Szolidaritás az elesettek, a szegények iránt – Beszélgetés Hofher József jezsuita szerzetessel
Hofher József, „Hofi atya” jezsuita szerzetes pap, a Magyar Katolikus Egyház egyik legszínesebb egyénisége; szeretetteljes derű, jókedv sugárzik belőle. Hetvenedik születésnapja alkalmából beszélgettünk vele.
– Hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára?
– Budapesten születtem, vallásos családba. Budakeszin éltünk, nagyon szép gyermekkorom volt. Rendszeresen jártam templomba, kiváló lelkipásztorok szolgáltak ott. Az apai nagyapám bognármester volt és földműves. Édesapám hároméves korában elvesztette a szüleit, meghaltak spanyolnáthában, így a három nővére nevelte fel. Az egyikük, Anna néni különösen vallásos volt. Ahogyan az édesanyám szülei is. Ők a kereskedelemben dolgoztak, Budapestről kiköltöztek Budakeszire, ott volt fűszerüzletük. Az anyai nagyapám víg kedélyű ember volt és szociálisan rendkívül érzékeny. Azt vallotta:
jobb ma egy lassú fillér, mint holnap egy gyors forint.
Főleg a szegények jártak hozzá, rengeteget hitelezett nekik. Az anyai nagymamám viszont nagyon spórolós asszony volt, neki köszönhető, hogy nem mentek tönkre. Személyesen nem ismertem az anyai nagyapámat, mert korán meghalt. Állítólag sok mindent örököltem tőle, a szociális érzékenységét és a jó humorát. Egyébként anyámnak is jó híre volt. Az apjától, Marci papától örökölt sok tulajdonságot, a jó kedélyét is. Így szállt a humorérzék anyáról fiúra.
– Testvérei voltak?
– Igen, egy bátyám, aki háromévesen meghalt kézigránát-balesetben. Apám orosz fogságban volt akkor. Miután hazajött, született egy nővérem, s végül megérkeztem én, a harmadik, a legkisebb gyermek.
– Huszonnyolc évesen jelentkezett a szemináriumba. Azelőtt milyen elképzelései voltak, mivel foglalkozott?
– A papság iránti vágy már gyerekkoromtól kezdve ott mocorgott bennem. Emellett szerettem volna űrhajós lenni. Akkoriban zajlott az Apollo-program, bejártam az amerikai követségre, ahol mindig levetítették az aktuális expedíciókról készült felvételeket. Néha trükköznöm kellett, hogy beengedjenek. Mivel humán beállítottságú voltam, gondolkoztam a tanári pályán is. Érdekes, hogy az édesapámból a nővérei mindenáron papot akartak nevelni; fel is vették a szemináriumba, de hamar abbahagyta, rájött, hogy ez nem az ő útja. Apám egyébként mélyen hívő ember volt, de amikor először felvetődött, hogy pap legyek, azt mondta, a szemináriumot nem lehet kibírni. Ehhez valószínűleg hozzájárultak a rossz gyermekkori élményei is. Egy időben kollégiumban lakott, apácák nevelték, nagyon keményen fogták. Csodáltam, hogy ennek ellenére is hű maradt az Egyházhoz, a hitéhez. A szüleim úgy gondolkoztak: legyen pap az a fiú, akinek több testvére van. Én unokákat akarok, mondta anyám. Ezért aztán mással próbálkoztam: egy ideig a kertészeti egyetemre jártam, majd világosítóként dolgoztam a televíziónál. Beiratkoztam a pénzügyi-számviteli főiskolára is, ez volt életem egyik legnagyobb tévedése. Azok a szörnyű számok! De azt mondtam anyámnak: a kedvedért elvégzem. Az én kedvemért ne végezd el, válaszolta. Így aztán huszonnyolc éves koromban végre jelentkeztem a papi szemináriumba. A döntésemet ekkor már a szüleim is elfogadták.
– A humor és a derű az egész életét végigkísérte. Nem gondolt arra, hogy komikus színész legyen?
– Gyerekkoromban nagyon szerettem a kabarét, az operettet. Latabár Kálmán volt a kedvencem, ezért egy időben operettszínész szerettem volna lenni. Gyermekkoromban egyszer összefutottam a nagy Latabárral. A házunkat államosították, és az udvarunkon keresztül vezetett egy összekötő út a főutca és a Széchenyi utca között. Kilépek az ajtón, ott áll a Latyi. Hatéves lehettem, a tévében már láttam őt, majd elájultam az izgalomtól. Keresett valakit az udvarunkban. Ez nagy élmény volt nekem.
– De felnőtt korára végül megérlelődött Önben a döntés, és igent mondott Isten hívására.
– Amint már utaltam rá, nagyon régóta gondolkoztam azon, hogy pap leszek. Egyébként udvaroltam is lányoknak, éveken keresztül, de nagyon mélyen ott élt bennem, hogy lelkipásztorként szolgáljam az Urat. Anyukámat egyszer megkérdezte egy ismerőse: Borikám, ugye sokat imádkoztál azért, hogy a fiad pap legyen? Én?! Soha nem imádkoztam, én unokákat akartam! – felelte. Amikor felvettek a szemináriumba, sokan nem akarták elhinni, hogy jó nekem ott. A többiek tíz évvel fiatalabbak voltak nálam. Apám mondta is: úgyis hazajön, nem lehet azt kibírni. Ám amikor a szüleim látták, hogy jól érzem magam, megnyugodtak. A beilleszkedés nekem nem okozott nagy gondot, mindig közösségi ember voltam. A Szilágyi Erzsébetről elnevezett gimnáziumba jártam Budára, a kapcsolatom ott is jó volt a diáktársaimmal. Már gimnazistaként folyamatosan bejártam a Központi Szeminárium hittanóráira, ezt Csanád Béla szervezte. Akkoriban volt fiatal pap többek között Blanckenstein Miklós. Egy filozófiaszakkörbe is beiratkoztam.
A politika is mindig érdekelt, vonzott a politikai kereszténység. Apámtól sokszor hallottam, hogy a papok kiállnak az igazság mellett.
Kamaszként olyan papokkal találkoztam, akik példaként álltak előttem, és ez motivált. Kezdettől fogva megvolt bennem az elesettek, a szegények iránti szolidaritás is. Valószínűleg a már említett anyai nagyapám példája inspirált, akinek fűszeresként a vevőköre szinte kivétel nélkül elesett emberekből állt. A szocializmusban elvettek tőlünk mindent. Fiatalemberként összefutottam az utcánkban egy idősebb emberrel, aki nagy párttag volt. Beszélgetni kezdtünk, és amikor megtudta, kinek vagyok az unokája, elismerően mondta: a nagyapád, Marci bácsi, igen derék ember volt! Nagyon szerették őt, mert rengeteget segített, hitelezett a szegény családoknak. A pult mögött bábozott, és dobálta a cukrot a gyerekeknek. Folyamatosan konfliktusban állt a többi árussal, azzal vádolták, hogy tönkreteszi őket, mert mindenki hozzá ment vásárolni.
– Az előbb említette az édesapja erős hitét…
– Ennek ezernyi megnyilvánulása volt. Csak egy példa: kamasz koromban kivágtam a Bravo újságból egy Beatles-posztert. Levettem a szobám faláról a feszületet, és a helyére tettem. Amikor anyám meglátta, szóhoz sem jutott. Nem sokkal később hazaérkezett apám, anyám felkészítette, mondta neki, hogy történt egy kis átalakítás a lakásban. Apám soha nem vert meg, ekkor sem, de azt mondta: Figyelj ide!
Nálunk van valami, ami soha nem mozog. Levette a falról Beatles-posztert, nem szakította széjjel, és visszatette a helyére a feszületet. Rámutatott: látod, ez az, ami soha nem mozog nálunk.
Ez nagyon bennem maradt. A nagypapája mélyen hívő ember volt, és a három nővére közül Anna néni, ahogy már mondtam. Őket a második világháború után kitelepítették. Harmadikos gimnazistaként meglátogathattam Anna nénit Mannheimben. Akkor már kilencven év körüli, idős asszony volt, fekvőbeteg, rossz állapotban. Az ágya mellett lévő asztalkán fényképek, csak az apámról és rólam. Harmadrendi karmelita volt egyébként. Meggyőződésem, hogy a hivatásomban nagyon nagy szerepet játszott a személye. Amikor tizenöt évvel később pappá szenteltek, ott feküdtem a templom kövén kiterítve, és a hívek a Mindenszentek litániáját énekelték. Egyszer csak megjelent előttem Anna néni, az arcán és a szemében mennyei mosoly. Nem szólt egyetlen szót sem, de a szemében az volt: sikerült! Legszívesebben felkiáltottam volna, hogy itt van az Anna néni, de nem mertem, mert arra gondoltam: ha én most itt felállok, nem szentelnek fel, Józsikám, majd valamikor máskor, ha már idáig elvergődtem, most már nem kockáztatok… Meggyőződésem, hogy Anna néni imádkozott a mennyországban, hogy pap legyek. Soha nem bántam meg. Nem állítom, hogy nem voltak kihívásaim, mert voltak, de boldog vagyok. Predestinálva voltam a papi hivatásra.
– 1986-ban szentelték pappá. Mi vitte rá, hogy hat évvel később, 1992-ben belépjen a jezsuita rendbe?
– A felszentelésem után a Székesfehérvári Egyházmegye papja lettem. Amikor sorra újjáalakultak a szerzetesi közösségek, Pilisvörösváron káplánkodtam, és megismerkedtem egy kiváló jezsuita atyával, Pálos Antallal. Piliscsabán, az idősek otthonában volt lelkész. Ragyogó humora volt, és ez nekem mindig nagyon sokat jelentett. Részt vettem lelkigyakorlatokon is. Úgy éreztem, a jezsuitáknál mélyebbre hatolhatok a hitben, és az embereket is rávezethetem erre. Ez rendkívüli módon vonzott. A kiváló filozófus, Weissmahr Béla volt a novíciusmesterem, Jálics Ferenc atya nagyon jó barátja. Kimentünk hozzá egy lelkigyakorlatra, és azonnal megragadott az életformája, az általa kidolgozott kontemplatív imamód. Ezután Róma engedélyével egy évet Gries-ben tölthettem, ahol Jálics atya élt, ő lett a novíciusmesterem. Gyönyörű időszaka volt ez az életemnek. Hazatérve a szegedi szeminárium spirituálisa lettem. Azóta rengeteg lelkigyakorlatot tartottam a Jálics-módszer, a szemlélődő Jézus-ima alapján.
– Több mint húsz éve végez cigánypasztorációt. Mi vonzotta ehhez a küldetéshez?
– Voltam novíciusmester is, és amikor elköltözött Szegedről a noviciátus, a provinciálisom megkérdezte, akarom-e folytatni. De nem akartam, szociális területre szerettem volna menni. A noviciátusban együtt élt velünk Mustó Péter atya, aki Kolumbiában hosszú ideig foglalkozott utcagyerekekkel. Engem fiatal koromtól kezdve inspirált a dél-amerikai felszabadítási teológia, ami a szegények anyagi és lelki nyomorból való felszabadítását jelenti. Szerettem volna Mustó Péterrel elkezdeni itthon a cigánymissziót, de ő Kolumbia után itthon inkább már csak lelkigyakorlatokat tartott. Jártam Németországban is, ahol megérintett a hajléktalanok pasztorációja, de láttam, hogy az ottani feltételek sokkal jobbak. Végül megkérdeztem egy másik nagyszerű jezsuita atyától, Nemes Ödöntől: mit csinálnál, ha itthon lennél? A cigányokkal foglalkoznék, válaszolta. Így kezdődött. Először Kuklay Antal atyánál töltöttem el négy évet Körömben, az ösztönösségtől eljutottam a tudatosságig. Folyamatosan lelkigyakorlatokat tartottam, gimnazistáknak is. Kijártunk a cigánytelepre, hétvégi rendezvényeket szerveztünk a cigányokkal együtt, amit a fiatalok nagyon élveztek.
Egyre jobban megvilágosodott előttem: egyetlenegy kitörési pont van a cigányság számára, a tanulás.
Kezdeményeztük a Szeretet Iskolája nevű projektet, ami a Lehetőségek Iskolájaként folytatódott, cigány asszonyokat oktattunk, így be tudták fejezni az általános iskolát. Azt láttam, hogyha a szülők értékelik a tanulást és a tudást, akkor a gyereknek több az esélye. Nem elég tehát csak a gyerekkel foglalkozni, szükség van arra a családi háttérre is, ami inspirálja őket a tanulásra.
– Ön az egyik létrehozója a keresztény roma szakkollégiumoknak is. Ezek hogyan jöttek létre?
– Találkoztam az egyetem levelező tagozatán tanuló cigány fiatalokkal, akik azt mondták: nagyon örülnének, ha volna egy szakkollégium, ahol bent is laknának. Abban az időben a Szent Ignác Kollégium Kispestről beköltözött a Horánszky utcába. Rögtön bevillant, itt most létre lehetne hozni egy jezsuita szakkollégiumot, ahol cigány fiatalok laknának, tanulnának. Az első két évben még csak havonta egyszer jöttünk össze az egyik cigány fiú vezetésével. Ezt követően Forrai Tamás lett a jezsuita provinciális. Az előző vezetés rettegett attól, hogy cigány kollégiumot akarok létrehozni. Tamás atya viszont látott ebben fantáziát, és mellém állt, segített. Most már tizenegy éve létezik a Jezsuita Roma Szakkollégium. Ebből fejlődött ki a Keresztény Roma Szakkollégium, ami Miskolcon, Debrecenben, Nyíregyházán és itt, nálunk, Budapesten működik. Kiváló az együttműködésünk a reformátusokkal. A renden belül egyedül maradtam a cigánypasztorációban. Volt egy fiú, aki Londonban tanult filozófiát, hazajött, egy ideig segített nekem, de aztán megnősült, elvett egy gyönyörű cigány lányt, azóta megint egyedül vagyok. Kellene egy csapat, amely ott él velük a helyszínen, akkor ütős igazán a cigánypasztoráció. A távpasztoráció nem működik. A háromszáz legnehezebb helyzetben lévő falu felzárkóztatásáért indult program jó elképzelés, nagy fantázia van benne, drukkolok nekik.
– Most, hogy beöltötte a hetvenedik életévét, milyen érzések vannak Önben?
– Az elmúlt időszakban volt egy komoly autóbalesetem, a teljes jobb oldalam megsérült, mindenem eltört a csípőmtől a térdemig. A közelmúltban átestem egy küszöbön, és összetörtem magam. Korábban volt egy szívműtétem is. Most érzem először a koromat, bottal közlekedem, de a roma szakkollégiummal még mindig kapcsolatban állok. Az elmúlt két évben csak lelkigyakorlatokat vezettem. Nem vagyok elkeseredve. Nem tudom elképzelni, hogy egy pap ne találjon magának munkát, amivel másokat szolgálhat. A rendházunkban gyönyörű élet van, rengeteg fiatal jár hozzánk. Vasárnaponként négy mise van a Jézus Szíve-templomunkban, sok-sok egyetemistával. Rengeteget gyóntatok, nagyon szeretem. Már önmagában az csoda, hogy egy húsz-harminc év közötti fiatalember eljön gyónni. Előfordult, hogy három órát ültem a gyóntatószékben. Jönnek és jönnek a fiatalok, tüneményesek. Nagyon szeretem őket, látom rajtuk, mennyire szomjazzák a szeretetet.
Szerző: Bodnár Dániel
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
