Ferenc pápa arról, hogy Jézus a szűk kapu...
Augusztus 21-én a szűk kapuról szóló evangéliumi szakaszról elmélkedett a Szentatya a déli Úrangyala elimádkozásakor, gyors megoldást sürgetett Nicaraguában és imáink folytatását kért a „mérhetetlenül sokat szenvedő” ukrán népért. Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim, szép vasárnapot kívánok!
A mai, vasárnapi liturgiában a Lukács evangéliumából hallott szakaszban egy ember megkérdezi Jézustól: „Kevesen vannak, akik üdvözülnek?” Az Úr pedig így válaszol: „Törekedjetek bemenni a szűk kapun” (Lk 13,24). A szűk kapu olyan kép, amely megijeszthet bennünket, mintha az üdvösség csak kevés kiválasztottnak vagy csak a tökéleteseknek lenne szánva. Ez azonban ellentmond annak, amit Jézus többször is tanított, sőt, ebben az evangéliumban egy kicsivel később azt mondja: „Jönnek majd keletről és nyugatról, északról és délről, és helyet foglalnak Isten országában” (Lk 13,29). Szóval, ez a kapu szűk, de mindenki előtt nyitva áll! Ezt ne felejtsétek el: mindenki előtt! A kapu mindenki előtt nyitva áll!
De ahhoz, hogy jobban megértsük ezt a szűk kaput, rá kell kérdeznünk, mi is az. Jézus a korabeli életből meríti a képet, és valószínűleg arra utal, hogy amikor beesteledett, a város kapuit bezárták, és csak egy kisebb és szűkebb kapu maradt nyitva: hazatérni csak azon keresztül lehetett.
Gondoljunk arra, amikor Jézus azt mondja: „Én vagyok a kapu. Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül” (Jn 10,9). El akarja mondani nekünk:
ahhoz, hogy belépjünk Isten életébe, az üdvösségbe, őrajta kell átmennünk, nem máson, hanem rajta keresztül; őt kell befogadnunk és az ő igéjét.
Ahogyan a városba való belépéshez az embernek a nyitva hagyott egyetlen szűk kapuhoz kellett „mérnie magát”, úgy a keresztény ember életének „Krisztus mértékének” kell megfelelnie, őt kell alapul vennie és őt kell mintáznia. Ez azt jelenti, hogy a mérce Jézus és az ő evangéliuma: nem az, amit mi gondolunk, hanem amit ő mond nekünk. És így
nem azért van szó szűk kapuról, mintha az üdvösség csak keveseknek lenne szánva, nem, hanem mert a Jézushoz tartozás azt jelenti, hogy követjük őt, elkötelezzük magunkat a szeretet, a szolgálat és az önátadás mellett, ahogyan ő tette, aki átment a kereszt szűk kapuján.
Ha belevágunk az Isten által ajánlott életprojektbe, az megköveteli tőlünk, hogy az önzés terét szűkítsük, a gőgös önteltséget csökkentsük, leszálljunk a büszkeség és pökhendiség magas polcáról, és legyőzzük a lustaságot, hogy vállaljuk a szeretet kockázatát, még akkor is, ha az a keresztet hozza magával.
Hogy konkrétak legyünk, gondoljunk a szeretet mindennapi, erőfeszítést igénylő gesztusaira: gondoljunk a szülőkre, akik áldozatosan nevelik gyermekeiket, és lemondanak arról, hogy saját magukra szánjanak időt; gondoljunk azokra, akik másokkal törődnek, és nem csak saját érdekeiket keresik: hány ilyen jó ember van; gondoljunk azokra, akik az idősek, a legszegényebbek és a legelesettebbek szolgálatának szentelik magukat; gondoljunk azokra, akik elkötelezetten végzik munkájukat, elviselve a nehézségeket és talán a meg nem értéseket; gondoljunk azokra, akik hitük miatt szenvednek, de továbbra is imádkoznak és szeretnek; gondoljunk azokra, akik ösztöneik követése helyett jóval válaszolnak a rosszra, erőt találnak a megbocsátáshoz és bátorságot az újrakezdéshez. Ez csak néhány példa olyan emberekről, akik nem saját kényelmük széles kapuját választják, hanem Jézus szűk kapuját, a szeretetben odaáldozott életet. Őket, mondja ma az Úr, sokkal jobban elismeri az Atya, mint azokat, akik azt hiszik, hogy már üdvözültek, de valójában az életben „gonosztevők” (Lk 13,27).
Testvéreim, mi melyik oldalon akarunk állni? A könnyű utat választjuk, csak magunkra gondolunk, vagy az evangélium szűk kapuját választjuk, amely kihívást jelent önzésünknek, de képessé tesz bennünket arra, hogy befogadjuk az igazi életet, amely Istentől származik és boldoggá tesz bennünket? Melyik oldalon állunk? A Szűzanya, aki egészen a keresztig követte Jézust, segítsen, hogy életünket Jézushoz mérjük, hogy beléphessünk a teljes és örök életbe!
A Szentatya szavai az Úrangyala elimádkozása után:
Kedves testvéreim!
Aggodalommal és szomorúan követem a nicaraguai helyzetet, amely személyeket és intézményeket érint. Szeretném kifejezni meggyőződésemet és reményemet, hogy nyílt és őszinte párbeszéd révén még meg lehet találni a tiszteletteljes és békés együttélés alapjait. Kérjük az Urat, hogy a Tisztaságos Szűzanya közbenjárására, mindenki szívében ébresszen ilyen konkrét akaratot!
Testvéreim, üdvözöllek mindannyiatokat, rómaiak és különböző országokból érkezett zarándokok: családok, plébániai csoportok, egyesületek. Külön köszöntöm az Észak-Amerikai Pápai Kollégium közösségét, különösen a most érkezett új szeminaristákat, és buzdítom őket a lelki elkötelezettségre s az evangéliumhoz és az Egyházhoz való hűségre. Köszöntöm a szüzek rendjéhez tartozó megszentelt nőket, és arra bátorítom őket, hogy tegyenek örömteli tanúságot Krisztus szeretetéről.
Köszöntöm a veronai, a trevignanói, a pratissolói hívőket; Paternò, Lequile és a Via lucis [a fény útja] fiataljait, akik a „szomszédos” szentek példája által támogatva felkeresik a vasútállomások közelében élő szegényeket. És üdvözlöm a Szeplőtelen Szűz Mária-templom fiataljait is.
Tartsunk ki a drága, mérhetetlen sok kegyetlenséget elszenvedő ukrán nép melletti közelségben és az értük végzett imában!
Szép vasárnapot kívánok nektek, és kérlek benneteket, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Jó étvágyat az ebédhez! Viszontlátásra!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican.va
Magyar Kurír
