Ferenc pápa a Kossuth téren: Váljunk nyitott kapukká a társadalomban!
Ferenc pápa háromnapos magyarországi apostoli látogatásának csúcspontjaként április 30-án, vasárnap délelőtt szentmisét mutatott be a budapesti Kossuth téren; a szertartás vezetését megosztva Erdő Péter bíboros, prímással. A hivatalos közlések szerint ötvenezren vettek részt a liturgián, ebből harmincezren a Kossuth téren.
A Szentatya húsvét negyedik, Jó Pásztor vasárnapján homíliájában kérte, érezzük meg annak örömét, hogy Isten szent népe vagyunk: mindannyian az Ő meghívásából születünk; Ő gyűjtött egybe minket, és ezért vagyunk az Ő népe, az Ő nyája, az Ő Egyháza. Azért hívott itt egybe minket, különbözzünk bár egymástól, és tartozzunk bár különböző közösségekhez, hogy szeretetének nagysága mégis egyetlen ölelésben egyesítsen minket. Isten először a családjába gyűjt össze minket, hogy az Ő népévé váljunk, majd elküld a világba, hogy bátran és félelem nélkül az örömhír hirdetőivé, a minket megújító Szeretet tanúivá váljunk. Ferenc pápa hangsúlyozta: mindannyian arra kaptunk meghívást, hogy ápoljuk a testvériség és az együttműködés kötelékeit, megoszlás nélkül, anélkül, hogy közösségünket saját tulajdonunknak tekintenénk, anélkül, hogy elmerülnénk a saját területünk védelme fölötti aggódásban, hanem megnyílva a kölcsönös szeretet előtt. A pápa arra biztatott, hogy lépjünk ki a komfortzónánkból, és legyen bennünk bátorság eljutni az összes perifériára, ahol szükség van az evangélium világosságára.
A szentmisén koncelebrált Erdő Péter bíboros mellett Veres András győri megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) elnöke, Kocsis Fülöp hajdúdorogi érsek-metropolita, az MKPK tagjai, Pietro Parolin vatikáni bíboros államtitkár; Paul Richard Gallagher érsek, a szentszéki államközi kapcsolatok titkára, a vatikáni delegáció tagjai; több mint ötven püspök és hétszázötven pap a határon túlról és távolabbról.
A Szentatya a magyarországi és a határon túlról érkezett hívőkkel együtt a szentmise végén elimádkozta a Regina caeli imádságot is.
A Kossuth teret 6 óra körül nyitották meg a résztvevők előtt, és nagyon hamar be is népesült. A felvezető program 7 órakor vette kezdetét. Először a Szentatyáról és a pápalátogatásról szóló videókat, valamint a pápalátogatás hivatalos dala, a Camino, valamint a szintén a pápalátogatásra készült Magyar Fohász 2023 című dal klipjét játszották le. Ezután rózsafüzért imádkoztak, az ország különböző részeiről érkezett előimádkozók vezetésével.
Közben zenei szolgálatával közreműködött az Erdődy Kamarazenekar, a Központi Papnevelő Intézet növendékeiből álló Kispap Scola, Maczkó Mária népdalénekes, a budapest-terézvárosi Avilai Nagy Szent Teréz-templom Capella Theresiana énekkara, valamint az erre az alkalomra összeállt keresztény könnyűzenei együttes, Borka Zsolt, Csiszér László, Gável András, Gável Gellért, Nagy Lajos, Sillye Gábor, Sillye Gergő, Sillye Jenő, Simon Bence, Takács Antal, Varga Attila, Varga Emese Hedvig és Varga Levente László részvételével.
A Szentatya 8.56-kor érkezett meg a Kossuth térre, ahol magyar és vatikáni zászlókat lengető lelkes tömeg fogadta. Ferenc pápát a pápamobilon Erdő Péter bíboros, prímás kísérte. A pápa közel fél órán keresztül, hosszasan elidőzött a tömegben.
Ferenc pápa vezette az igeliturgiát. Az alábbiakban teljes terjedelemben közöljük beszédét:
Jézusnak a mai evangéliumi szakasz végén elhangzó szavai összefoglalják küldetésének lényegét: „Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen” (Jn 10,10). Így tesz a jó pásztor: életét adja juhaiért.
Jézus tehát, mint egy pásztor, aki a nyáját keresi, azért jött, hogy megkeressen minket, amikor elveszettek voltunk; eljött mint pásztor, hogy kiragadjon minket a halálból; mint olyan pásztor, aki ismeri és végtelen gyengédséggel szereti juhait – aki az Atya nyájába vezetett és az ő gyermekeivé tett minket.
Szemléljük hát a Jó Pásztor képét, és időzzünk el két cselekedeténél, melyeket az evangélium szerint a juhaiért tesz: először nevükön szólítja, majd pedig kivezeti őket.
1. Először is „nevükön szólítja juhait” (Jn 10,3). Üdvösségünk történetének kezdetén nem mi állunk, nem a mi érdemeink, képességeink, eszközeink; a kiindulópont Isten hívása, az ő vágyakozása utánunk, hogy elérjen minket, az ő értünk érzett aggodalma, az ő irgalmának bősége, amellyel meg akar menteni a bűntől és a haláltól, hogy életet adjon bőségben és vég nélküli örömöt. Jézus az emberiség jó pásztoraként jött, hogy nevünkön szólítson és hazavezessen minket. Ezért mi hálatelt szívvel emlékezhetünk meg az ő szeretetéről, amit már akkor tanúsított irántunk, amikor még távol voltunk tőle. Igen, miközben „mi mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk”, és „ki-ki a maga útjára tért” (Iz 53,6), ő magára vette gyarlóságainkat, és maga hordozta vétkeink terhét, hogy visszavigyen minket az Atya szívéhez. Így hallottuk Péter apostoltól a Szentleckében: „Olyanok voltatok ugyanis, mint a tévelygő juhok, de most megtértetek lelketek pásztorához és oltalmazójához” (1Pt 2,25). És még ma is, minden élethelyzetünkben, mindabban, ami a szívünket nyomja, a veszteségeinkben, a félelmeinkben, a vereség időnként ránk törő érzésében, a szomorúság börtönében, ami azzal fenyeget, hogy elveszi a szabadságunkat, ő hív minket.
Jó Pásztorként jön, és nevünkön szólít minket, hogy elmondja, az ő szemében milyen értékesek vagyunk.
Jön, hogy meggyógyítsa sebeinket és magára vegye gyengeségeinket, hogy az ő nyájában egységre hívjon minket és megismerjük az Atyát és egymást.
Testvérek, ahogy ma reggel itt vagyunk, érezzük meg annak örömét, hogy Isten szent népe vagyunk: mindannyian az ő meghívásából születünk; ő gyűjtött egybe minket, és ezért vagyunk az ő népe, az ő nyája, az ő Egyháza. Azért hívott itt egybe minket, különbözzünk bár egymástól és tartozzunk bár különböző közösségekhez, hogy szeretetének nagysága mégis egyetlen ölelésben egyesítsen minket. Olyan szép, ahogy most együtt vagyunk: püspökök és papok, szerzetesek és világi hívők; olyan jó, hogy ezt az örömöt más keresztény felekezetek küldötteivel, a zsidó közösség vezetőivel, a civil szervezetek képviselőivel és a diplomáciai testülettel is megoszthatjuk. Ez a katolicitás: mindannyiunkat, akiket a Jó Pásztor név szerint szólított meg, arra hívott, hogy szeretetét befogadjuk és továbbadjuk, hogy az ő nyáját befogadóvá tegyük és sohasem kirekesztővé. És ezért mindannyian arra kaptunk meghívást, hogy ápoljuk a testvériség és az együttműködés kötelékeit, megoszlás nélkül,
anélkül, hogy közösségünket saját tulajdonunknak tekintenénk, anélkül, hogy elmerülnénk a saját területünk védelme fölötti aggódásban, hanem megnyílva a kölcsönös szeretet előtt.
2. Miután a Pásztor nevén szólította juhait, „kivezeti őket” (Jn 10,3). Először a nyájba tereli őket a meghívás által, most pedig kivezeti őket. Isten először az ő családjába gyűjt össze minket, hogy az ő népévé váljunk, majd pedig elküld a világba, hogy bátran és félelem nélkül az örömhír hirdetőivé, a minket megújító Szeretet tanúivá váljunk. Ezt a mozgást – belépni és kilépni – egy másik, Jézus által használt képpel is megragadhatjuk, mégpedig a kapu képével. Ő azt mondja: „Én vagyok a kapu. Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, ki-be jár és legelőt talál” (Jn 10,9). Hallgassuk meg újra figyelmesen: bemegy és kijön. Jézus a kapu, amely szélesre tárult, hogy beléphessünk az Atya közösségébe és megtapasztalhassuk irgalmát; de mint köztudott, a nyitott kapu nemcsak arra szolgál, hogy belépjünk valahová, hanem arra is, hogy elhagyjuk azt a helyet, ahol vagyunk. Így hát, miután visszavezetett minket Isten karjai közé és az Egyház közösségébe, Jézus az a kapu, amely a világba irányít minket: arra buzdít, hogy menjünk ki, és találkozzunk testvéreinkkel. Jegyezzük meg jól: mindannyian – senkit sem kizárva ebből a „mindannyian”-ból – erre kaptunk meghívást: hogy kilépjünk a komfortzónánkból, és legyen bennünk bátorság eljutni az összes perifériára, ahol szükség van az evangélium világosságára (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 20).
Testvérek, a „kifelé” lét azt jelenti, hogy Jézushoz hasonlóan mindannyian nyitott kapukká válunk. Szomorú és fájdalmas zárt kapukat látni: önzésünk zárt kapuit azok előtt, akikkel nap mint nap elmegyünk egymás mellett; individualizmusunk zárt kapuit egy olyan társadalomban, amely sokakat azzal fenyeget, hogy elsorvasztja őket a magány; a szenvedők és a szegénységben élők iránti közönyünk zárt kapuit; a zárt kapukat azokkal szemben, akik idegenek, mások, menekültek, szegények. Végül pedig egyházi közösségeink zárt kapuit: bezárkózva magunk közé, bezárkózva a világ előtt, bezárkózva azok előtt, akik „nincsenek rendben”, bezárkózva azok előtt, akik Isten bocsánatára vágynak. Testvérek, kérlek benneteket: nyissuk ki a kapukat!
Próbáljunk mi is – szavakkal, gesztusokkal, hétköznapi tettekkel – olyanok lenni, mint Jézus: nyitott kapuk, olyan kapuk, amelyeket senki előtt nem csapnak be, olyan kapuk, amelyeken mindenki beléphet és megtapasztalhatja az Úr szeretetének és megbocsátásának szépségét.
Ezt különösen magamnak, illetve püspök- és paptestvéreimnek ismétlem: nekünk, pásztoroknak. Mert a pásztor, mondja Jézus, nem rabló és nem tolvaj (vö. Jn 10,8), vagyis nem él vissza a szerepével, nem nyomja el a rábízott nyájat, nem „lopja el” a teret világi testvéreitől, nem gyakorol merev tekintélyt. Testvérek, bátorítsuk egymást, hogy egyre inkább nyitott kapuk legyünk: Isten kegyelmének „segítői”, szakértői a közelségnek, akik készek felajánlani az életüket, ahogyan Jézus Krisztus, a mi Urunk és mindenünk, aki kitárt karokkal tanít minket a kereszt trónusáról és napról napra megmutatja nekünk az értünk megtört élő kenyeret az oltáron. És mondom ezt a világi testvéreknek, a katekétáknak, a lelkipásztori munkatársaknak, a politikai és társadalmi felelősséget viselőknek, és azoknak is, akik egyszerűen csak élik, néha nehézségek árán a mindennapi életüket: legyetek nyitott kapuk.
Engedjük be szívünkbe az élet Urát, az ő igéjét, aki vigasztal és gyógyít, utána pedig lépjünk ki, és váljunk mi magunk is nyitott kapukká a társadalomban!
Legyünk nyitottak és befogadóak egymás felé, hogy segítsük Magyarországot a testvériség és a béke útján növekedni.
Szeretteim, Jézus, a Jó Pásztor nevünkön szólít minket, és végtelen gyengédséggel gondoskodik rólunk. Ő a kapu, és aki őrajta keresztül lép be, annak örök élete van: ő a mi jövőnk, a „bőséges élet jövője” (vö. Jn 10,10). Ezért soha ne csüggedjünk el, soha ne engedjük, hogy megfosszanak minket attól az örömtől és békességtől, amelyet ő adott nekünk, ne zárkózzunk be a problémákba vagy a fásultságba! Hagyjuk, hogy a mi Pásztorunk kísérjen minket: vele az új élet fényében ragyogjon az életünk, a családjaink, keresztény közösségeink és egész Magyarország!
*
A hívek könyörgése hét nyelven hangzott el, a nemzeti kisebbségek nyelvei mellett – a menekültekre való tekintettel – ukránul is.
A felajánlási körmenetben családok és szerzetesek vitték az adományokat a Szentatya elé. Az áldozati liturgiát már Erdő Péter vezette.
A szentmise végén Erdő Péter bíboros, prímás megköszönte az apostoli látogatást a Szentatyának, majd átadta a főegyházmegye ajándékát: államalapító szent királyunk, Szent István kis méretű szobrát. Mintegy válaszul hangzott el Ferenc pápa Regina caeli imádság előtti beszéde.
Az imádsággal és a záróénekekkel véget ért a szentmise.
A szertartáson a pápalátogatás alkalmából a székesegyházak és templomok képzett énekeseiből, valamint a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola egykori és mai diákjaiból álló egyesített kórus szolgált. A meghívott kórustagok – összesen 312 fő – Budapest, Esztergom, Eger, Győr, Vác, Székesfehérvár, Pécs, Szeged, Kaposvár, Kóka, Nagykanizsa, Borsosberény, Szarvaskő, Fót, Sukoró, Sárszentmihály, Mór, Jászberény, Ősi, Bátya, Kalocsa, Vámosszabadi, Nyúl, Bogács, Kerepes, Kistarcsa, Makó, Veszprém, Ajka, Zirc, Balatonalmádi, Várpalota, Nagykőrös, Keszthely, Gödöllő, Veresegyház, Nyíregyháza, Tura, Tiszaföldvár, Őrbottyán, Kerepes, Rétság, Győrzámoly, Csobánka, Göd, Zalacsány és Kistarcsa egyházi énekkarait képviselték. Az egyházmegyék kórusát Varga László, a váci székesegyház karnagya, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia zenei testülete, az Országos Magyar Cecília Egyesület (OMCE) központi igazgatója szervezte. Több karnagy is vezényelt, Varga László mellett Czifra János, Ménesi Gergely, Sapszon Borbála, Sapszon Ferenc és Szili Zoltán.
Szerző: Agonás Szonja
Fotó: Csapó József, Lambert Attila, Merényi Zita, Turjányi Tuzson
Magyar Kurír
