Egy megfontolandó idézet – a pedagógus sztrájk margójára
Egy Neumann Jánosról, a magyar zseniről szóló életrajzban olvastam az alábbi idézetet, és azért hozom ide, mert segít megértenünk, hogy a mostani tiltakozás nem baloldali vagy jobboldali vircsaft, hanem az egész nemzet sorsát érintő ügy. A könyv szerint 1930-as évek elején még Németország volt a tudományos élet középpontja, a tudomány nyelve pedig német (és nem az angol). De mi történt ezután?
„1933 végére (…) az országot elhagyó tudósok csordogáló patakja pedig folyammá duzzadt. Fabian Waldinger közgazdász nemrégiben elemezte az elbocsátások hatását a német kutatásra. A tudományos eredmények száma nagyot zuhant, a tudósok harmadával kevesebb dolgozatot tettek közzé, mint azelőtt. A távozásra kényszerülők helyett felvett „árja” tudósok rendszerint gyengébb minőséget képviseltek. Waldinger azt találta, hogy a háború alatt lebombázott egyetemi tudományos tanszékek csak a ’60-as évekre álltak helyre, de azok, amelyek állományukból is veszítettek, jócskán a nyolcvanas évekig az átlag alatt teljesítettek. Ezek a számítások azt jelzik, hogy (…) a tudósok elbocsátása nagyjából kilencszer akkora kárt okozott a német tudománynak, mint a második világháború fizikai rombolása…” (Ananyo Bhattacharya: Neumann János, az ember a jövőből, 90. oldal.)
És most vessük ezt össze hazánkkal. A Közép-Európai Egyetem elüldözésével, az állami egyetemek közalapítványi magánkézbe adásával (és kifizetőhellyé tételével, ami miatt kérdésessé vált az ERASMUS-programban való részvételünk), a pedagógiai programok sokszínűségének megszüntetésével és az iskolák pénzügyi kivéreztetésével, a rájuk nehezedő terhekkel és fokozódó nyomással és a már rémítő mértéket öltő pedagógus hiánnyal. Mekkora kárt okoz ez nemzetünknek? Hová vezet ez az út? Vajon mennyi ideig tartana a magyar oktatásügy rehabilitálódása, még ha csodálatos módon hirtelen mától minden jóra fordulna?
Németország egykori példája intő jel számunkra is. A történet rólunk szól és a gyerekeinkről. Ha mi valóban közép-európai hatalom akarunk lenni – ahogy miniszterelnökünk mondta -, azt a célt csak kiművelt emberfők sokaságával lehet elérni. Minden más út csak illúzió…
Március közepén a pedagógusok újra sztrájkolni fognak. Fogunk. Tegnap azt kérdezte tőlem az egyik kolléga, hogy miért vagyunk még egyáltalán itt az iskolában, amikor úgy tűnik, hogy minden felszólalásunkra csak egy újabb pofon a válasz? (Lásd a legújabb belügyminisztériumi tervezetet.) Néztem az udvaron játszó alsós kisgyerekeket, és azt mondtam: csak miattuk. Mert nem tudom, nem tudjuk elengedni a felelősségérzetünket és azt a szakmai tisztességet, amit oly sok, évtizedek óta tanító pedagógus őriz és él még mindig. De meddig tart ki ez az erkölcsi erő a gyerekek mellett? Mert az összeroppanás egyik pillanatról a másikra, hirtelen és bármikor megtörténhet. Mi lesz akkor ezekkel a gyerekekkel? Ki fogja őket tanítani, nevelni, ki vigyáz rájuk a tantermekben és az udvarokon?
(Sipos Gyula)
