Karl Rahner: Húsvéti hitünk
Karl Rahner Húsvéti hitünk című írásából tette közzé az alábbi részletet közösségi oldalán a Vigilia folyóirat április 9-én:
Krisztus az Élő. Ő az, ki győzelmet aratott bűn és halál fölött. Fölment a mennybe, de nem azért, hogy eltűnjön a világtörténelemből úgy, mintha soha meg sem jelent volna benne. Fölment a mennybe, miután alászállt a bűn, a halál s az elveszett világ legmélyére, és e telhetetlen sötét torokból, mely mindent elnyel, élőn jött elő. Mi több, éppen ott, a végső elveszettségben, amelyből minden bűnösség fakad, amely minden könny ősforrása, amibe minden gyűlölet és önös vágy gyökere kapaszkodik – ott győzedelmeskedett. Győzött, de nem oly módon, hogy e világot eltaszította magától és kiszabadult fogságából, hanem úgy, hogy önmagát e világnak átadva beléje hatolt, egészen a szívéig, sorsa fundamentumáig, és ezt a lüktető középpontot vonta magához s fogadta magába mindörökre. Ezzel pedig már át is alakította.
Győzött a világon: változtatott rajta, a világ szíve lett, kibontakozásának belülről mozgató végső célja, legrejtettebb, legbensőbb erőforrása.
Föltámadásában tehát nem távozott el tőlünk, hanem valójában épp Föltámadottként jött el hozzánk a legszorosabb közelségbe, hogy velünk maradjon és velünk legyen mindennap. Földi alakját nem látjuk többé. Az mintha csak egyetlen pillanatra villant volna föl, hogy megmutassa nekünk: immár mindörökre velünk marad. Nem itt és most, nem „testben”, hanem lélekben, mindenütt, a napok végezetéig. Velünk van szent Lelkével, aki a világ titokzatos lelke lett, Krisztus halála és föltámadása óta elszakíthatatlanul egyesült vele, immár soha többé nem hagyván el, mert Ő egyesült elszakíthatatlanul a világ ama részével, amit Krisztus megdicsőült emberi valóságának nevezünk, mely a halál és a föltámadás révén maga is „nyitottá” vált a világ egészére.
Lelkében Krisztus már elfoglalta minden dolog legbensejét, Ő azok tulajdonképpeni, igazi lényege és szíve: Ő honol minden teremtmény ama várakozásában, hogy részt kapjon Krisztus testének megdicsőüléséből;
titkos ujjongásként ott rejtőzik a könnyek mélyén; örök gazdagságként az adományainkból tengődő koldusban; a tehetetlenségben úgy, mint Isten ereje; a „kereszt ostobaságában” mint bölcsesség, a halálban mint élet, melyet már semmiféle halál nem fenyeget; szolgái nyomorúságos kudarcaiban pedig mint győzelem, melynek szerzője egyedül Isten;
s ott találjuk Őt magában a bűnben is, egy rejtett zugában, mint az örök szeretet végsőkig készséges megbocsájtásának irgalmát. Még azok magatartása mögött is ott érezhetjük, akik közönyösek és érzéketlenek örömhírünkkel szemben, ott rejtőzködik e közönyösségben és érzéketlenségben is, hogy ezáltal önmagunk renyhe kényelmességére figyelmeztessen minket, haszontalan szolgáit, vagy hogy saját sikertelenségének keserűségét ízleltesse meg velünk, azt, melynek árán megváltotta a világot. Velünk van a nappal világosságaként; mint a levegő, melyre ügyet sem vetünk; mint valami mozgás rejtett törvénye, melyet nem ragadhatunk meg igazán, mert – magunk is benne sodródván – csak arasznyi moccanását éljük át. Itt van a világ legbensőbb struktúrájaként, mely szilárd és tartós marad akkor is, mikor a világ egész rendje látszik megsemmisülni. Velünk van, mivelünk, akik a világ tudtára adjuk föltámadását: benne van szavainkban, akkor is, ha azok még nekünk magunknak is üresen és tompán konganak; jelen van áldásunkban, akkor is, ha az csak fáradtan és fakón préselődik ki ajkunkon; s jelen a szentségekben, akkor is, mikor látszólag semmilyen hatékony erőt nem rejtenek magukban. Ha előttünk, kik az Ő követei vagyunk, zárva maradhatnak is az ajtók, Őelőle senki el nem zárkózhat.
Behatol minden szívbe, hogy újra és újra fölrázza az igazságosság és a szeretet utáni éhséggel, az élet és az igazság csillapíthatatlan vágyával, azzal az éhséggel és azzal a vágyakozással, amelyet Ő fakaszt, mert Ő maga a szeretet, az igazságosság, az élet és az igazság.
A teljes írás a Vigilia 1989. márciusi számában (166–168.) olvasható.
Forrás: Vigilia Szerkesztőség Facebook-oldala
Magyar Kurír
