egyeb-kiadvanyok/251--belepes-isten-valosagaba--gyogyulas-szabadulas-megujulas-2002
