Körkép a háború sújtotta Ukrajnából – A kijevi domonkos elöljáró nagyböjti levele
Az alábbiakban közreadjuk Jarosław Krawiec OP, a kijevi székhelyű ukrajnai domonkos közösség vezetője nagyböjti levelének fordítását. Hamvazószerdán, február 22-én kelt üzenetét, melyet az ukrajnai háború kitörésének első évfordulója alkalmából írt, elküldte a domonkos család valamennyi tagjának.
„Ma, amikor Ukrajna városainak és falvainak romjai között élünk, bennünk nincsenek romok.” Ezt írta a nagyszerű ukrán költőnő, Lina Kostenko a júniusban Wrocławban (Lengyelország) megrendezett, munkásságának szentelt konferencia résztvevőinek. A hamarosan 93. születésnapját ünneplő Kostenko hozzátette: „Gyermekként, 1941. június 22-én reggel az ukrán égbolt felett repülő német bombázók zajára ébredtem. 2022. február 24-én reggel ugyanolyan orosz bombázók hangja mennydörgött Ukrajna légterében. A történelmi kör bezárult.”
Kedves Testvéreim!
A háború kezdetének évfordulója előtti napon írok Önöknek, és olyan szavakat idézek, amelyek véleményem szerint a domonkos család elmúlt évi tapasztalatait tükrözik Kijevben, Fasztivban, Harkivban, Lvivben (Lemberg), Hmelnickijben, Csortkivban, Zsovkvában, Munkácson és Ukrajna sok más pontján. Az oroszoknak sikerült elpusztítaniuk városainkat és falvainkat, de nem győzték le a szellemünket. Nem vették el a reményünket vagy a harci kedvünket.
Egy nagy térkép lóg az ágyam fölött. Nem sokkal azután, hogy Lengyelországból, ahonnan származom, Kijevbe költöztem, kifüggesztettem a szobámba, hogy jobban megismerjem a hazámmá vált országot. De a háború megtanított minket Ukrajna földrajzára.
Bucsa, Mariupol, Izjum és Bahmut – városnevek, amelyeket a világ több millió televíziós adásában ismételgetnek, az ukrán nemzet bátorságának, de egyben az átélt szörnyűséges gonoszságnak a szimbólumává is váltak.
És ez csak a kezdete a háború által elpusztított helyek hosszú listájának. Mindegyik az egyes emberek tragédiáit, könnyeit, fájdalmaikat és szenvedéseiket jelenti. Sok ilyen történetet hallottam azoktól az emberektől, akikkel az elmúlt évben találkoztam. A szívemben hordozom őket; múlhatnak a hónapok, de emlékezetemben tovább élnek.
Baba Vira, ahogy akarta, hogy nevezzük, éppen a nyolcvankettedik születésnapját ünnepelte, amikor tavaly májusban meglátogattam a karitászos Andrzej atya és Wojciech társaságában. Több mint három hónapja élt együtt egy tucat másik asszonnyal egy templom alagsorában Szaltivkában, Harkiv legnagyobb pusztítást elszenvedett lakónegyedében. Nem kellett sok rábeszélés, hogy a pince sötétjében egyetlen zseblámpa fénye mellett énekeljen nekünk. Egy népdalt énekelt Haláról, aki vízért indult.
Emlékszem egy idős, energikus asszonyra is a Kijev melletti Dmitrivkából, aki elmesélte, hogyan könyörgött az oroszoknak, hogy eltemethesse a háza mellett megölt ukrán katonákat. Mivel azonban ezt megtagadták, napokat töltött az utcán őrködve, hogy elüldözze a holttestektől a kóbor kutyákat. Később borsccsal lakatott jól egy Anton nevű orosz katonát, aki nem akart ukránokra lőni, mert az édesanyja ukrán, apja burját volt.
Emlékszem egy idős férfira is Naljvajkivkából, akit szeptemberben meglátogattunk Wojciech atyával, Christopherrel és Jacekkel együtt, útban Fasztiv felé. A botjával egy fa alatti fémhulladék- és törmelékhalomra mutatott. Ez maradt a házából. Azóta egy előregyártott konténerben él, amelyet Misa atya és a Porres Szent Márton Ház önkéntesei a birtokán helyeztek el.
Mélyen megsebezte, hogy mindezt a szenvedést „saját népe” okozta neki, mert bár élete nagy részét Ukrajnában élte le, Oroszországban született és oroszul beszélt velünk.
A telefonomon lévő képeket átnézve találtam egy fotót, amelyet 2022. január 1-jén készítettem. Lengyel barátaim kisfia, aki lelkes modellépítő, egy orosz T–60-as harckocsi miniatűrjét ajándékozta nekem. Úgy helyeztem el a térképen, hogy az ágyúcsöve Kijev felé mutasson, közvetlenül Bucsa és Irpiny alatt. A képet azért készítettem, hogy megköszönjem a fiú ajándékát. Soha nem gondoltam volna, hogy három hónappal később orosz tankok állnak majd pontosan azokon a helyeken. Amikor február 24-re gondolunk, sok ukrán barátom ismételgeti: „Nem gondoltuk, hogy ilyesmi megtörténhet.” Azt hiszem, sokunknak Lengyelországban, Európában és szerte a világon hosszú időbe telt, mire magunkhoz tértünk az átélt sokkból.
A Harkivi régióban található Porres Szent Márton Házból végzett humanitárius szolgálataink során általában a Szeretet Misszionáriusainál (Teréz anya nővérei) éjszakázunk, akik egyedülálló anyák otthonát vezetik Korotikban. A domonkosokat jól ismerik a nővérek, mivel a testvérek több mint öt éve látogatják őket lelkipásztori útjaikon. Szeretem hallgatni a történeteket, amikor a nővérek, Camilla és Renata mesélnek az anyákról és mindarról, amit átéltek. Ebből kiváló tévéműsor készülhetne! Meglepett, hogy a nővérek mindig őszinte szeretettel és törődéssel beszélnek azokról az emberekről, akikkel együtt élnek, és akiket szolgálnak, ugyanakkor józanul értékelik helyzetüket, és jó adag humorral, ami nagyon fontos.
Renata nővért az elmúlt év legboldogabb pillanatáról kérdeztem. Elmesélt egy történetet a háború első napjaiból: „Amikor Harkivban nagyon veszélyessé vált a helyzet, úgy döntöttünk, hogy az anyákkal és a gyerekekkel együtt kiürítjük a házunkat. Az indulás előtti napon este kivettük az Oltáriszentséget a kápolnából, és bepakoltuk a legszükségesebb dolgokat, köztük a liturgikus edényeket is. Reggel azonban azt tapasztaltuk, hogy nincs elég hely a furgonokban. Néhányunknak maradnia kellett. Azután ráébredtünk, hogy Jézus már nincs a tabernákulumban. Másnap reggel a püspök atya küldött egy papot, hogy a szentmisét bemutassa nekünk. Kelyhet ugyan találtunk, de paténánk nem volt. Így az óvodából vettünk egy kis piros műanyag tányért, amit ebédeléshez használtak a gyerekek, ezt használtuk a kenyér átváltoztatásakor, majd elhelyeztük az Oltáriszentséget a tabernákulumban. Így mutatta meg Isten, hogy velünk van. »Egy nedves, penészes pincében ülsz, de én itt is veled vagyok – piros műanyag tányéron, és nem arany paténán.«” Renata nővér elcsukló hangon fejezte be történetét. És én is hordoztam őket az emlékezetemben az elmúlt napokban.
Ugyanezen a napon kora reggel a nővérekkel és az önkénteseinkkel együtt ünnepeltük az Eucharisztiát. Miközben levettük a miseruhát, Misa atya így szólt: „Valahol az egyik idősebb atyától hallottam, hogy a szentmise az egész nap legfontosabb része.”
Régóta ismerjük egymást, és tudom, hogy az atya utazásai során soha nem habozik ünnepelni az Eucharisztiát. És ez jó dolog, mert soha nem tudhatod, mi történik később. Ez a reggeli ima rádöbbentett engem arra, hogy minden, amit teszünk – szolgálatunk és tetteink –, nem egyéb, mint Jézus Krisztus egyetlen áldozatának magyarázata.
Visszatérve azokhoz a szavakhoz, amelyeket Timothy Radcliffe OP atya az ukrajnai domonkos családnak írt levelében, melyet március 21-én küldött nekünk, kiemelkedett számomra a következő: „Minden Eucharisztia a reményünket hirdeti, hogy az erőszak, a pusztítás és a halál nem lesz hatással ránk. Nem ez az utolsó szó. Amikor ellenségei erőszakosan Jézus életére törtek, önmagát ajándékozta oda.
Az ukrajnai domonkos család nap mint nap az eucharisztikus reményt és nagylelkűséget éli.”
Miután kirakodtunk egy humanitárius segéllyel megtöltött teherautót, amelyet a harkivi Volonter 68 szervezetnek kellett szállítanunk, megálltunk egy rövid beszélgetésre az asztal mögött ülő szakállas középkorú férfival. Andrij a háború előtt cipőket készített, majd csatlakozott a segélyakcióhoz. Az orosz agresszió kezdetén humanitárius segélyeket szállított a környékbelieknek. „Amikor az ágyúzás elkezdődött, az egyik ellenőrzőpontnál ukrán katonák állítottak meg minket, és nagyon határozottan azt tanácsolták, hogy ne folytassuk az utunkat, mire azt mondtam nekik: »De fiúk, ott vannak emberek, akiknek inzulinra van szükségük. Ha nem megyek el hozzájuk, kómába esnek.«” Ha abban a pillanatban én lettem volna Andrij helyében, valószínűleg feladtam volna a gyógyszerek eljuttatását, azt bizonygatva magamnak, hogy lehetetlen. Ebben a háborús évben sok ilyen „mellékszereplő” hős mutatta meg tetteivel, hogy vannak helyzetek, amikor nem csüggedhetünk, nem adhatjuk fel, nem félhetünk, nem tagadhatjuk meg a segítséget, és nem dobhatjuk be a törülközőt.
Vannak pillanatok az életben, amikor megéri kockáztatni – még ha kényszerűségből is.
„Az emberek nem repülnek, ez egy dolog / de van szárnyuk.” Katja portréjára nézve eszembe jut Lina Kosztenko Ukrajna-szerte híres verse. Herszon felé tartva a Porres Szent Márton Ház önkéntesei, valamint Misa és Olekszander kijevi atyák és Ruszlán (a központi papi szeminárium rektora) nemrég újabb tucat tonnányi humanitárius segélyt szállítottak a festőien szép faluba, Mihijába. Ott bárki angyalnak érezheti magát, legalább egyetlen pillanatra – mert a szikla szélén felállított két fémszárny ezt megkönnyíti.
Lina Kosztenko versében az emberi szárnyak nem tollból és pehelyből vannak, hanem igazságból, erényből és bizalomból.
A költő hozzáteszi, hogy egyesek a hűség szárnyait kapják a szerelemben, mások az őszinteséget a cselekvésben, de a nagylelkűséget is, amikor szembenéznek felebarátaik gondjaival és szükségleteivel. De a szárnyak állhatnak költészetből vagy álmokból is. Ismerve Katját és humanitárius misszióink önkénteseit, meggyőződésem, hogy sok angyalszárnyat kaptak. És bár földönfutók, és gyakran sajog a hátuk az órákon át tartó dobozcipeléstől és az utazásoktól, szárnyaikat mégis együttérzés és jótékonyság szövi át. Köszönöm, hogy veletek lehetek és tanulhatok tőletek.
Üdvözlettel és állandó imát kérve, de egyben nagy hálát is érezve irántatok, akik mellettünk és Ukrajna mellett álltok.
Fordította: Kőrösiné Merkl Hilda
Magyar Kurír
