Ferenc pápa a békességszerzésről
"Vegyük például az egyik rendkívül időszerű boldogmondást: „Boldogok a békességszerzők” (Mt 5,9), és láthatjuk, hogy Jézus békéje nagyon különbözik attól, amit mi elképzelünk.
Mindannyian békére vágyunk, de gyakran mi nem is békére vágyunk, hanem arra, hogy békében legyünk, hogy békén hagyjanak bennünket, hogy ne legyenek problémáink, hogy nyugalomban élhessünk. Jézus ezzel szemben nem a nyugalomban élő embereket, nem a békességben élőket nevezi boldognak, hanem azokat, akik békét teremtenek, akik harcolnak a békéért, a békeépítő, békeszerző embereket. A békét ugyanis építeni kell, és mint minden építkezéshez, ehhez is elkötelezettségre, együttműködésre és türelemre van szükség.
Mi azt szeretnénk, ha a béke felülről hullana az ölünkbe, a Biblia viszont a „béke magjáról” beszél (Zak 8,12), mert a béke az élet talajából, szívünk magjából csírázik ki; napról napra csendben növekszik, az igazságosság és az irgalmasság cselekedetei által, amint azt azok a tündöklő tanúk megmutatják nekünk, akiket ma ünneplünk. Továbbá időnként azt is hisszük, hogy a béke erővel és hatalommal fog megvalósulni: Jézusnál ez épp ellenkezőleg történik. Az ő élete és a szentek élete azt üzeni nekünk, hogy a béke magjának először meg kell halnia ahhoz, hogy kifejlődjön és gyümölcsöt teremjen.
A békét nem úgy érjük el, hogy valakit meghódítunk vagy legyőzünk, a béke sosem erőszakos, sosem fegyveres.
Az Ő képmására (A Sua Immagine) című tévéműsorban láttam, mennyi szent férfi és nő harcolt a békéért, de munkával, életüket kockáztatva, életüket adva.
Hogyan válik valaki béketeremtővé? Először is le kell fegyverezni a szívet. Igen, mert mindannyian hordozunk magunkban agresszív gondolatokat, egyik a másik ember ellen, maró szavakkal, és abban gondolkodunk, hogy a panasz szögesdrótjával és a közöny betonfalaival védekezünk. Panaszkodás és közömbösség közepette védekezünk, csakhogy ez nem béke, hanem háború!
A béke magja azt igényli, hogy demilitarizáljuk szívünk mezejét. Neked milyen a szíved?
Demilitarizált, vagy tele van ilyen dolgokkal, panaszkodással, közömbösséggel, agresszióval? És hogyan lehet demilitarizálni a szívet? Azzal, hogy megnyílunk Jézus előtt, aki „a mi békességünk” (Ef 2,14); azzal, hogy megállunk az ő keresztje előtt, mely a béke „tanszéke”; azzal, hogy a gyónásban megkapjuk tőle „a bocsánatot és a békét”. Itt kezdődik a dolog, mert békességszerzőnek, szentnek lenni nem a mi képességeinktől függ, hanem ez az ő ajándéka, kegyelem!
Testvéreim, nézzünk magunkba, és tegyük fel magunknak a kérdést:
mi béketeremtők vagyunk? Ahol élünk, tanulunk és dolgozunk, ott feszültséget keltünk, szavainkkal sérülést okozunk, fecsegésünkkel mérgezünk, vitáinkkal megoszlást szítunk?
Vagy utat nyitjuk a béke felé: megbocsátunk azoknak, akik megsértettek bennünket, törődünk a peremre szorultakkal, orvosolunk némi igazságtalanságot azzal, hogy segítünk azoknak, akiknek kevesebb jut? Ezt hívják a béke építésének.
Felmerülhet azonban egy utolsó kérdés, amely minden boldogmondásra érvényes: érdemes-e így élni? Nem leszünk-e így vesztesek? Jézus adja meg a választ: a békességszerzőket „Isten fiainak fogják hívni” (Mt 5,9): a világban nem idevalóknak tűnnek, mert nem engednek a hatalom és az erőszak logikájának, a mennyben viszont ők lesznek a legközelebb Istenhez, ők hasonlítanak rá leginkább. De valójában már itt a földön üres kézzel maradnak azok, akik tisztességtelenek, míg akik, mindenkit szeretnek és senkit sem bántanak, azok győznek: ahogy a zsoltár mondja: „a békesség emberének nemzedékei lesznek” (vö. Zsolt 37,37).
Szűz Mária, az összes szentek királynője segítsen bennünket, hogy mindennapi életünkben a béke építői legyünk!"
(Magyar kurir)
