Boldog I. János Pál: „Meg kell próbálnom szolgálni az Egyházat”
Ferenc pápa vasárnap avatta boldoggá Rómában Albino Lucianit, I. János Pált, vagy ahogy mindannyian ismerjük „a mosolygós pápát”. - Egy kislány, aki az enkefalopátia (agyi működészavar) súlyos formájában szenvedett, I. János Pál, a mindössze harminchárom napig regnáló pápa közbenjárására gyógyult meg. Az Egyház által elismert csodás gyógyulás 2011. július 23-án történt Buenos Airesben, mely kellett ahhoz, hogy szeptember 4-én délelőtt, Rómában Ferenc pápa boldoggá avassa elődjét. Boldog Albino Luciani nem is szólhatna jobban hozzánk, mint két beszédének részletében, melyet Válóczy József, az Esztergomi Hittudományi Főiskola tanára fordításában adunk közre.
I. János Pál pápa első beszéde a hívekhez (Úrangyala, 1978. augusztus 27.)
Tegnap reggel nyugodtan indultam a Sixtus-kápolnába szavazni. Soha meg nem fordult a fejemben, ami történni készült. Alighogy elkezdődött a „veszély” számomra, a két kolléga, aki mellettem ült, bátorító szavakat suttogott nekem. Az egyik azt mondta: „Bátorság! Ha az Úr ad valamilyen terhet, segítséget is ad majd a hordozásához!” És a másik kolléga: „Ne féljen! Annyi ember van a világon, aki imádkozik az új pápáért!” Mikor elérkezett a pillanat, elfogadtam.
Azután a névről volt szó, mert azt is megkérdezik, milyen nevet akar az ember fölvenni. Én keveset gondolkoztam ilyeneken. Hát így érveltem: János pápa [XXIII. János – a szerk.] maga akart fölszentelni engem, saját kezűleg, itt, a Szent Péter-bazilikában.
VI. Pál átadja a stóláját Velence főterén Albino Lucianinak (1972. szeptember 16.)
Aztán, bár méltatlanul, őt követtem Velencében Szent Márk székében, abban a Velencében, amely még ma is tele van János pápával: emlegetik a gondolások, az apácák, mindenki... Pál pápa [VI. Pál – a szerk.] viszont nemcsak bíborossá tett, hanem néhány hónappal azelőtt a Szent Márk tér sétányán „leégetett” húszezer ember előtt, mert levette a stóláját, és a nyakamba tette... Soha életemben nem pirultam el annyira.
Másrészt a pápasága 15 évében ez a pápa megmutatta nemcsak nekem, hanem az egész világnak, hogyan kell szeretni, szolgálni, dolgozni és szenvedni Krisztus Egyházáért. Ezért azt mondtam, János Pál lesz a nevem.
Beszéljünk nyíltan: bennem nincs meg sem a „szív bölcsessége”, mint János pápában, sem Pál pápa felkészültsége és kultúrája. De itt vagyok az ő helyükön, meg kell próbálnom szolgálni az Egyházat. Remélem, segíteni fogtok az imádságaitokkal!
Angelus, 1978. augusztus 29.
I. János Pál pápa első beszéde a bíborosokhoz
(...) Mindenekelőtt bocsánatot szeretnék kérni valamiképpen, mert úgy láttam a sajtóban, mintha szemrehányást tettem volna a bíborosi kollégiumnak. Nem egészen így van. Amikor kijöttem az áldásról, és láttam a bíborosokat, fölállva a fényképhez, amiből aztán nem lett semmi, spontán módon eszembe jutott az iskolai emlékekből... Todesco szövegét vettük az iskolában, ahol Szent Bernátról beszél, elmondja Szent Bernát reakcióját is, amikor hallotta, hogy egyik rendtársából III. Jenő pápa lett, akkor azt írta:
„Quid fecistis, parcat vobis Deus” („Mit tettetek, Isten legyen nektek irgalmas”),
de ezt nem én mondtam, egyáltalán nem tettem nektek szemrehányást, csak Szent Bernát reakcióját akartam elmondani. Nekem viszont ebben a pillanatban meg kell köszönnöm az egyáltalán nem várt és nem is érdemelt bizalmatokat, amelyet kifejez, hogy rám adtátok a szavazatotokat. Reméljük, hogy az Úr nem tesz méltatlanná erre a bizalomra. Segítsetek ti is az imádságotokkal!
Itt látom Felice bíborost, megszokott kedvességével; mielőtt befejeződött a szavazatvizsgálás, odajött, mert korábban előttem volt, és azt mondta: „Üzenet az új pápának.” „Köszönöm”, mondtam, de még nem volt hivatalos tény; mi volt az? Egy kis keresztút. Ez a pápák útja. De
a keresztúton az egyik szereplő Cirenei Simon: remélem, hogy bíborostestvéreim segíteni fognak ennek a szegény Krisztusnak, Krisztus helytartójának a keresztet hordozni, az együttműködésükkel, amelynek nagyon érzem a szükségét... (...)
Én bizonyos értelemben fájlalom, hogy nem térhetek vissza a közvetlen pasztorációba, amely annyira tetszett. Mindig kis egyházmegyém volt: a Vittorio Venetó-i egy kis egyházmegye, maga Velence, bár történelmileg nagy, de kis egyházmegye, négyszázharmincezer lakossal; tehát az én munkám ez volt: fiatalok, munkások, betegek, lelkipásztori látogatások – én nem tudom ezt a munkát tovább csinálni, de ti csinálhatjátok. De nem csak a saját egyházmegyétekre kell gondolnotok, a püspököknek az egyetemes Egyházra is kell gondolniuk... (...)
Együtt kell dolgoznunk.
Legyetek irgalommal a szegény új pápa iránt, aki tényleg nem számított arra, hogy erre a posztra emelkedik.
Próbáljatok meg segíteni neki, és próbáljunk meg együtt briliáns példát adni a világnak az egységre, olykor talán fel is áldozva érte valamit. Mindent elveszíthetünk, ha a világ nem lát minket szilárd egységben.
Ezzel kifejezem nektek a legnagyobb jókívánságokat, és befejezem az apostoli áldással, amelyet a bíboros-dékán kért, és őszintén mondom:
egy kicsit furcsának tűnik számomra, hogy nektek apostoli áldást adok, mindnyájan az apostolok utódai vagytok, ti is.
Mindenesetre az áll itt, hogy... (...) Krisztus nevében adom nektek: érzéseim kifejezéséül, munkatársaitoknak és minden, a ti lelkipásztori gondoskodásotokra bízott léleknek az én „közbenjáró apostoli áldásom első gyümölcseit” – egy kissé udvari nyelvezet, legyetek türelemmel!
Magyar Kurír
