Ferenc pápa: A szervezettség nem elég: a Lélek az, aki életet ad az Egyháznak!

Kategória: Cikkek, írások Megjelent: 2023. február 23. csütörtök

A Szentatya folytatta az evangelizáció iránti szenvedélyről, a hívők apostoli buzgóságáról szóló katekézissorozatát. A Jézus missziós parancsa (Mt 28,18–20) alapján tartott elmélkedésében az evangéliumhirdetés főszereplőjéről, a Szentlélekről beszélt. Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok, üdvözöllek benneteket!

Az evangelizálás iránti szenvedélyről szóló katekéziseink sorában ma Jézusnak azokból a szavaiból indulunk ki, amelyeket az imént hallottunk: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére” (Mt 28,19). Menjetek – mondja a feltámadt Úr –, nem azért, hogy tanokat adjatok tovább az embereknek, nem azért, hogy új valláskövetőket szerezzetek, nem, hanem azért, hogy tanítványokká tegyétek az embereket, vagyis hogy mindenkinek megadjátok a lehetőséget, hogy kapcsolatba kerüljön Jézussal, hogy megismerje és szeresse őt, szabadon. Menjetek…, és kereszteljétek meg őket: keresztelni annyit jelent, mint bemeríteni, s ezért, mielőtt egy liturgikus cselekedetre utalna, egy, az életünket érintő cselekedetet fejez ki: bemeríteni saját életünket az Atyába, a Fiúba, a Szentlélekbe; mindennap átélni Isten jelenlétének örömét, aki közel van hozzánk, mint Atya, mint Testvér, mint Lélek, aki bennünk, a lelkünkben működik.

Megkeresztelkedni tehát annyit jelent, mint elmerülni a Szentháromságban.

Amikor Jézus azt mondja tanítványainak – és nekünk is –: „Menjetek!”, nem csak egy szót közöl. Nem. Közli a Szentlelket is, hiszen csak neki, a Szentléleknek köszönhetőn fogadhatjuk be és teljesíthetjük Krisztus küldetését (vö. Jn 20,21–22). Az apostolok ugyanis félelemből bezárkóztak az utolsó vacsora termébe, míg el nem jön pünkösd napja, és a Szentlélek le nem száll rájuk (vö. ApCsel 2,1–13). És abban a pillanatban a félelmük elszáll, és a Lélek erejével ezek a többnyire tanulatlan halászok megváltoztatják a világot. [Mondhatná valaki:] „De ha nem is tudtak beszélni…” Majd a Lélek adja a szót az ajkukra, a Lélek ereje viszi őket előre, hogy megváltoztassák a világot.

Az evangélium hirdetése tehát csak a Lélek erejében valósul meg, aki megelőzi a misszionáriusokat és előkészíti az emberek szívét: ő „az evangelizáció motorja”.

Ezt fedezzük fel az Apostolok cselekedeteiben, ahol minden oldalon azt látjuk, hogy az evangéliumhirdetés főszereplője nem Péter, Pál, István vagy Fülöp, hanem a Szentlélek. Szintén az Apostolok cselekedetei beszéli a kezdeti Egyház egyik kényes pillanatát, ami nekünk is sokat mondhat. Akkor is, mint ma, a vigasztalások mellett voltak megpróbáltatások is, voltak kedvező és kevésbé kedvező idők, az örömökhöz gondok is társultak, mindkettő jelen volt. Az egyik nehéz kérdés például az volt, miként bánjanak a hitre jutott pogányokkal, azokkal, akik nem tartoztak a zsidó néphez. Meg kell-e tartaniuk vagy nem a mózesi törvény előírásait? Ez nem kis horderejű kérdés volt azoknak az embereknek. Így két csoport alakult ki: az egyik elengedhetetlennek tartotta a törvény megtartását, és másik nem. Hogy döntést hozzanak, az apostolok összegyűlnek az úgynevezett „jeruzsálemi zsinatra”, mely az első zsinat volt a történelemben. Hogyan oldják meg a dilemmát? Kereshettek volna egy jó kompromisszumot a hagyomány és az újítás között: egyes szabályokat betartanak, másokat elhagynak. Az apostolok azonban nem ezt az emberi bölcsességet követik, nem diplomáciai egyensúlyt keressenek az egyik és másik csoport között, hanem alkalmazkodnak a Lélek működéséhez, aki megelőzte őket, és ugyanúgy leszállt a pogányokra, mint rájuk.

És így, a törvénnyel kapcsolatos szinte minden kötelezettséget eltörölnek, s így közlik a végső döntést, amelyet meghoztak: „a Szentlélek és mi” úgy döntöttünk (vö. ApCsel 15,28), vagyis: „a Szentlélekkel együtt” döntöttünk. Az apostolok mindig így cselekszenek. Együtt, megosztottság nélkül, bár különböző érzékenységekkel és véleményekkel rendelkeznek, a Lélekre figyelnek, őrá hallgatnak. És a Lélek egy ma is érvényes dolgot tanít: bármely vallási hagyomány akkor hasznos, ha elősegíti a Jézussal való találkozást. Bármely vallási hagyomány akkor hasznos, ha elősegíti a Jézussal való találkozást! Azt mondhatnánk, hogy az első zsinat történelmi döntését, melynek mi is kedvezményezettjei vagyunk, egy elv motiválta, mégpedig az evangéliumhirdetés elve: az Egyházban mindennek az evangélium hirdetésének követelményeihez kell igazodnia; nem a konzervatívok vagy a progresszívek véleményéhez, hanem ahhoz, hogy Jézus elérje az emberek életét. Ezért minden döntést, minden használatot, minden struktúrát, minden hagyományt annak alapján kell megítélni, hogy mennyiben segíti elő Krisztus hirdetését. Amikor az Egyházban döntéseket kell hozni, és például ideológiai megosztottsággal találkozunk: „Én konzervatív vagyok, mert…” Én progresszív vagyok, mert…” De hol van a Szentlélek?

Vigyázzatok, mert az evangélium nem egy eszme, az evangélium nem egy ideológia: az evangélium olyan hír, amely megérinti a szívedet, arra késztet, hogy megváltoztasd a szívedet.

De ha te egy eszméhez, egy ideológiához menekülsz, akár jobbra, akár balra, akár középre, akkor az evangéliumból politikai pártot, ideológiát, érdekcsoportot csinálsz! Az evangélium mindig a Lélek szabadságát adja neked, aki működik benned, és előrelendít.

És mennyire szükségünk van ma arra, hogy befogadjuk az evangélium szabadságát, s engedjük, hogy a Lélek vigyen előre bennünket!

Így világítja meg a Lélek az Egyház útját. Mindig! Ő ugyanis nemcsak a szívek világossága, hanem az a fény is, amely az Egyházat eligazítja: világosságot teremt, segít megkülönböztetni, segít dönteni. Ezért kell őt gyakran segítségül hívnunk. Tegyük ezt ma is, a nagyböjt kezdetén! Mert Egyházként lehetnek jól meghatározott időink és tereink, jól szervezett közösségeink, intézményeink és mozgalmaink, de a Lélek nélkül minden lélektelen marad.

A szervezettség nem elég: a Lélek az, aki életet ad az Egyháznak.

Az Egyház, ha nem kéri őt, és nem hívja segítségül, akkor önmagába, meddő és kimerítő vitákba, klikkek felőrlő csatározásába zárkózik, miközben a küldetés lángja kialszik. Nagyon szomorú úgy látni az Egyházat, mintha parlament lenne; nem, az Egyház valami más! Az Egyház olyan hívő férfiak és nők közössége, akik hirdetik Jézus Krisztust, de a Szentlélek által mozgatva, nem pedig saját eszüket követve. Igen, használják az eszüket, de jön a Lélek, hogy megvilágosítsa és mozgassa azt! A Lélek kimozdít bennünket, arra sarkall, hogy hirdessük a hitet, és így megerősödjünk a hitben, arra sarkall, hogy misszióba menjünk, s így rátaláljunk arra, kik vagyunk. Ezért kérlel ekképpen Pál apostol: „Ne oltsátok ki a Lelket” (1Tessz 5,19). Ne oltsátok ki a Lelket! Imádkozzunk gyakran a Lélekhez, szólítgassuk őt, kérjük mindennap, hogy gyújtsa meg bennünk az ő fényét! Tegyük ezt minden találkozás előtt, hogy Jézus apostolaivá váljunk azok felé az emberek felé, akikkel találkozunk.

Ne oltsuk ki a Lelket a keresztény közösségekben, de magunkban sem!

Kedves testvéreim, Egyházként a Szentlélektől induljunk el és induljunk el újra! „Kétségkívül fontos, hogy lelkipásztori tervezésünkben szociológiai felmérésekből, elemzésekből, a nehézségek, a várakozások és panaszok listájából induljunk ki. Sokkal fontosabb azonban, hogy a Lélek megtapasztalásaiból induljunk ki: ez az igazi elindulás. Ezért fel kell kutatnunk, számba kell vennünk, tanulmányoznunk és értelmeznünk kell őket. Ez olyan alapelv, amelyet a lelki életben úgy neveznek: a vigasztalás elsőbbsége a vigasztalansággal szemben. Először jelen van van a Lélek, aki vigasztal, felüdít, megvilágosít, mozgat; aztán jön a vigasztalanság, a szenvedés, a sötétség is, de a sötétségben való eligazodás elve a Lélek fénye” (Carlo M. Martini: Evangelizzare nella consolazione dello Spirito [Evangelizálás a Lélek vigasztalásában], 1997. szeptember 25.). Fontos ez az elv, mely arra szolgál, hogy eligazodjunk az érthetetlen dolgok között, a zavarodottságban és megannyi sötétségben. Kérdezzük meg magunktól, vajon megnyílunk-e erre a fényre, adunk-e teret neki: hívom-e a Lelket? Mindenki a lelke mélyén válaszoljon. Ki az közülünk, aki imádkozik a Lélekhez? „Sajnos nem, Atyám, én a Szűzanyához imádkozom, a szentekhez, Jézushoz imádkozom, aztán néha elmondom a Miatyánkot, imádkozom az Atyához.” „Na és a Lélek? Nem imádkozol a Lélekhez, aki mozgatja a szívedet, aki segít boldogulnod, aki vigasztalást ad neked, aki ébren tartja benned a vágyat az evangelizálásra és a misszióra?” Ezt a kérdést hagyom most rátok:

Imádkozom-e a Szentlélekhez? Engedem-e, hogy ő vezessen, aki arra hív, hogy ne zárkózzam be, hanem vigyem el Jézust másoknak, hogy tanúságot tegyek Isten vigasztalásának elsőbbségéről a világ vigasztalanságával szemben?

A Szűzanya, aki jól megértette ez, segítsen, hogy mi is megértsük!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír

You have no rights to post comments