„Figyelünk, hogy mire hív bennünket a Lélek” – Ötvenéves a Nyolc Boldogság Közösség
A Nyolc Boldogság Közösség alapításának ötvenedik évfordulója alkalmából Budapesten találkoztunk a közösség magyarországi tagjaival (magyar kurir). Az Örökimádás-templom papi lakásában ülünk le beszélgetni Szeidel Péterrel, a Nyolc Boldogság Közösség egyetlen magyar papjával, a templom igazgatójával, valamint Kárpáti Zsuzsannával és férjével, Kiss Attilával, a közösség magyarországi laikus ágának felelőseivel. Éppen Budapesten tartózkodik Versegi Beáta Mária CB nővér, aki az újonnan alapított pécsi házban él, és hogy valamennyi magyar ház képviseltesse magát ezen az alkalmon, online csatlakozik a beszélgetésünkhöz Bajnóczi Szilvia Sára CB nővér, a homokkomáromi ház felelőse is.
„A közösség alapítása rendhagyó módon történt 1973-ban Montpellier-ben” – vág bele a közösség nemzetközi történetébe Sára nővér. – Két fiatal, egyazon imaközösséghez tartozó házaspár, Josette és Gérard Croissant, valamint Mireille és Jean-Marc Hammel éppen születésnapot ünnepeltek egy pizzériában, amikor elhangzott a felvetés: „Mi lenne, ha közösségben élnénk?” Az ünneplők ekkor valamennyien ugyanazt a lelkesedést érezték a szívükben.
A huszonéves fiatalokat megragadta a Szentlélek, egyénileg és közösségileg is radikális imaéletbe kezdtek. Közülük egyre többen kerültek az eucharisztikus Jézus vonzásába.
„Az első közösségi házat a Szent József-nővérektől »örököltük« a dél-franciaországi Cordes-sur-Cielben, ők azért imádkoztak, hogy elnéptelenedő kolostorukba újra élet költözzön. 1975. május 31-én telepedtünk le itt. Robert Coffy, az Albi Egyházmegye püspöke vett bennünket a szárnyai alá, ő fogadta el az első szabályzatunkat. Az első testvérek és nővérek, akik a közösségben a megszentelt életre kaptak meghívást, az ő kezébe tették le fogadalmukat 1978-ban. Ezekkel
az elköteleződésekkel megjelenhetett a közösségben a communio karizmája, amelyre ma elsődleges karizmánkként tekint az Egyház
– mondja Sára nővér.
A közösség neve a kezdetekkor még Júda Oroszlánja és az Áldozati Bárány volt, ami kifejezte Jézus két arcát: a szenvedő, értünk meghalt és a feltámadt Krisztusét. Az alapítókat vonzotta, hogy kísérjék Krisztust a szenvedésben, ugyanakkor vágytak arra is, hogy a közösség liturgiáin keresztül megélhessék a feltámadás örömét.
Közösségünk lelkisége az idők során különféle elemekkel gazdagodott. Bár alapítóink még nem igazán olvasták a II. Vatikáni Zsinat dokumentumait, a Lélek mégis a szívükre helyezett olyan lelkiségi vonatkozásokat, amelyek fontosságára a zsinat világított rá. Ilyen volt többek között a keleti keresztény hagyomány fontossága vagy a zsidóságnak mint idősebb testvérnek a szeretete és tisztelete. Imaéletünknek így lett része a sabbat, a bizánci jellegű liturgia és a Jézus-ima gyakorlása. Lelkiségünk a Kármel hagyományából táplálkozik, Kis Szent Teréz tanítása különösen fontos számunkra. Mindezeken túl a Mária-lelkiség is meghatározó része a karizmánknak. A Szűzanya rejtett, de nagyon valóságos módon kívánja elfoglalni a helyét a szívünkben és a közösségünkben.”
A közösség hivatása, hogy Isten népeként szentháromságos életre törekedjen
– folytatja Sára nővér. – Kis Szent Teréz arra tanít bennünket, hogy váljunk szeretetté az Egyház szívében. Esetünkben ennek az az útja, hogy szemlélődő és apostolkodó közösségként továbbadjuk a kegyelmeket, melyeket az egyéni és a közösségi imában, illetve a testvéri életben megtapasztalunk. Keressük a találkozást az Egyházban és azon kívül is mindenkivel, aki valamilyen hiányt, testi-lelki fájdalmat hordoz, vagy vágyik arra, hogy Istennel szorosabb kapcsolatban éljen.”
A közösség már az első években gyors növekedésnek indult. Ma öt földrészen huszonhat országban van jelen. Az esztendők során a missziós vágy és lelkület különböző területeken mutatkozott meg a működésükben: a Katolikus Egyház új evangelizációjában, a fiatalok és a családok pasztorációjában, az együttérzés szolgálatában, valamint annak a keresésében is, hogy az örömhír miként fejeződhet ki a művészeten és a szépségen keresztül.
„Közösségünk együttérzéssel kapcsolatos misszióira nagyon szép példákat láthatunk külföldön – mondja Sára nővér. – Néhány francia házunk testi-szellemi fogyatékossággal élőkkel foglalkozik, vagy hajléktalanokat lát el. Kabindában alultáplált gyermekeket gondozunk, Maliban lányanyákat fogadnak be az ottani nővérek. A vietnámi árvaházunkban, illetve kollégiumunkban kilencven gyermeket és fiatalt segítenek ázsiai testvéreink. Itthon lelkigyakorlatokat tartunk, tanítunk, elcsöndesedni vágyókat fogadunk, és szervesen bekapcsolódunk az egyházmegyék életébe.
Figyelünk, hogy mire hív bennünket a Lélek.
Nagykanizsán, a homokkomáromi ház egyik missziójaként, így jött létre a Kikötő Meghallgató Szolgálat, ahol lelkigondozóként, lelkivezetőként, szupervizorként vagyunk jelen az emberek mellett. Beátáék Pécsett imacsoportot szerveznek, lelkinapokat tartanak az egyetemi oktatóknak, és a teológiát végző fiatalokhoz is igyekeznek kapcsolódni. Péter atya a klasszikus papi szolgálatán túl bibliodráma csoportokat kísér, Zsuzskáék és a többi laikus testvér a nyári táboraink és az imaestjeink szervezésében vesznek részt nagy hűséggel.”
„A nyolcvanas években Magyarországon elég sok imacsoport működött a karizmatikus megújulás keretében – veszi át a szót Péter atya. – Nagy számban tértek meg fiatalok, én is akkor érintődtem meg. A budapesti imacsoporthoz olyan huszonévesek is tartoztak, akik nem elégedtek meg azzal, hogy hetente többször összejárnak, hanem szerettek volna közösségben együtt élni. Elkezdtek tájékozódni, hogy milyen közösségek vannak Nyugaton, amelyek ezt az életformát választják. Levelezésbe kezdtek velük – hiszen akkor még nem volt internet –, vízumot, útlevelet kértek, és kiutaztak a Júda Oroszlánja és az Áldozati Bárány Közösséghez. Ezután az ott élő szerzetesek és papok misszióba jöttek Magyarországra, turistának adva ki magukat. Ők kifejezett hívást kaptak arra, hogy imádkozzanak a vasfüggöny mögött élő fiatalokért, így a két szándék összekapcsolódott.
A magyar alapítók a nyolcvanas évek közepén kilincselni kezdtek a püspököknél, ami azokban az időkben szintén bátor dolog volt – folytatja Péter atya. – Paskai László bíboros látott fantáziát az elképzelésükben, de azt mondta, álnéven kell működnünk, ezért papíron kisegítő dolgozók leszünk egy téeszben.
Az első magyar alapítás, a péliföldszentkereszti házunk korábban börtön volt. Ebben az üvegezetlen ablakú, fűthetetlen, régi kolostorban kezdtük el a közös életet 1988 májusában, éppen harmincöt évvel ezelőtt.
Unikális dolognak számított ez abban az időben, és óriási vonzerővel hatott: imacsoportok, fiatalok jöttek hozzánk nagy számban. Mivel nem volt telefonunk, soha nem tudtuk, kik és hányan érkeznek hozzánk a hétvégén. A gondviselésre bíztuk magunkat, és péntek estére elkészítettük a vacsorát abból, ami éppen a kamránkban volt.
Olyan sokan akartak belépni a közösségbe, hogy idővel szükség volt új alapításokra. A homokkomáromi házunk 1990-ben indult, 1993-ban pedig elkerültünk Zalaegerszeg-Botfára. 1994-ben a szalézi atyák visszakérték a péliföldszentkereszti házukat, így onnan véglegesen eljöttünk. Budapestre 2006-ban érkeztünk meg Botfáról, ekkor indult el az Örökimádás- templom szolgálatához kapcsolódó közösségi életünk” – mondja Péter atya.
Beáta nővér is ekkor költözött Budapestre, ő mesél arról, hogyan történt a fővárosi alapítás. „A kétezres évek elején egy közösségi szinódus alkalmával végiggondoltuk a magyarországi alapítások történetét, lehetőségeit, kijelöltünk bizonyos prioritásokat, és újraterveztük az alapítási stratégiánkat. A keresés, amit akkoriban éltünk, találkozott Székely János püspök atya elképzelésével, aki abban az időben még teológiai tanár volt és az Örökimádás-templom templomigazgatója. Ő hívott bennünket ide, Budapestre, a város szívébe. Ráadásul az alapítások előtti első imacsoport tagjai a nyolcvanas években a közelben laktak, ide jártak szentségimádásra. Úgy éreztük, mi itt otthon vagyunk.”
Beáta nővér beszámol a legújabb, pécsi alapításról is, amelynek maga is részese. „Megfogalmazódott bennünk, hogy tudásunkat és tapasztalatainkat szeretnénk a jövőbe fektetni, és a fiatalok felé fordulni. Erre a szolgálatra nagyon alkalmas egy egyetemi város. Felföldi László püspök atya szándéka az volt, hogy megerősítse az egyetemi pasztorációt, és vágyott arra, hogy szerzetesek érkezzenek a városba. Pécs missziós terület, harmincötezerre tehető az egyetemi hallgatók száma. 2022. augusztus 23-án, az egyházmegye alapításának évfordulóján érkeztünk meg az ezeréves egyházmegyébe.”
Az Egyház 2020. december 8-án ismerte el véglegesen a közösséget, amely a jogi forma szerint hivatalosan a „megszentelt élet egyházi családja” – mondja Beáta nővér. – „Hosszú évek alatt találtuk meg azt a jogi struktúrát, ami a közösségünk összetett valóságának stabilitást ad. Ez a forma jól kifejezi, hogy
a közösségi karizmánknak lényeges eleme az életállapotok communiója: szerzetes nők és férfiak, házas és egyedülálló laikusok egyenrangú félként, egymást kiegészítve alkotják a közösséget.
A jogi struktúra kialakításának folyamatában jó volt megtapasztalni, hogy a szerzetesi kongregáció milyen gondosan védte ezt a karizmát, őszintén elismerve, hogy ez a Jóisten ajándéka. Nálunk teljesen természetes módon előfordulhat, hogy egy közösségi liturgián gyerekek jönnek-mennek, vagy egy közös étkezés során kigurul az asztal alól egy-egy kisautó.”
Péter atya felidézte, hogyan lett a közösség papja. „Erős megtérést éltem meg, amikor egy karizmatikus közösségben Zselepszki Fábián atya közbenjárt értem. A lourdes-i lelkigyakorlatunkon megtapasztaltuk, hogyan imádkozik a közösség. Ez hihetetlen hatással volt rám. Hazatérve éreztem, hogy nekem pont erre van szükségem. Először a megszentelt élet vonzott, majd a közösségi életet megtapasztalva ébredt fel bennem a papság gondolata. Az esztergomi szemináriumban kezdtem meg a tanulmányaimat, majd külföldön, a közösség szemináriumában készültem a papságra.”
Zsuzska és Attila nem családos közösséget kerestek, hanem olyat, ahol szerzetesekkel is egy közösségben lehetnek, családként. „Az esküvőnk előtti hétvégét a Tábor Hegyi Napokon töltöttük, a nyári ifjúsági táborunkban, ott ismerkedtünk meg a közösséggel – kezdi Zsuzska a saját történetüket. – Megszólított bennünket ez a lelkiség. Eldöntöttük, hogy részt veszünk a közösségnek a Bárány Tanítványai elnevezésű hároméves ifjúsági képzésén, amely radikálisabb keresztény életre vezet a közösség lelkiségében. Amikor végeztünk, szerettünk volna szorosabban is összefonódni a közösséggel.” Zsuzskának és Attilának két kislánya van. A fővárosi közösséghez kapcsolódnak, otthonuk csupán pár lépésre van az Örökimádás-templomtól. Zsuzska képzőművész, ő tervezi a közösség arculatát, amely a médiafelületeken látható. Attilával közösen szolgálnak az Örökimádás-templomhoz kapcsolódva és a közösségi lelkigyakorlaton.
„A laikusok saját szervezeti felépítésük szerint működnek a közösségben. A különböző régióknak saját felelősük van – magyarázza Attila. – Magyarországon véglegesen elkötelezett laikus házaspárok, ideiglenesen elkötelezett házaspárok és egyedülállók is tartoznak a laikus ágba. Többségben vannak a kisgyermekes családok. A laikus tagok hetente együtt imádkoznak az online térben, péntekenként pedig a gyerekekkel együtt vesznek részt a közösség sabbati vacsoráján és imádságán.
A laikusok az imaéletre, a közösségi életre és a szolgálatokra vonatkozóan konkrét közösségi vállalásokat tesznek. Ezeket személyre szabottan írják le az úgynevezett Chartában, amely rögzíti, hogy egy-egy személy vagy házaspár miként éli meg közösségi elköteleződését az adott évben.
A három ág mellett külső kapcsolódási formák is vannak. Jelenleg ilyen a Bárány Barátai és a Papi Testvériség, ez utóbbi a közösség lelkiségét élő egyházmegyés papok csoportja. Ők nem vesznek részt a közösségi döntéshozatali folyamatokban, de hűséggel élik a lelkiséget, és elköteleződésüket évente megújítva részt vállalnak az apostoli munkából.
Magyarországon az elmúlt harmincöt év az egyházi integráció és az identitás megerősödésének ideje volt a közösség életében. Hídnak lenni – mára ez a feladat rajzolódott ki számukra.
A közösség a Nyolc Boldogság nevet viseli, amely Krisztus tanításának csúcsát és összefoglalását jelenti.
Kicsiny közösségként a nyolc boldogság paradoxonjából erőt merítve szeretnének boldogok lenni, és kiteljesedett életet élni az Egyház és minden ember szolgálatában.
Szerző: Vámossy Erzsébet
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
