A „Nincs Kapu” megtalálása

Kategória: Cikkek, írások Megjelent: 2010. július 21. szerda

Sípos (S) Gyula: A „Nincs Kapu” megtalálása

 

Egészen századunkig nem létezett olyan civilizáció, amely célként tűzte volna ki, hogy Isten létét és akaratát kiiktatja életéből, sőt, minden kultúra kereste az utat Isten és/vagy istenei felé. Kereste a kaput, amelyen keresztül eljuthat az égi igazságok

 

A nyitott, nyitottság fogalom mai szóhasználatunkban körülbelül annyit jelent: egymástól különböző nézeteket elfogadó, más elképzelések iránt toleráns, új eszmék iránt nyitott. E szó mai jelentésmezője azonban csak részben fedi a valamikori jelentéstartalmat. Az ugyanis a teljességet magában foglaló, illetve a teljesség felé nyitott, azt elért ember, illetve állapot jelzője volt. Ez viszont egyben mindig értékítéletet is jelentett. A „teljesség” értékrendjét magában foglaló és igenlő, viszont az ehhez az állapothoz való eljutást elfedő, akadályozó részhalmazokat elutasító ítéletet. Ez az értékítélet mára elhalványult, a nyitottság egyre inkább értéksemlegessé válik, sőt, mint az ítéletalkotást elutasító (ön)érték jelenik meg. (Azaz a minőségi szemléletet felváltotta a mennyiségi szemlélet.) Megítélésem szerint ez egy elbizonytalanodási és szétbomló (regressziós) folyamat eredménye.
A következőkben szeretném bemutatni, hogyan kereste az emberiség szellemi önmeghatározását a „nyitottá lenni” világában, hogyan találta meg, s utalok arra is, milyen módon veszítette el azt.

I. A személytelen közvetítés

A Tao

„a tízezer dolog az Út sötétségébe rejtve jár-kél
kincse jóknak
menedékhelye gonoszoknak

szép szavaiddal elmehetsz piacolni
dicső tetteidért magasztal majd az Ember
dehát a rosszakat is
a Rossz Embert elvetni miért kellene?

ezért állították oda a Menny Fiát
ezért rendeltek mellé Három Minisztert
csakhogy
ha jádekorongot tartanak is kezükben
ha négyesfogat halad is előttük
nem ér annyit
mint néma elmélkedésben ülve tovasuhanni az Úton

mért tartották a régiek oly nagyra az Utat?
Nem mondatott-e meg:
„Akik keresik megtalálják
és vétkeikért nála van a váltság”?
Hát ezért
becsüli úgy az égalatti
mindezért”

A fenti idézet szinte tökéletes leírása „a” látásmódnak, amely keresi azt, amit már megtalált de mégsincs meg. Ha ízlelgetjük a sorait, láthatjuk a kapaszkodót kereső elmélkedőt, aki körbetapogatja a Létezőt, és keresi azt aki/ami Van. Az Úton jár, s látja, hogy ott mindennek, jónak és rossznak egyaránt helye van. Különválasztásukat inkább csak emberi törekvésnek tudja be: a szép szavakkal, dicső tettekkel „elmehetsz piacolni”, kelletheted magad, vásárolhatsz - de a rosszakkal ugyanez a helyzet. Mi választ szét? A Menny Fia nem ér annyit, mint „néma elmélkedésben tovasuhanni az Úton”. E helyzetben maga az Út válik a Kapuvá, amibe minden belefér(het). A Kapu, ami „Nyitott”, az Úton járásban realizálódik. Aki nincs Úton, az nincs sehol. Pontosabban „sehol van”, s nem a „Van”-ban, ahol csak akkor lehet, ha az Úton van, a körül nem írható meg nem látható és mégis van "Nincs Kapu"-ban.
És mégis, e szárnyalás egy nagyon is evilági élmény, a Bűn – és következményei - kiiktatásáért fontos. Ez az, amely létünk legmélyén hat, s aminek kiküszöböléséhez az Út kell, mert „Akik keresik megtalálják és vétkeinkért nála van a váltság”.
Csodálatos megsejtés, minden bizonnyal tiszta életű szentek igazolták - és mégis terméketlen marad. Nem tud az emberi személyiség kibontakozni általa. Az emberbe belealkotott/teremtett képességek és készségek nem kapnak „anyagot” ahhoz, hogy termékenyen kibontakozzanak. A pusztulás, azaz a Bűn és ennek következménye, a Halál elleni alapmagatartás ugyanis a gyakorlatias, „készségszerző” életmód elutasítása. Így tanít Lao-ce:

kicsiny ország kicsi nép

s ha volnának is hadimasinérák
tízszerte százszorta nagyobb hatásfokúak
ne használja senki se őket
tanítsd a népet félni a halált
s hogy senki ne vándoroljon a messzeségbe
ha van is már csónak kocsi
mért kéne
utazni
ha van is vértjük fegyverük
minek
mutogatni
vezesd a népet vissza
a csomóíráshoz
éljenek azzal

édes az étkűk
szép a ruhájuk
csupa béke a házuk
vidám minden szokásuk

egyik országból a másikba látni mindenki szomszéd áthallatszik a kakaskukorékolás a kutyaugatás
de úgy száll le rájuk az öregség a halál hogy meg sem látogatták soha egymást

Egyszerű, szép és mégis sivár világ. A „vissza a kezdetekhez”, az „aranykor” örök nosztalgiája. Fájó emlékezés. Nagyszerű emberek, ahol a szív és a kéz nem képes harmóniába kerülni. Nincs, ami összekapcsolná őket, mert minden csak megsejtés. Hiába írja Lao-ce: „másoknak él / s már gazdagabb! másoknak mennél többet ad / gazdagsága annál hatalmasabb” (Tao te king 81 ), ha közben „úgy száll le rájuk az öregség a halál hogy meg sem látogatták soha egymást.” A maguk helyén (partikuláris) szép igazságokat az Út kapcsolja eggyé. Az Út, ami maga a Kapu, de amin nem lehet belépni, bejutni, átmenni, ami nem valahonnan valahová nyílik (megy), hanem maga a Van. Benne lehet lenni, de ami benne Van, az közölhetetlen. A racionális gondolkodás - ami ok-okozati, analógiákra épülő, de akár látomásos gondolkodást is jelenthet, de mindenképpen az egyik állapotból a másikba valamilyen követhető láncolaton keresztül eljutó gondolkodásmódot - számára nemcsak közölhetetlen, de tartalmatlan is.

A zen

Ummon szarbotja

Egy szerzetes megkérdezte Ummontól:
- Mi az a Buddha?
- Szarbot - válaszolta Ummon.

(A szarbot szó szerinti fordítás, a vécén használatos eszköz, amely egyszerre volt személyes is és mocskos is.)

Mumon hozzáfűzése: Ummon túl szegény volt ahhoz, hogy egyszerű ételeket készítsen, túl elfoglalt, hogy jegyzetekből tartson beszédet. Elsietve kapta föl a szarbotot, hogy az Utat támogassa. Buddhizmusának hanyatlása így előre látható volt.

Mumon verse:
Egy villámcsapás
És szikrák pattannak.
Egy pillanat kihagyás
És örökre elhibáztad

Buddha a legenda szerint 7 évet töltött tanítványként egy jóga mesternél, hogy elérhesse a szamádhit (egyesülés, feloldódás, abban, ami Van.) A hetedik évben a guru tiltása ellenére megpróbálkozik a gyakorlattal, négy másik tanítvány segítségével. (A szamádhiba merülés előtt teljesen kitisztította magát belülrő1, majd elzárta összes testnyílását és leállította testi funkcióit. A tanítványoknak kellett volna vigyázni rá, de elmentek. Pásztorgyerekek találtak rá, akik démonnak vélték a mozdulatlan férfit, és trágyával dobálták meg. A visszatérő tanítványok letisztogatták, majd újraindították életfunkcióit.) Buddha ez után kijelenti, hogy a jóga nem Út, és nekiáll saját rendszere kidolgozásának, amely hamar elterjed Indiában, majd átlép az országhatáron Kína, és onnan Japán felé is. (Indiából később szinte teljesen eltűnik a tan.)
A jóga a vágyak kioltását, a szabadulást az élet körforgásából testi gyakorlatokra (ászanák és légzőgyakorlatok) és az erre épülő meditációs gyakorlatokra alapozza. Gautama Sziddhárta Buddha szerint a jóga nem út. Ő az értelmen, a lelki, szellemi képességeken, a helyes tanításokon keresztül akarja elérni a szabadulást, és a feloldódást a Van-ban. Ő még/már nem gondolja, hogy nem lehet átadni az Utat. Sőt, mindenki elsajátíthatja, rendszere értelmes, megtanulható - és a személyiség szempontjából terméketlen. Ennek egyik oka természetesen az, hogy nem is ismeri az európai értelemben vett személyiséget, tagadja annak állandó voltát. A másik a tan elsajátításának módja. Ezt legszemléletesebben a Zen mutatja be. A zen tanítása szerint - az egész életben képes megnyilvánulni, ezért létezhet zen íjászat, zen teaszertartás és virágkötészet egyaránt. A zen célja a "villámcsapás", az "értés közvetlenül", a "megvilágosodás". Bár értelmi úton is vezet, célja mégis az értelem kihagyása. Az értelmi tevékenység célja önmaga megszüntetése, hogy létrejöhessen a szamádhi. Ezért mindenre hajlandó. Így lehet Buddha szarbot. (ami botrány a fülünknek). Íme egy példa:

Találkozás az Út emberével

Goszo mondta egyszer:
- Ha találkozol az Út emberével az ősvényen, ne szólj és ne hallgass! Mondd, hogyan találkozol akkor vele ?

Mumon hozzáfűzése: Abban az esetben, ha sikerül neked egy bensőséges találkozás vele, úgy az biztosan örvendetes lesz. De ha nem sikerül, akkor minden módon legyél éber!

Mumon verse:
Ha az Út emberével találkozol,
Találkozz szavak és hallgatás nélkül.
Üss egyet az állkapcsára,
És érts, ha képes vagy rá, közvetlenül!

Ez a paradoxonok világa, ahol minden lehetséges. Ahol minden alárendelődik a célnak, a szamádhinak. Ahol a felismert mestert állon lehet vágni, hátha mi is mesterekké válunk. A cél természetesen a "Nincs Kapu" megtalálása és megnyitása. A megvilágosodás elérése. A szabadulás a létkörforgásból. A nirvána. Végső soron a Kapu nem közölhető, az Út itt nem maga a Van, hanem lehetőség és eszköz a Van elérésére (ami a kapun túl van).
Következetes rendszer kialakítására nincs lehetőség. A hétköznapi események elősegíthetik a megvilágosodást, de nem részei annak. A cél az elszakadás, az anyag csak levetendő ruha, amelytől szabadulni kell. A zen-művészetek csak ezt a célt szolgálják. Egyenesen kimondja ezt a következei koan:

A józan ész nem az Út

Nanszen mondta: A tudat nem a Buddha, a józan ész nem az Út.

Numon hozzáfűzése: Ahogy Nanszen egyre öregebb lett, úgy vesztette el szégyenérzetét. Alighogy kinyitotta bűzös száját, kicsúsztak rajta a családi titkok. Nagyon kevesen vannak még akik hálásak kedvességéért.

Numon verse:
Mikor az ég kitisztul, a nap kisüt,
A föId vízhez jut, ha eső közeledik.
Szívét kítárja, összes titkát kimondja,
De félek, nem becsülik ezt sokra.

Hát igen. És mihez kezdjünk mi? Ha azt kérdezzük: a nem-józan ész az Út? Arra is azt a választ kaphatnánk, az sem az Út. Mert az csak a megvilágosodás fényétől visszafelé világítva érthető meg. Csak miután a történet/esemény létrehozta azt, onnantól igazolódik visszafelé is. Most csak elégedjünk meg annyival: a nagy családi titkot valóban nem becsülték, s most sem becsülik sokra. Híven a Zen hagyományához, mondjuk ki - hátha úgy lesz bűzös a szánk tőle, mint Nanszené - azért nem becsüljük sokra, mert nem ér sokat. Nem képes a tudást átadhatóan közvetíteni, a Kapu könnyen pszichológiai trükkök és aha-élmények ködébe merülhet.
Pedig van Út és van Kapu, és ennek megismerése után vágyott a kutató lélek.

II. Személyes vagy személytelen?

„A legősibb kínai írások és történetek már úgy mutatják be az embert, mint értelmes, okos lényt. (...) Ők is úgy tudták és azt tanították, hogy az embert Valaki más teremtette. A kínaiak Sángdinak nevezik azt a lényt, aki teremtette az embert és e szónak értelme, hogy Magasságos Úr. E névben benne van, hogy a Teremtő nem földi lény. A legrégibb időktől kezdve a kínaiak ennek az Úrnak mutattak be áldozatokat és az ősi, mondákba vesző császárok is Neki mutattak be áldozatokat, míg a későbbiek már csak a természeti erőknek. Ha elolvassuk a kínai leírást a teremtésrő1, nagyon hamar észrevesszük közös eredetét a Biblia Teremtés-könyvével. 'Kezdetben, nagyon régen nagy össze-visszaság volt. Semminek sem volt formája, minden sötét volt. Az öt égitest még nem kezdett el forogni, a Nap, a Hold még nem világította meg Földünket. Te, Sángdi, elválasztottad először a darabosabb részeket a tisztától. Megteremtetted az eget, megalkottad az embert, a végtelen sok élő törzs mind neked tartozik köszönettel, hogy létezik. Az ember és minden létező a te szeretetedbő1 lett. Minden élő a te jóságodnak adósa, Te, egyedül Te vagy Uram az igaz szülője minden létezőnek.” Ugyanez van leírva a hindu Ősteremtés-mítoszokban is.
Az ősi, kínai mondás szerint, aki teljesen elveszíti kapcsolatát Sángdival, az egész életében valami nagy éhséget és szomjúságot érez magában, amit semmi sem csillapít. Feltételezhetjük-e, hogy az elveszett, ősi tudás, egy jóságos Istennel való közvetlen kapcsolat volt? Az utódok már úgy akarják megtapasztalni ezt a bensőséges együttlétet - amelynek hiánya bennük él - hogy igyekeznek újra felidézni azt. Már nem tudják, hogy kivel kell kapcsolatba kerülni, azt sem tudják pontosan kifejezni, hogy hogyan, de azt tudják: kell.

Nagyon érdekes, hogy kezdetben szinte minden kultúra egy teremtő istenségben itt, s csak később alakul ki a többistenhit. Ezzel együtt az ok-okozati összefüggések kutatása is elhalványul, s a lineáris időszemléletet – ahol minden valahonnan valahová tart, van kezdet és van vég - felváltja az örök körforgásban való hit. Kutatók egy része ezt regressziós, visszafejlődési folyamatnak írja le. Ezzel magyarázzák azt is, hogy egy olyan nagy kultúrában mint a kínai, legfantasztikusabb megfigyelések, és találmányok sem mennek át a napi gyakorlatba. Kínában találták fel a könyvnyomtatást, kikísérletezték a puskaport, madárszárnyú rakétákat készítettek az ünnepekre, feltalálták a papírt, az iránytűt, stb. Óriási lehetőségek, de egyiket sem tökéletesítették, fejlesztették. A könyvnyomtatás technikáját évszázadokon keresztül ugyanúgy használták, minden tökéletesítés nélkül. (Európában mintegy ötszáz évvel később jöttek rá e technikára, pár évtized alatt tökéletesítették és létrehozták a ma is ismeretes nyomtatási formákat.)

Az abszolút személyesség vágya, minden közvetítés kiiktatása egy újabb paradoxont eredményez. Azok a nagy rendszerek, amelyek ezt az abszolút személyességet követelték, a személyiség tagadásához jutottak el. Az nem lesz más többé, mint a karma által meghatározott „jegyek” együttállása, amelyek a személy halálával szétesnek, hogy egy új személyiséggé (jó esetben) álljanak össze.
E tanok személyesség magvát sem felismerni, sem megfogalmazni nem tudták. Mindig a partikuláris részismeretek ködében mozogtak, s onnan, a különböző ismeretek felől különbözőnek látszik a lényeg is. De akkor nem felismerhető, hiszen nincs, ami következetesen megfogalmazható módon megkülönböztetné a részektő1. Ez a felismerés-nélküliség a Nincs, ami mégis Van.

III. A személyes közvetítés

Az Út, a Kapu a személyes megélés követelményével együtt is személytelen közvetítés. A mítoszok azonban beszámolnak a személyes közvetítés lehetőségérő1 is. Azt is látni fogjuk, hogy nehezen tudják megfogalmazni, hogy e személyes közvetítés jó-e, vagy rossz. Loki, Prométeusz, Lucifer alakján keresztül fogjuk ezt vizsgálni. E vonulat - amely természetesen megtalálható a kínai és indiai kultúrában is - a mágiához fog elvezetni minket.

Nem vagyunk elegek önmagunknak! Él bennünk a vágy a teljesség után. Nem is akármilyen, hanem bensőséges, szeretettel teljes, önmagát feltáró és a mi életünket kibontakoztató teljesség felé. A mai pszichológiai irányzatok általában az anyaméhben átélt biztonság és bensőségesség, illetve egység utáni vágyként azonosítják ezt. Többen úgy gondolják azonban - természetesen én is -, hogy az anyaméh maga is csak képe és töredékes megvalósulása annak a teljességnek, ami Istennel köt össze minket. Erről beszélnek az ősi mítoszok, de ezt mutatja a természet is. Ha van Teremtő, akkor valószínűleg a hozzá legközelebb álló teremtményeknek biztosította a az Őt leginkább „bemutató” feltételeket a növekedéshez. „Alkotásaid rólad beszélnek Uram” - a zsoltár e szavait minden nép felismerte. Az istenséggel/istenségekkel való kapcsolattartás tehát az élet, a növekedés alapföltétele. Sőt, e kapcsolat nélkül nincs élet sem. De ki a közvetítő? Az egyes népek mítoszai az ember teremtésénél, kezdeti életénél leírnak egy alakot, aki ezt a közvetítést - akár az istenségek ellenére is! - véghezviszi. Ezek az alakok ellentmondásosak. Igazából nem tudjuk eldönteni, hogy amit tesznek az jó vagy rossz, de szerepük kikerülhetetlen. Ez a bizonytalanság jelzi, hogy a Teremtő (Atya) képének elhomályosodása milyen zavart kelt. Elbizonytalanodik még az értékrend is, amelyik a Jó Atya képéhez kapcsolódik. Pedig ez az értékrend maga az Út. Az ősi erények feledése - szintén örökös panasztéma - e folyamat része. Nincs Kapu a Teremtőhöz, bizonytalan az Út, kérdéses a közvetítő.

Prométheusz, Iapetosz fia, a titán, a fiatal istenek oldalára áll. Zeusz az ő segítségével győzi le a titánokat, azaz Prométheusz testvéreit. (Később a Vízözön után csak Prométheusz fia és annak felesége - Deukalión és Pürrha - maradnak életben, de addig még sok minden történik.) A titán az, aki ellopja a tüzet az embereknek, s ő tanítja meg őket arra is, hogyan lehet jósolni. Zeusz haragjában - Iapetosz fia, hiába vagy mindenkinél ravaszabb, - olyan ajándékot küld az embereknek, amit mindannyian szeretnek, de szerencsétlenségüket találják benne. Ő Pandora, a gyönyörű asszony, aki kinyitja azt a hombárt, amiből az embert sújtó bajok kirepülnek. Prométheusz maga is meglakol, sziklához kötözött testének eleven májából egy sas lakmározik. Már csak gyűlölet él benne - és tud egy jóslatot, amely Zeusz uralmát fenyegeti. A szikláról az alvilágba kerül, majd újra vissza, s a sas egészen addig marcangolja, míg Héraklész megmenti. Ezután már ő is elárulja a jóslatot, s így Zeusz elkerülheti végzetét.
E történetben a ravasz lázadó, az emberek felé a „tudás” - és minden baj - közvetítője, még inkább rokonszenves alak. Könnyen azonosulunk vele, hisz „jót akart nekünk” - igaz, a saját feje szerint.

Ugyanez a típus lép elénk, csak a sötét tónusban a germán Loki isten alakjában. A germánok teremtés-mitológiájában a három isteni fivér - Odin, Hönir és Loki - az, akik két fatörzsbőI kiformálják az első emberpárt. Odin életet lehelt beléjük, Hönir értelmet adott nekik, s Loki az, aki az embereknek kiformálta arcukat, megtanította őket látni, hallani és beszélni. S amikor Lukira néznek az emberek, a megtestesült ravaszságot, a szív nélküli eszességet látják, amely mindig csak a saját érdekei, vágyai szerint cselekszik. Ő a legravaszabb, minden csel kiötlője, aki bajt hoz emberre és istenre egyaránt. Megvédi az istenneket az óriásokkal szemben, ugyanakkor óriáslányt vesz el feleségül. Gyermekeik olyan veszélyesek, hogy el kell különíteni őket. Loki pusztítja el Baldr-t, a fiatal és szép napistent, szeszélyből és féltékenységből. Így énekelt, óriásasszony képében: „A szemem az száraz. Ugyan miért sirassam Odinfi halálát? Életében, holtában nekem jót sosem tett, maradjon hát holtan.” Ez a megtestesült önzés, a csak magáért való élet, könyörület, szeretet nélkül. Végül a viszálykodó Lokin az istenek szörnyű bosszút állnak, azóta, ha szenvedésében összerázkódik, megrendül a föld (földrengés van).

Azt gondolom, Prométheusz és Loki képe a fehér és fekete mágia szimbóluma (is) - ha a ma újra divatossá váló terminusokat akarjuk használni. A fehéret szeretnénk jónak látni, miként Prométheuszt, de tetteiben, szándékaiban ő is lelepleződik - és nem képes a Kapuhoz közvetíteni. Életük, példájuk nem az Út. Amit bennük megsejtett a Kaput kereső lélek, az a kísértő alakja. Legtisztább, szemléletes leírását a Teremtés könyve adja a Bibliában. A jó és rossz tudás fája Prométheusz és Loki fája. Lényege, hogy aki eszik belőle, az önmaga határozhatja meg, hogy mi a jó és a rossz. Lucifer szavaival: Olyanok lesztek mint az Isten, tudni fogjátok a jót és a rosszat és soha nem haltok meg.
Ez a kísértő hangja: nincs szükséged a Kapura, te magad vagy a teljesség, a kapu! - Ismerjük ezt a hangot a mai konyhapszichológia és new age-irodalom lapjairól is. - Te határozhatod meg, hogy mi a jó és a rossz! A kígyó (sárkány, hiszen még lába van, képe a Jelenések könyvében a sátánt jelenti) ígérete és programja ez - az emberiség ma ezt a programot akarja végrehajtani. Tehát a közvetítőként megsejtett alak a hazugság atyjának – a sátánnak - és gyilkosnak bizonyult.

Nem véletlen, hogy a görög, vagy a germán kultúra - amely szép, nagyszerű és igaz gondolatokat és megfigyeléseket is tartalmaz, miként az összes kultúra - szintén nem tud mit kezdeni felismeréseivel. Mert a felismert részek csak akkor állhatnak össze eredményesen egésszé, ha a kultúra megtalálta a Kaput, akin/amin keresztül, akiben/amiben minden kiteljesülhet.
A görög kultúra tobzódik nagyszerű meglátásokban. Thalész feltalált egy gőzgépet, de meg sem próbálta azt a gyakorlatba átültetni. Meg volt győződve arról is, hogy a Tejutat csillagok alkotják, s ezeknek bolygóik vannak, miként a napnak. Euklidész használta a pi fogalmát, Pitagorasz leírta tételét és ismerte a mértani aranymetszést, Arisztotelész meghatározta a Föld körfogatát... Nagyszerű filozófiai és gyakorlati tudásuk végül spekulációkba sekélyesedtek el. Nem áll össze a Teljességnek az a képe, amibő1 meríteni lehetne - mert hiányzik a Kapu. Az utuk nem Út, mert nincs meg benne a világos, követhető Kapcsolat azzal, Akitől az egész származik. Nincs Kapu, nem találják a Teremtőt, Aki Van.

A Kapu

„A zsidók húsvétjának közeledtével Jézus fölment Jeruzsálembe. A templomban kalmárokat talált. akik ökröt, juhot és galambot árultak, valamint pénzváltókat, akik ott telepedtek le. Kötélből ostort font, és mind kiűzte őket a templomból, juhaikkal és ökreikkel együtt. A pénzváltók pénzét szétszórta, asztalaikat felforgatta, a galambárusoknak meg azt mondta: ’Vigyétek innét ezeket, ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!’ Tanítványainak eszükbe jutott az Írás szava: 'Emészt a házadért való buzgalom.’ A zsidók azonban szót emeltek, ezekkel a szavakkal fordultak hozzá: Miféle csodajelet mutatsz, hogy ezt mered tenni? Jézus ezt válaszolta: ’Bontsátok le ezt a templomot, és harmadnapra fölépítem.’ A zsidók ellene vetették: 'Negyvenhat esztendeig épült ez a templom, s te három nap alatt újjáépítenéd?’ De ő saját teste templomáról beszélt. Amikor föltámadt a halálból, tanítványai visszaemlékeztek ezekre a szavakra, s hittek az Írásnak és Jézus szavainak.”

Az udvart, amit Jézus megtisztított, a "Népek udvarának" nevezték. Az, hogy Ő az ott lévő rengeteg kereskedőt, árust ki tudta űzni, s azok engedelmeskedtek neki, kétségkívül csoda volt. Honnan volt Jézusban ez az erő, ki/mi áradt belőle, hogy ezt megcselekedhette? Miért merészelte Isten házát Atyám házának nevezni? Hogyan lehetséges, hogy feltámadt a halálból?
Jézus születésétől kezdve haláláig egészen különleges, minden más embertől, tanítótól, mestertől különböző életet élt. Összehasonlíthatjuk őt más népek mitológiai alakjaival is, hiszen ott is beszélnek csodákról, sőt szűzi nemzésről is. (főleg Zeusszal kapcsolatban maradtak fenn ilyen történetek). Csakhogy a Léleknek megfelelő héber szó (ruah) maga is nőnemű, ami még mitologikus alapon is lehetetlenné teszi egy földi nővel a nemzést! Szűzi szülésről pedig sehol nincs szó! Az is felvethető, hogy a Jézus-korabeli királyokat és a római császárt is istenítették. Csakhogy: Jézus korában a pogányok nem vették komolyan e mítoszokat. A királyok istenítése keleti túlzás és hízelgés volt és semmiképpen sem kapcsolódott össze isteni tettek elvárásával. A zsidó népnél pedig már a gondolat istengyalázásnak számított! (Hiszen Jézust is e váddal üldözték ellenségei.) Ez mind Jézus történeti valódiságát és egyedüliségét támasztja alá.
Azt gondolom, hogy Jézus életének és tetteinek magyarázata a Kapu és az Út szimbólumával is lehetséges. Zakariás, Keresztelő Szent János apja, ezt prófétálja Jézusról: „hogy a sötétben és halál árnyékában ülőknek ragyogjon, és lépteinket a béke útjára irányítsa.” A békesség útja az Atyához vezető út. Az Atya az Aki Van, a teljesség, Akiből - tehát személy! - minden merít, mindenki az életét kapja. Pál apostol ezt írja efezusiaknak Jézus Krisztusról: „Eljött, hogy békét hirdessen nektek, a távol levőknek és békét a közel levőknek. Az ő révén van mindkettőnknek szabad utunk az egy Lélekben az Atyához.”
Jézus vallomása önmagáról megmutatja, hogy nemcsak hogy úgy gondolkodott magáról, mint aki tudja az utat és képes elvezetni másokat is oda, de azonosulva ezzel, kinyilatkoztatta. Ő az Út és a Kapu. „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet - válaszolta Jézus. Senki sem juthat az Atyához, csak általam. Ha engem ismernétek, Atyámat is ismernétek, de mostantól fogva ismeritek és látjátok (...) Aki engem látott, az Atyát is látta.” Döbbenetes szavak, amelyben Jézus kijelenti, hogy Ő az, Aki Van. „Én vagyok a kapu. Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, ki-be jár és legelőt talál. A tolvaj csak azért jön, hogy öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életűk legyen és bőségben legyen.” Kinyilatkoztatja, hogy csak rajta keresztül vezet az út az Atyához, és ő a védelem a gonosz ellen. Az Egyházról, amely az Ő teste, azt mondja: „az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt."
Jézus tanítása szerint az alvilághoz is vezetnek utak – a sátán az egyetlen Utat akarja elhomályosítani -, de az Úton mégsem vesznek erőt mert a Kapu örökre nyitva van - mindenki számára. „Mihelyt megérkeztek, összehívták az egyházat, elbeszélték, mi mindent tett az Isten általuk, s hogy a pogányok előtt is kitárta a hit kapuját.” - írja Lukács az Apostolok Cselekedeteiben Pálról és társairól.
Óriási forradalom ez, olyan, amely megváltoztatta az egész világot. Jézus Krisztus szavait nem csupán tettei, kereszthalála és feltámadása igazolja. A szintézis, ami akkor létrejött, s amiből azóta is él a megismerés és a gyakorlat, maga a folyamatos tanúság. A kereszténység felszabadította az embereket a félelem és a tévelygések alól. Kibontakozott az értelmi élet, a művészetek és a tudományok alapjukat meglelve korábban fejlődésnek indultak. Az ember belső világa és vágyai utat találtak – a szeretet, a szerelem, az emberek egyenlő volta, mind-mind ezután nyerték el szabadságukat. (Az ókorban szóba sem jöhetett, hogy ne a család döntsön gyermekei házasságáról!) Az akarat képessé vált tartósan a jóra irányulni - mert a Jóból meríthette erejét. A Nagy Keresés, a Kapu és az Út megsejtése Jézusban igazolódott be.

A történelem menete azonban egy szomorú megállapítást is hordoz – időről időre újra elveszítjük a Kaput. Mindaz, ami kibontakozás és öröm volt, öncél, hasznosság - egyszóval mágia lett. Nem tekinthetünk el a tudomány, a művészetek mágikus vonásaitól, az Öncél Nagy Visszatérésétől, az eredeti kísértés bennünk élésétől: ti lesztek a jónak és rossznak tudói, olyanok lesztek mint az Isten és sohasem haltok meg. Ez az ígéret azonban csak a kozmetikumoktól a lejegelt halottakig terjed - életet nem tud adni. Csak aki átment a Kapun és az Életben van - az Atyánál - az képes erre.
Nemzedékünk felhasznált minden kincset, de nem ment át a Kapun. Sőt, az elmúlt évszázad a Kaputól való folyamatos elhátrálás évszázada volt. (Ahogy azt előre megmondták a próféták...)
Mit veszítettünk el, mint közösség! Fel sem tudjuk mérni. De hogy mit nyerhetünk még ezután, ha megfordulunk, arról lehetnek sejtelmeink. Meggyőződésem, hogy civilizációs problémáink, kínjaink megoldása a Kapuban találhatók. Istenben. Ha az Úton vagyunk. Jézussal.

Mennyei Atyánk!
Valóban el kell ismernünk, hogy Jézus által mehetünk be hozzád a szentélybe. Ő ezt az élő és új utat a saját testén keresztül nyitotta meg, s mint főpap és közbenjáró nyitva is tartja azt mindenki számára, hogy üdvösségre juthasson minden élő. Ezért hozzá járulunk most igaz szívvel és hittel, bízva benne, s kérjük, hogy tisztítson meg minket minden bűntől és rossz lelkiismerettől, hogy szeretetre és jótettekre buzdulva kitarthassunk Tebenned.
Drága Jézus! Kérünk, hozdd el nekünk és egész népünknek a megújulást, a visszatalálást az atyai házba, vezess ki minket a tévutak sötétségéből az igaz út világosságára és adj erőt, hogy azon mindvégig kitarthassunk!
Köszönöm Istenem, hogy megsegítesz minket. Ámen.

(Megjelent a Mérővessző című kötetben, 1999-ben)

You have no rights to post comments