Ferenc pápa: Ne fáradjunk bele, hogy egymásért és egymással imádkozzunk!
Január 25-én, Szent Pál apostol megtérésének ünnepén, az ökumenikus imahét lezárásaként a Szentatya esti dicséretet vezetett a Szent Pál-bazilikában. A közös liturgián a Rómában élő többi keresztény felekezet képviselői is jelen voltak. A pápa beszédét az idei imahét témájához kapcsolta: „Láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy imádjuk őt” (vö. Mt 2,2).Ferenc pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.
Mielőtt megosztanék néhány gondolatot, szeretnék köszönetet mondani Őeminenciájának, Polikarposz metropolitának, az Ökumenikus Patriarchátus képviselőjének, Ian Ernestnek, a canterburyi érsek személyes képviselőjének Rómában, valamint a többi jelen lévő keresztény közösség képviselőinek. És köszönöm mindannyiatoknak, testvéreim és nővéreim, hogy eljöttetek imádkozni. Külön is köszöntöm a diákokat: a Bossey Ökumenikus Intézet diákjait, akik a Katolikus Egyházról szóló ismereteiket mélyítik el; az Amerikai Egyesült Államokban lévő Nashotah College anglikán diákjait; az ortodox és keleti ortodox diákokat, akik az Ortodox Egyházakkal való Kulturális Együttműködésért felelős Bizottság által felajánlott ösztöndíjjal tanulnak. Fogadjuk el Jézus sürgető kívánságát, aki azt akarja, hogy „egyek” legyünk (Jn 17,21), és az ő kegyelmével haladjunk a teljes egység felé!
A bölcsek segítenek nekünk ezen az úton. Nézzük meg ma este az ő útjukat, melynek három szakasza van: keleten indul, áthalad Jeruzsálemen, és végül Betlehembe ér.
1. Először is a bölcsek „keletről” indulnak el (Mt 2,1), mert ott látják feltűnni a csillagot. Keletről indulnak, ahonnan a fényes nap felkel, de ők egy fényesebb napot keresnek. Ezek a bölcsek nem elégednek meg saját ismereteikkel és hagyományaikkal, hanem többre vágynak. Így hát
kockázatos útra indulnak, Isten keresésének nyugtalansága hajtja őket.
Kedves testvéreim, kövessük mi is Jézus csillagát! Ne hagyjuk, hogy a világ csillogása elvonja figyelmünket, ne hagyjuk, hogy a ragyogó, de hullócsillagok megtévesszenek bennünket! Ne kövessük a pillanatnyi divatot, a kialvó meteorokat; ne engedjünk annak a kísértésnek, hogy saját fényünkben csillogjunk, vagyis, hogy bezárkózzunk saját csoportunkba, és önmagunk fennmaradásán munkálkodjunk! Tekintetünket Krisztusra, a Mennyre, Jézus csillagára szegezzük! Őt kövessük, az ő evangéliumát, az ő meghívását az egységre, anélkül, hogy azon aggódnánk, milyen hosszú és fáradságos lesz az út, míg teljesen el nem érjük. Ne felejtsük el, hogy a fényre nézve az Egyház, a mi Egyházunk, az egység felé vezető úton, továbbra is a „mysterium lunae” [a hold misztériuma] marad!
Együtt vágyakozzunk és járjunk, egymást támogatva, ahogy a bölcsek tették!
A hagyomány gyakran ábrázolta őket különböző népek változatos ruháiban. Tükröződni láthatjuk bennük különbözőségeinket, eltérő hagyományainkat és keresztény tapasztalatainkat, de egységünket is, mely ugyanabból a vágyból fakad: a Mennyre nézni és együtt járni a földön. Járni!
A kelet említése a háború és erőszak pusztította térségekben élő keresztényekre is ráirányítja gondolatainkat. Éppen a Közel-keleti Egyházak Tanácsa készítette elő az imahét segédanyagát. E testvéreinknek sok komoly kihívással kell szembenézniük, tanúságtételükkel mégis reményt adnak nekünk: emlékeztetnek arra, hogy Krisztus csillaga a sötétségben ragyog fel, és nem áldozik le; hogy az Úr a magasból kíséri és bátorítja lépteinket. Körülötte, a mennyben, felekezeti különbség nélkül, sok vértanú ragyog együtt: ők egy pontos utat mutatnak nekünk a földön, az egység útját!
2. A napkeleti bölcsek keletről Jeruzsálembe érkeznek, szívükben Isten utáni vággyal. Azt mondják: „Láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy imádjuk őt” (Mt 2,2). De a menny utáni vágyakozásból visszakerülnek a rideg földi valóságba: „Ennek hallatára – mondja az evangélium – Heródes király megriadt, s vele egész Jeruzsálem” (Mt 2,3). A szent városban a bölcsek ahelyett, hogy a csillag fényét látnák visszatükröződni, a világ sötét erőinek ellenállását tapasztalják. Nemcsak Heródes érzi magát fenyegetve az újdonságtól, mely a világi hatalom által megrontott királyságtól eltér, hanem egész Jeruzsálemet megzavarja a bölcsek bejelentése.
Az egység felé vezető utunkon is előfordulhat, hogy megállunk ugyanazon oknál fogva, amely azokat az embereket is megbénította: a zavar, a félelem miatt. Ez az újdonságtól való félelem,
az újdonság ugyanis megingatja a szokásokat és a megszerzett biztonságot; félelem attól, hogy a másik megingatja a hagyományaimat és a bevett mintáimat.
Félelem lakozik az ember szíve mélyén, a feltámadott Úr ettől akar megszabadítani bennünket.
Engedjük, hogy húsvéti buzdítása felhangozzon közösséget kereső utunkon: „Ne féljetek!” (Mt 28,5.10).
Ne féljünk testvérünket félelmeink elé helyezni! Az Úr azt akarja, hogy bízzunk egymásban és együtt járjunk, gyengeségeink és bűneink, múltbeli hibáink és egymásnak okozott sebeink ellenére.
A bölcsek története ebben is bátorít bennünket. Jeruzsálemben, a csalódás és az ellenállás helyszínén, épp ott, ahol a Menny által mutatott út látszólag az emberek által emelt falakba ütközik, felfedezik a Betlehembe vezető utat. A papok és az írástudók azok, akik az Írásokat vizsgálva útmutatást adnak (vö. Mt 2,4). A bölcsek nemcsak az időközben eltűnt csillagnak köszönhetően találják meg Jézust; szükségük van Isten igéjére. Mi, keresztények sem juthatunk el az Úrhoz az élő és hatékony ige nélkül (vö. Zsid 4,12). Az igét Isten egész népe kapta, hogy együtt fogadja el, együtt imádkozza át és együtt elmélkedjen róla Isten egész népe. Közeledjünk hát Jézushoz az ő igéje által, de közeledjünk testvéreinkhez is Jézus igéje által! Csillaga újra felragyog majd utunkon, és örömmel tölt el bennünket!
3. Ez történt a bölcsekkel, amikor elérkeztek útjuk utolsó szakaszához: Betlehembe. Belépnek a házba, leborulnak, és imádják a Gyermeket (vö. Mt 2,11). Így ér véget az útjuk: együtt, ugyanabban a házban, imádásban. A bölcsek így elővételezik Jézus tanítványainak magatartását, akik – bár különbözőek, mégis egyek – leborulnak a feltámadt Úr előtt Galilea hegyén (vö. Mt 28,17). Így prófétai jellé válnak számunkra, akik szintén vágyakozunk az Úr után, akik a világ útjain járunk, akik a Szentíráson keresztül keressük Isten jeleit a történelemben. Testvéreim, számunkra is csak az Úr imádása által jöhet el a teljes egység, ugyanabban a házban. Kedves testvéreim, a teljes közösség felé vezető út döntő szakasza intenzívebb imádságot, Isten imádását igényli!
A bölcsek azonban emlékeztetnek arra, hogy az imádáshoz meg kell tennünk egy lépést: először le kell borulnunk. Ezt kell tennünk, mélyre kell hajolnunk, félre kell tennünk követeléseinket, hogy csak az Úr legyen a középpontban! Hányszor előfordult, hogy a gőg volt az igazi akadálya a közösségnek?! A bölcseknek volt bátorságuk otthon hagyni a tekintélyt és a hírnevet, hogy leereszkedjenek a betlehemi szegényes házacskába; így fedezték fel az „igen nagy örömet” (Mt 2,10).
Meghajolni, elhagyni, leegyszerűsödni: kérjük ma este Istentől ezt a bátorságot, az alázat bátorságát, az egyetlen módot arra, hogy eljussunk Isten imádásához ugyanabban a házban, ugyanazon oltár körül.
Betlehemben a bölcsek, miután imádásban leborultak, kinyitják ládáikat, és arany, tömjén, mirha kerül elő (vö. Mt 2,11). Ez arra emlékeztet bennünket, hogy csak a közös imádság után, csak Isten előtt, az ő fényében ismerjük fel igazán azokat a kincseket, amelyekkel ki-ki rendelkezik. De ezek olyan kincsek, amelyek mindenkié, amelyeket fel kell ajánlanunk és meg kell osztanunk. Ezek ugyanis olyan ajándékok, amelyeket a Lélek a közjóra, népének építésére és egységére szán. És ezt nemcsak imádkozáskor, hanem szolgálat közben is felismerjük: amikor adakozunk a rászorulóknak, Jézusnak ajánljuk fel, aki azonosul a szegényekkel és a peremre szorultakkal (vö. Mt 25,34–40); és ő egyesít bennünket.
A bölcsek ajándékai azt jelképezik, amit az Úr kapni szeretne tőlünk. Istennek aranyat kell adni, a legdrágább anyagot, mert Isten áll az első helyen. Rá kell tekintenünk, nem magunkra; az ő akaratára, nem a miénkre; az ő útjaira, nem a miénkre. Ha valóban az Úr áll az első helyen, akkor döntéseinket, az egyháziakat is, már nem alapozhatjuk a világ politikájára, hanem csak Isten kívánságára. Aztán ott van a tömjén, mely az imádság fontosságára emlékeztet bennünket, mely úgy emelkedik Istenhez, mint neki tetsző illat (vö. Zsolt 141,2). Ne fáradjunk bele, hogy egymásért és egymással imádkozzunk! Végül a mirha, melyet Jézus keresztről levett testének megkenésére használnak majd (vö. Jn 19,39), az Úr szenvedő, a szegények tagjaiban széttépett testének gondozására emlékeztet bennünket. Szolgáljuk a rászorulókat, szolgáljuk együtt a szenvedő Jézust!
Kedves testvéreim, fogadjuk el útravalóul a bölcsek útmutatásait; és tegyünk úgy, mint ők, akik „más úton” (Mt 2,12) tértek haza! Igen, mint Saulnak a Krisztussal való találkozása előtt, nekünk is meg kell változtatnunk utunkat,
meg kell változtatnunk szokásaink és érdekeink irányát, hogy megtaláljuk azt az utat, amelyet az Úr mutat nekünk, az alázat útját, a testvériség útját és az imádás útját.
Uram, adj nekünk bátorságot, hogy megváltoztassuk utunkat, hogy megtérjünk, hogy a te akaratodat és ne a mi szándékainkat kövessük; hogy együtt haladjunk előre, feléd, aki Lelked által eggyé akarsz tenni bennünket!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
