Ferenc pápa: A béke keresésébe vonjuk be a nőket és a fiatalokat!
Szeptember 15-én a világvallások vezetőinek Nur-Szultanban megrendezett hetedik kongresszusának zárónapján, a zárónyilatkozat felolvasásának alkalmából a Szentatya ismét beszédet mondott, melyben a békés jövő, a nőket és a fiatalokat is szem előtt tartó világ építésére buzdította a vallások képviselőit. Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.
Kedves Testvéreim és Nővéreim!
Együtt jártunk. Köszönöm, hogy eljöttetek a világ különböző tájairól, és elhoztátok vallásaitok és kultúráitok gazdagságát. Köszönöm, hogy intenzíven megéltétek ezeket megosztással, munkával és elköteleződéssel töltött napokat, a párbeszéd jegyében, ami még értékesebb ebben a nehéz időszakban, amelyet a világjárványon túl a háború esztelen tébolya is súlyosbít.
Túl sok a gyűlölet és a megosztottság, túl kevés a párbeszéd és a másik megértése:
ez a globalizált világban még veszélyesebb és botrányosabb. Nem mehetünk tovább úgy, hogy kötődünk egymáshoz, de el is vagyunk szakadva egymástól, összekapcsolódunk, de túl sok egyenlőtlenség szét is szaggat bennünket! Köszönöm tehát a béke és az egység érdekében tett erőfeszítéseiteket. Köszönetet mondok a helyi hatóságoknak, akik vendégül láttak bennünket, és nagy gondossággal készítették elő és rendezték meg ezt a kongresszust, valamint Kazahsztán barátságos és bátor lakosságának, amely képes befogadni más kultúrákat, miközben megőrzi nemes történelmét és értékes hagyományait. Kiop raqmet! Большое спасибо! Thank you very much! [Nagyon köszönöm!]
Végéhez közeledő látogatásom mottója: A béke és az egység hírnökei. Többes számban van, mert az út közös. És ez a hetedik kongresszus, melyet a Magasságos kegyelméből megtarthattunk, fontos mérföldkövet jelent. 2003-as elkezdődése óta ennek az eseménynek a mintájául az a világbékéért Assisiben tartott imanap szolgált, amelyet II. János Pál hirdetett meg 2002-ben, hogy megerősítse a vallási hagyományok pozitív hozzájárulását a népek közötti párbeszédhez és egyetértéshez. A 2001. szeptember 11-én történtek után reagálni kellett, mégpedig közösen arra a lázító légkörre, amelyre a terrorista erőszak szítani akart, és amely azzal a kockázattal járt, hogy a vallás konfliktustényezővé válik. A vallásos álcában megjelenő terrorizmus, a szélsőségesség, a radikalizmus és a szakralitásba burkolózó nacionalizmus azonban még mindig félelmet és aggodalmat kelt a vallással kapcsolatban. Ezért gondviselésszerű volt, hogy ezekben a napokban összejöttünk, és újra megfogalmaztuk a vallás igazi, elidegeníthetetlen lényegét.
E tekintetben kongresszusunk nyilatkozata kijelenti, hogy
a szélsőségességnek, a radikalizmusnak, a terrorizmusnak és minden más, gyűlöletre, ellenségeskedésre, erőszakra és háborúra való uszításnak, bármilyen indokkal vagy céllal történjék is, semmi köze a vallás igazi szelleméhez,
és a lehető leghatározottabban el kell utasítani (vö. 5. pont): elítélendő, „ha” és „de” nélkül. Továbbá, abból a tényből kiindulva, hogy a Mindenható minden embert egyenlőnek teremtett, függetlenül vallási, etnikai vagy társadalmi hovatartozásától, egyetértettünk abban, hogy a kölcsönös tiszteletet és megértést a vallásoktatásban lényegesnek és nélkülözhetetlennek kell tekinteni (vö. 13. pont).
Természetes volt, hogy Kazahsztán, a nagy és meghatározó ázsiai földrész szívében találkozzunk. Zászlaja emlékeztetett bennünket arra, hogy meg kell őrizni a politika és a vallás közötti egészséges kapcsolatot. Ha a zászlón lévő aranysas az ősi birodalmakra emlékeztetve a földi hatalomra utal, a kék háttér az ég színét, a transzcendenciát idézi fel. A politika és a transzcendencia között tehát egészséges kapcsolat van, egészséges együttélés, mely a két szférát megkülönböztetve tartja egymástól. Megkülönböztetés, sem összevegyítés, sem elkülönítés. Egyfelől „nem”-et kell mondanunk az összevegyítésre, az ember java érdekében, akinek a sashoz hasonlóan szabad égboltra van szüksége, ahol repülhet, szabad, a végtelenre nyitott térre, melyet nem korlátoz a földi hatalom. Másfelől
olyan transzcendenciáról van szó, amely nem engedhet a kísértésnek, hogy hatalommá váljon, különben az ég a földre hullana, az isteni túlvilág a földi jelennek, a felebaráti szeretet pártos döntéseknek a fogságába záródna.
Tehát „nem” az összevegyítésre. De „nem”-et kell mondanunk a politika és a transzcendencia szétválasztására is, mivel a legmagasabb rendű emberi törekvéseket nem lehet a közéletből kizárni és a magánszférába szorítani. Ezért kapjanak mindig és mindenhol védelmet azok, akik jogszerűen kívánják kifejezni hitüket. Hány embert üldöznek és diszkriminálnak ma is hitük miatt! Határozottan kértük a kormányokat és az érintett nemzetközi szervezeteket, hogy segítsék azokat a vallási csoportokat és etnikai közösségeket, amelyek emberi jogaik és alapvető szabadságjogaik megsértését szenvedték el, valamint szélsőségesektől és terroristáktól erőszakot szenvedtek, háborúk és katonai konfliktusok következményeként is (vö. 6. pont). Mindenekelőtt arra kell törekednünk, hogy a vallásszabadság ne egy elvont fogalom, hanem konkrét jog legyen. Védjük meg mindenki számára a valláshoz, a reményhez, a szépséghez: a Mennyhez való jogot. Mert nemcsak Kazahsztán „aranyló nap az égen”, ahogy a himnusz hirdeti, hanem
minden ember: minden férfi és nő, megismételhetetlen egyediségében, ha kapcsolatban áll az istenivel, különleges fényt sugározhat a földre.
Ezért a Katolikus Egyház, mely fáradhatatlanul hirdeti minden, „Isten képmására” teremtetett (vö. Ter 1,26) ember sérthetetlen méltóságát, hisz az emberi család egységében is. Hiszi, hogy „az összes nemzet egyetlen közösséget alkotnak, közös az eredetük, hiszen Isten népesítette be az emberi nemmel a föld színét” (II. Vatikáni Zsinat: Nostra aetate nyilatkozat, 1). Ezért a Szentszék, különösen a Vallásközi Párbeszédért felelős Dikasztériumon keresztül, e kongresszus kezdete óta tevékenyen részt vesz a kongresszuson. És ezt kívánja folytatni: a vallásközi párbeszéd útja a béke útja és a békét szolgáló közös út, és mint ilyen, szükséges, és visszaút nélküli. A vallásközi párbeszéd már nem csupán lehetőség, hanem az emberiségnek nyújtott sürgős és pótolhatatlan szolgálat, mindenki Teremtőjének dicséretére és dicsőségére.
Testvéreim, nővéreim, erről a közös útról gondolkodva azt kérdezem: mi a mi találkozási pontunk? II. János Pál – aki éppen ebben a hónapban huszonegy évvel ezelőtt látogatott Kazahsztánba – azt mondta, hogy „az Egyház minden útja az emberhez vezet”, és hogy az ember „az Egyház útja” (Redemptor hominis enciklika, 14). Ma azt szeretném mondani, hogy az ember egyben minden vallás útja is. Igen, a konkrét ember, akit legyengített a járvány, akit padlóra küldött a háború, akit megsebzett a közöny! Az ember, a törékeny és csodálatos teremtmény, aki „a Teremtő nélkül elenyészik” (II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 36), és a többi ember nélkül nem marad fenn! A fontos döntések meghozatala előtt a stratégiai és gazdasági célok, a nemzeti, energetikai és katonai érdekek helyett inkább az ember javát nézzük!
Ahhoz, hogy valóban nagy döntéseket hozhassunk, tekintsünk a gyermekekre, a fiatalokra és jövőjükre, az idősekre és bölcsességükre, a köznapi emberekre és tényleges szükségleteikre!
És mi felemeljük a hangunkat, hogy kiáltsuk: az emberi személyt nem lehet lefokozni arra, amit megtermel és megkeres; el kell fogadni, és sosem szabad a selejtbe dobni; a család, a kazah nyelvben „a lélek és a szeretet fészke”, az a természetes és pótolhatatlan közeg, amelyet védeni és támogatni kell, hogy a holnap férfiai és asszonyai felnőhessenek és éretté váljanak.
Minden ember számára a nagy bölcsességi hagyományok és vallások arra hivatottak, hogy tanúságot tegyenek egy olyan közös szellemi és erkölcsi örökség létezéséről, amely két sarokponton nyugszik: a transzcendencián és a testvériségen. Transzcendencia, túlvilág, imádat. Gyönyörű, hogy nap mint nap millió és millió, különböző korú, kultúrájú és társadalmi helyzetű férfi és nő gyűlik össze imádkozni számtalan imahelyen. Ez az a rejtett erő, amely a világot előreviszi. Aztán a testvériség, a másik ember, a közelség: mert nem vallhatja a Teremtőhöz való igazi ragaszkodást az, aki nem szereti teremtményeit. Ez a szellem hatja át kongresszusunk nyilatkozatát, amelyből – zárásként – szeretnék három szót kiemelni.
Az első mindennek a szintézise, egy fájdalmas kiáltás kifejezése, utunk álma és célja: a béke! Beybitşilik, мир, peace! [Béke!] A béke sürgős, mert bármilyen katonai konfliktus kirobbanása, feszült viszony kialakulása, összecsapás ma csakis káros „dominóhatást” eredményezhet, és súlyosan veszélyeztetheti a nemzetközi kapcsolatok rendszerét (vö. 4. pont). Ám a béke „nem a háború puszta hiánya, nem szűkíthető le szembenálló erők egyensúlyának állandósítására sem, nem is hatalmi intézkedésből fakad”, hanem „az igazságosság műve” (Gaudium et spes, 78). Tehát a testvériségből ered, az igazságtalanság és az egyenlőtlenség elleni küzdelemben növekszik, és a mások felé nyújtott segítő kéz által épül.
Nekünk, akik hiszünk mindenki Teremtőjében, a békés együttélés terjesztésének élére kell állnunk. Tanúságot kell tennünk róla, hirdetnünk kell, könyörögnünk kell érte.
Ezért a nyilatkozat sürgeti a világ vezetőit, hogy mindenütt vessenek véget a konfliktusoknak és a vérontásnak, s hagyjanak fel az agresszív és destruktív retorikával (vö. 7. pont). Isten nevében és az emberiség érdekében kérünk benneteket: a béke mellett, nem pedig a fegyverkezés mellett kötelezzétek el magatokat! Nevetek csak a békét szolgálva maradhat nagy a történelemben.
Ha hiányzik a béke, az azért van, mert hiányzik a figyelem, a gyengédség, az életadás képessége.
Tehát úgy kell a békére törekedni, hogy jobban bevonjuk – ez a második szó – a nőt. Mert a nő gondoskodást és életet ad a világnak: ő az út a békéhez. Ezért szorgalmaztuk méltósága védelmének szükségességét, és társadalmi státuszának javítását, hiszen a nő a család és a társadalom egyenrangú tagja (vö. 23. pont). A nőknek nagyobb szerepeket és felelősségeket is kell kapniuk. Hány halált eredményező döntést lehetne elkerülni, ha a nők lennének a döntések középpontjában! Tegyünk meg mindent, hogy jobban megbecsüljék, elismerjék és bevonják őket!
Végül a harmadik szó: a fiatalok. Ők a béke és az egység hírnökei ma és holnap. Ők azok, akik másoknál jobban követelik a békét és a teremtett világ közös otthonának tiszteletét. Viszont az uralom és a kizsákmányolás logikái, az erőforrások megkaparintása, a nacionalizmusok, a háborúk és a befolyási övezetek egy régi világot rajzolnak elénk, melyet a fiatalok elutasítanak, olyan világot, amely elzárkózik álmaik és reményeik elől. Hasonlóképpen, a merev és fojtogató vallásosság sem a jövőhöz, hanem a múlthoz tartozik. Az új nemzedékekre gondolva, itt megerősítést nyert az oktatás fontossága, mely erősíti a vallások és kultúrák kölcsönös elfogadását és tiszteletteljes együttélését (vö. 21. pont).
Tanulási lehetőségeket, ne pusztító fegyvereket adjunk a fiataloknak! És hallgassuk meg őket, s ne féljünk attól, hogy kérdéseket tegyenek fel nekünk!
Mindenekelőtt olyan világot építsünk, amely szem előtt tartja őket!
Testvéreim, nővéreim, a holnapra nyitott és a sok múltbeli szenvedésről tanúskodó kazah nép rendkívüli vallási és kulturális sokszínűségével példát mutat nekünk a jövőre nézve. Arra hív bennünket, hogy úgy építsük ezt a jövőt, hogy nem feledkezünk meg a transzcendenciáról és a testvériségről, a Magasságos imádatáról és a másik elfogadásáról. Így haladjunk előre,
járjunk együtt a földön, mint a Menny gyermekei, a remény szövői és az egyetértés kézművesei, a béke és az egység hírnökei!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
