Szent István király jelleméről
Erős és határozott jellem volt, aki pontosan tudta, hogy mit akar megvalósítani. Vannak, akik előszeretettel keverik össze a határozottságot a keménységgel és ezért Istvánt erőszakossággal vádolják, holott ennek épp az ellenkezője az igaz.
Az erdélyi Gyulával való harca után a vesztes nagyúr a lengyel fejedelemségbe menekül, és onnan próbál visszatérni, sikertelenül, sőt felesége is István fogságába kerül. És most olvassuk, mit ír Thietmar merseburgi püspök krónikája: „Amikor a fogságból nem volt képes feleségét kiváltani, unokaöccsének – jóllehet ellenségek voltak – a jóindulatából visszakapta őt ajándékképpen. Sohasem hallottam senkiről, aki ennyire megkönyörült volna a legyőzötteken; ezért a fent említett városon – miként a többin is – Isten igaz győzelmet adott neki.” István tehát visszaküldi Gyulának a feleségét, holott ott tarthatná túsznak, zsarolhatná vele a főurat, stb. Ez teljesen lenyűgözi azt a püspököt, aki joggal haragudhatna a magyarokra, hiszen városát még néhány évtizeddel ezelőtt a magyarok rendszeresen háborgatták, támadták, felégették! (Első nagy vereségüket is itt, Merseburgban szenvedték el a magyarok, 933-ban.)
Felróják Istvánnak, hogy milyen kegyetlen volt, amikor Vazult (Vászolyt) megvakíttatta. De mi az igazság? Kora többi uralkodója – így a lengyel és a cseh fejedelem is - a szóba jöhető vetélytársak egész rokonságát kiirtatja, nehogy valaki is ellene támadhasson. István ennek pont az ellenkezőjét teszi, magas tisztségbe emeli rokonát, aki ennek ellenére többször király-ellenes összeesküvésbe bonyolódik. István száműzi, majd újra visszafogadja. Második lázadása után is börtönben ül, amikor István fia, Szent Imre halála után kiengedi és újra maga mellé akarja emelni. Vazul azonban újabb összeesküvésbe bonyolódik és királygyilkosságra készül, amikor leleplezik. Halálbüntetés járna ezért, de István most is megkegyelmez neki, csak uralkodásra alkalmatlanná teszi – azaz megvakíttatja - és száműzi rokonságával együtt, de nem öli meg és tovább nem üldözi őket! Később a Vazul-unoka Szent László király, a keresztény magyar lovageszmény megtestesítője kezdeményezi majd Rómánál István szentté avatását. Tehát nem hogy erőszakossággal, de inkább lágyszívűséggel vádolhatnánk őt, ha pusztán emberi módon tekintenénk a hatalomra.
Hasonló irgalmasságot mutat az ellene merényletet tervezőkkel szemben, ahogy a Kisebbik Legendában olvassuk: „Nem sok idő múltán betegségbe esett, melytől utóbb testében megfogyatkozott, s mivel a nyavalya hosszan tartó gyöngeséggel nehezedett rá, már lábára sem tudott állni. Látta pedig udvarának négy legfőbb nemese, hogy hosszan és súlyosan betegeskedik, s mert szívük mélyén még mindig hitetlenségben tévelyegtek, csalárd tervet kovácsoltak, és megkísérelték leromlott állapotát halálra váltani. Már esteledett, mielőtt a házban meggyújtották volna a világot, egyikük a homály leple alatt vakmerően behatolt, és a gyilkos tetthez egy csupasz kardot rejtett köpenye alá. Alig tette be lábát oda, ahol a király pihent, csakis égi ösztönzésre a penge lehullt, és a földhöz ütődve megpendült. Nyomban felriadt a király és kérdezte, mi az, bár tudta, mi történt. Az az ember megtörve, szorongva bevallotta őrült tervét, bánta, közel lépett, térdre esett, a király lábát átkarolta, beismerte, hogy bűnözött, és kegyelemért könyörgött. A bocsánatért esdeklőt el nem kergette, gonosztettét gondtalanul elejtette, az pedig parancsára cinkosait az árulásban leleplezte. A következő napon a király rendeletére a felkutatott gyilkosokat elővezették, és ő fejükre ítéletet mondott. Hogy pedig az utódoknak okulására legyenek, és tanulják meg uraikat a legnagyobb tisztelettel tisztelni, látásuktól őket megfosztotta, ártó kezüket levágatta, s akik igaztalanul az igaz vér (vö. Máté 27,4) ellen fondorkodtak, igazságos ítélettel bajos életre jutottak.”
Szelídségére, felelősségtudatára és vallásosságára jellemző, hogy templomában királyi hivatalát minden évben letette, annak jeléül, hogy azt csak kölcsön kapta Istentől, és annak bizonyságául, hogy hatalmát felajánlja és feláldozza neki. Fiának írt Intelmekben így ír: “Uralkodjál szelíden, alázattal, békésen, harag és gyűlölködés nélkül! A király koronájának legszebb ékszerei a jótettek; azért illő, hogy a király igazságossággal és irgalmassággal, valamint a többi keresztény erénnyel ékeskedjék. Minden nép saját törvényei szerint él; add meg az országnak a szabadságot, hogy aszerint éljen!” A Szent Imre-legenda pedig egyenesen arról számol be, hogy István vissza akart vonulni és le akarta tenni a koronát – hogy ezután teljesen a szemlélődő életnek éljen -, azaz át akarta adni a királyságot fiának, amikor az hirtelen elhalálozott. Ez is mutatja, hogy nem hatalomvágyó, ahhoz minden körülmények között ragaszkodó férfi volt! (Persze ezt nehéz napjainkban elhinni, amikor azt látjuk, hogy a vezetők az egyre több és egyre nagyobb hatalom után vágyódnak, jogokat akarnak maguknak felelősség nélkül és a politikát a „hatalom megszerzése művészetének” tekintik és nem a nép javáért végzett szolgálatnak.)
Vannak aztán olyanok is, akik szeretik azt hangoztatni, hogy István milyen szigorú törvényeket hozott - ezzel szemben az igazság az, hogy törvényei nem hogy nem voltak szigorúbbak az akkor szokásosnál, de Szent László király még szigorítani kényszerül azokat! Lássuk, hogyan ítélik meg a korabeli szerzők Szent István Törvénykönyvét: „Hogy az uralkodói rang jelének elnyerése után milyen életű és ítéletű férfi volt, megvilágítja a püspökökkel és Magyarország főembereivel együtt kibocsátott törvénykönyve, melyben tudniillik megszerkesztette minden ártalomnak ellenmérgét. És mert úgy tetszett néki, hogy a békének, mellyel Krisztus fűzte egybe a világot, legyen fia (Lukács 10,6), el nem múló kötés aláírásával utódainak szigorúan meghagyta: senki köztük ellenségként más földjét ne támadja, törvényes vizsgálat nélkül ellenfelét ne bántsa, az özvegyeket és árvákat senki se nyomorgassa.”
Még jobban gazdagítja és árnyalja az István személyiségéről kialakuló képet, ha meg-emlékezünk a Szent Imréhez írt Intelmekről is: Az atyai szeretet lángjától ösztökélve ő maga is erkölcstanító könyvecskét szerkesztett, melyben őszintén és barátian, a lelki intelem igéivel szól hozzá, oktatva, hogy mindenekelőtt őrizze meg a katolikus hitet, erősítse az egyházi rendet, a főpapi méltóságnak rója le tiszteletét, kedvelje a főembereket s vitézeket, hozzon igaz ítéletet, minden cselekedetében mutasson türelmet, a vendégeket jóságosan fogadja, még jóságosabban gyámolítsa, tanács nélkül semmit se tegyen, az elődök példája mindig szeme előtt legyen, sűrűn teljesítse az imádkozás kötelmét, s a kegyesség, irgalmasság meg a többi erények ékesítsék.”
Akadnak persze, akik kétségbe vonják, hogy a Törvénykönyv vagy az Intelmek az ő keze nyomát viselnék. Lám, hiszen a Törvénykönyvnél a Legenda is említi a szerzők között a püspököket és a főembereket! Ez azonban méginkább azt mutatja, hogy István „egyeztetett” a többi vezetővel és nem volt önkényúr! S ha szokás volt is, hogy a fontos iratokat a király neve alatt tettek közzé akkor is, ha nem ő szövegezte azokat, ez sem kisebbítené István érdemeit, hiszen mégiscsak ő adta az irányelveket és hagyta jóvá a végső szöveget!
Fontoljuk meg azonban, hogy Szent István király nagy műveltségű ember volt, aki levelezésben állt kora legjelentősebb személyiségeivel, közöttük is az abban a korban legjelentősebb bencés reform-mozgalom clunyi apátságának vezetőjével, Odiló apáttal valamint Berno reichenaui apáttal is. Nem kétséges, hogy tehetsége és műveltsége megvolt e művek létrehozásához, akár egyedül, akár másokkal együtt alkotta meg azokat.
István hitt a királyi felkenéssel járó hatalomban – ezt azonban lehetőség szerint nem tűzzel-vassal akarta megmutatni, hanem az isteni irgalmasság cselekedeteivel. Mivel a felkenés része volt a gyógyító erővel való felkenés is, ezért gyógyított. (Ez szokás volt a középkori királyoknál, de legtöbben csak évente egyszer, színpadias körülmények között rátették a kezüket néhány előre odaszervezett „betegre”…) Mit tett azonban István? „Úgy vélem, nem hallgathatom el, hagy Isten hatalma az ő emberének még életében meg akarta mutatni, mennyi érdeme lesz halála után. Hiszen ahányszor fülébe jutott, hogy beteg valaki, egy darab kenyeret, egy kis gyümölcsöt vagy fűszeres füvet küldött neki orvosságul, azt, ami épp a keze ügyében volt, meghagyván, hogy egészségesen talpra álljon, és mivel szavait Isten kegyelme kísérte, épségét a beteg nyomban visszanyerte.”
Ezt olvasva eszünkbe juthatnak az Apostolok cselekedeteinek történetei, pl. amikor Péter parancsol Jézus nevében a betegnek és az meggyógyul, vagy amikor Pál apostol testéről elviszik a kendőket a betegeknek és azok meggyógyulnak… (Nem véletlenül egyike a néhány apostoli királynak Szent István!) Azt is hozzá tehetjük, hogy a királyi krónikákban nem volt szokás csodás gyógyítások történeteivel fényezni az uralkodókat – akkor már inkább a hadi tettekkel -, s ha ezt Istvánról mégis leírják, akkor az nem történhetett alap nélkül!
István erős ember volt és harcos lelkületű. Zászlójára és védőszentül a pannóniai Szent Márton lovagot és Sárkányölő Szent Györgyöt választotta. Küzdelmeit vitézül vívta az élet minden területén. Mivel pedig a krisztusi embernek belül is harcolnia kell, ezért István ezt a belső harcot is teljes erővel folytatta. Erről is olvashatunk a róla szóló korabeli történetekben. Ennek a belső küzdelemnek a jelei az irgalmasság és a nagylelkűség cselekedetei, az alázatossága és egyszerűsége.
„Az égi irgalom valamennyi jótéteménye közül, melyhez a boldog király isteni végzésből jutott, mindenekelőtt azokat kell felsorolni s a betűkre bízni, amelyekkel elsősorban lehet az örök élet örömeit kiérdemelni. Mert minden szerencsés tetteiben egy indítóok irányította: ezt lelkének hivő látásával látta meg az evangéliumban, mely igazságának bizonyságával mondja: „Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak” (Máté 5,7), és más helyen: „Adjatok, és akkor ti is kaptok” (Lukács 6,38). Az irgalomnak és kegyességnek oly szélesre tárt karjaival ölelte át Krisztus szegényeit, sőt bennük Krisztust (vö. Máté 25,40), hogy egyetlen vendég vagy zarándok sem távozott tőle szomorúan, jóságának valamilyen vigasza nélkül. A szűkölködők felsegítésére mindennapos állandó költséget határozott meg, az éjszakát virrasztásban, tevékenyen és vidáman volt szokása tölteni, Krisztus híveinek lábát mosogatva, a szegények szívébe alamizsnát dugva (Sirák 29,15), mivel eltökélte, hogy e világon a szűkölködő Krisztust tagjaiban (1Kor. 6,15) vigasztalja, így ő maga megérdemli, hogy örökké örvendezzen, mikor a mennyei élet kincsesházát minden gyönyörűséggel rakottan találja.”
A legendák olyan dolgokat is leírnak, amit mai eszünkkel akár hihetetlennek is tarthatnánk. Ilyen például, amikor álruhában kimegy alamizsnát osztani és a koldusok a nagy tülekedésben szó szerint megtépik. (Hogy valóban így történt-e azon lehet vitatkozni, de hogy valami alapja kell, hogy legyen a történetnek még akkor is, ha a visszaemlékezők kiszínezték a dolgot, az biztos.) „Egy éjszaka aztán lelki intéstől illetve, egymagában, anélkül, hagy bárki tudott volna róla, fogván egy Isten ajándékával teli erszényt, szokása szerint felkerekedett Krisztus kicsinyke nyájának meglátogatására. A szegények a mennyei kincseskamra pénzének osztásakor nyomban huzakodni kezdtek, Isten emberének érdeméről szakálla kiszaggatásával tettek tanúbizonyságot. Emiatt öröm töltötte el Krisztus katonáját, és rohanvást menekült mindenki teremtőjének legszentebb szülő-anyjához, s a földre vetve magát hálálkodva így kiáltott: „Égi királynő, én királynőm, így tisztelték meg katonáid, akit királynak állítottál. Ha ezt valami ellenségem tette volna, a te segítségeddel bosszulnám meg a sértést. De mert tudom, úrnőm, hogy ezzel az örök boldogságra lettem méltó, igencsak ujjongok, s megköszönöm Üdvözítőnk vigasztaló szavait, melyekkel tanítványait vigasztalta, mondván: »nem vész el egy hajszál sem fejetekről« (Lukács 21,18)”. E szavakból értette meg Isten embere, hogy égi kegyelem látogatta meg, és lelki kenettel kenetett; elhatározta, hogy szíve kapuját sohasem zárja be a segítséget kérők előtt, s ettől kezdve személyesen vagy mások, de különösen Krisztus szolgái és cselédei, a papok és a szerzetesek útján az égtől neki juttatott gazdagságot a szegények kezébe téve maradandóan az örök kincstárban helyezte el.”
Sajnálkozhatnánk e „jámbor férfiú” fölött, akit ennyire nem tiszteltek – de ennek épp az ellenkezője az igaz! Ma már el sem tudjuk képzelni, milyen nagy nemzetközi tekintélynek és tiszteletnek örvendett István király. Ezt úgy érte el, hogy az ellene támadókat legyőzte, szilárd és békés körülményeket teremtett, az üldözötteket befogadta, a zarándok csapatoknak vendégszállást és kedvező átvonulást biztosított, Jeruzsálemben, Rómában, Konstantinápolyban alapításokat tett, stb.
Istenszeretete mellett kimagasló volt a Szűzanya iránti szeretete is. „Ez a férfiú hívő volt, minden cselekedetét teljesen Istennek szentelte, fogadalom s felajánlás útján szüntelen imáiban magát és királyságát az Örökszűz Istenanya, Mária gyámsága alá helyezte, kinek tisztelete s dicsősége a magyarok közt oly nevezetes, hogy nyelvükön még e Szűz mennybevitelének ünnepét is, tulajdonnevének hozzátétele nélkül, csak Királyné napjának emlegetik.” Szeretett fiának halála után, élete végét közeledni érezvén, Máriának ajánlotta országát: „Ég királynője, e világ jeles újjászerzője, végső könyörgéseimben a szentegyházat a püspökökkel, papokkal, az országot a néppel s az urakkal a te oltalmadra bízom; nékik utolsó istenhozzádot mondva lelkemet kezedbe ajánlom (vö. Zsolt. 30,6).”
Felajánlása elfogadását, de személyes sorsát is jellemzi, hogy Mária mennybevitelének napján hunyt el, és jutott Isten színelátásának boldogságába. (Ezt a halála után közbenjárása történt és dokumentált csodák sokasága bizonyítja.) Így tette fel a zárókövet életművére. Országát a következő ezer év minden viszontagsága sem tudta lerombolni.
Szent István király a valaha az Egyház által elismert négy apostoli király közül az egyik. Harmincnyolc szentté, illetve boldoggá avatott tagja van az Árpád-háznak. Többeket jobban ismer és tisztel a környező világ, mint mi magyarok.) Szent István, Szent László, Szent Imre, Szent Margit, Szent Erzsébet, Boldog Erzsébet, a lengyel Boldog Kinga, Prágai Boldog Ágnes, Skóciai Szent Margit, a görög császárné Szent Piroska – néhány név, ami mutatja a szentéletű Árpád-házi utódok befolyását és erejét. Úgy tűnik, hogy miként a bibliai időkben Dávid királyt megáldotta az Úr hűségéért utódaiban is, úgy áldotta meg Szent István királyt is. És ez az áldás a sok viszály, bűn és törések közepette újra és újra felszínre tört.
Van, akiknek tisztelete más országokban ma is virágzik. Ilyen például Skóciai Margit, aki irgalmasságáról, a szegények szeretetéről és egyházszervező munkájáról is híres, de egyben az angol királyi család anyja is. (Lánya Hódító Vilmos fiának felesége, aki I. Henrik néven lépett a trónra.) Árpádházi Boldog Jolán a lengyel Jámbor Boleszláv herceg felesége. Nagynénje Árpádházi Szent Erzsébet és Prágai Boldog Ágnes, nővére Boldog Kinga lengyel királynő, húga Szent Margit, unokatestvére Boldog Gertrúd és Boldog Szalóme.
Árpádházi Szent Erzsébet a szolgáló szeretet oly messze fénylő értékét mutatta meg a világnak, hogy a középkori Európa egyik legnépszerűbb szentje lehetett, példájával tanítva és szelídítve sokakat.
Árpádházi Szent Margit mélyen megértette és átélte Jézus kereszten mondott szavait: “Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek!” Csak így lehetett képes arra, hogy egész életét ő is népének szentelje, mintegy engesztelő áldozatul. Ő jelzi azt az engesztelő lelkületet, amely mindmáig a magyar egyház (egyik) sajátossága és virágzó lelkiségi mozgalmak inspirálója.
Szent István király ünnepe a világ-egyházban augusztus 16, Magyarországon augusztus 20.
(Részlet Sípos (S) Gyula: A legnagyobb magyar próféta és szent - István király és életműve című könyvéből. Megrendelhető: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát., ára postaköltséggel együtt 1.000 Ft)
