Lassan, tűnődve – Beszélgetés a hetvenéves Gryllus Vilmossal

Kategória: Cikkek, írások Megjelent: 2021. december 30. csütörtök

Idén október 28-án ünnepelte 70. születésnapját Gryllus Vilmos. Neve ismerősen cseng kicsiknek, nagyoknak egyaránt. Fél évszázada van a pályán, negyven éve énekel gyerekeknek: generációk nőttek fel a dalain. A Kalákával kétszer vehetett át Kossuth-díjat, tavaly pedig testvérével, Gryllus Dániellel együtt a legjobb keresztény szellemiségű előadóknak ítélt Szikra-díjat is megkapták. (Magyar Kurir interjú)

– Szeretettel gratulálunk a születésnapja alkalmából! Ha azt mondjuk: Kaláka, Gryllus Vilmos-dalok vagy Égből pottyant mesék, mindenki szeme felcsillan. De eredetileg nem zenésznek készült.

– Volt olyan időszak, amikor zenésznek készültem, általános iskolában csellózni tanultam. A gimnázium után mégis a Műszaki Egyetemre jelentkeztem, akkor úgy éreztem, inkább az való nekem. El is végeztem az építészmérnöki kart, de aztán a diplománál többre mégsem vittem. Van egy mondás, mely szerint „az építészet megfagyott zene” (Friedrich Schlegel – a szerk.). Szóval, az egykori gyermek és a fiatal felnőtt elképzelése valahol mégiscsak találkozott, hiszen a két dolog nem áll annyira távol egymástól. Az egyetemi évek elejétől viszont már együtt játszottunk az akkori Kalákával, és egyre jobban körvonalazódott, hogy nagy építészkarrier nem vár rám, sokkal inkább a zenélés lesz az én utam. (Éppen ötvenkét évvel ezelőtt alakítottuk meg a Kalákát.) Nem mondhatni, hogy kifejezetten populáris műfajban utaztunk volna, mégis egyre ismertebbek lettünk. Sok felkérést kaptunk itthonról és külföldről is, közben persze végeztük a tanulmányainkat. Akkor még nem gondoltuk, hogy ötvenkét év múlva is lesz ebben valami. Mindössze annyit éreztünk: lehet belőle élethivatás. Egy kivétellel mindannyian műszaki irányból érkeztünk: Dani (Gryllus Dániel, Vilmos testvére – a szerk.) szerkezetépítő mérnökként végzett, Radványi Balázs földmérő mérnök, Huzella Péter pedig, aki 1975-től szintén velünk játszott, ugyancsak építészdiplomát szerzett. Egyetlen igazi elfajzott zenész csatlakozott csak hozzánk, Becze Gábor, na, ő tényleg konziba járt, jazz szakra.

– Hogyan és miért fordult a gyerekdalok felé?

– A Kalákával értelemszerűen a saját korosztályunknak játszottunk, gimnazistáknak, főiskolásoknak. Ez a közönség aztán velünk együtt öregedett: ma is sokan ott ülnek közülük a nézőtéren, van, aki már nagyszülőként. Számos olyan verset feldolgoztunk, amelyet „gyerekversként” aposztrofálhatunk. Kedves költőnk például Weöres Sándor, aki bár saját bevallása szerint soha nem írt gyerekverseket, a Bóbita mégis minden gyermek kedvence. Közel áll hozzánk Tamkó Sirató Károly is a maga játékosságával, érzékeny, okos szellemességével. Ő tudatosan a gyerekeknek írt. De célzottan mégsem a gyerekeknek zenéltünk.

Aztán egyszer Döbrentey Ildikó felvette a kapcsolatot Danival. Azt mondta, hogy a férjével, Levente Péterrel szeretnének létrehozni egyfajta zenés gyermekszínházat, amihez zenészpartnereket keresnek. Összeraktunk hát egy műsort Mókaláka címmel. Ildikó ötlete nyomán ebből született egy rádiósorozat is, a Ki kopog?, ami több mint másfél évtizeden át futott nagy sikerrel. Ekkor történt, hogy a Kalákát egy időre hátrahagyva én Péterrel és Ildikóval kvázi „összebútoroztam”, és kezdetét vette egy hosszú közös munka. Éveken keresztül ment például a Magyar Televízióban az Égből pottyant mesék, amit a gyerekek is, mi is nagyon szerettünk. A színpaddal kapcsolatban elég hamar bebizonyosodott számomra, hogy meglehetősen félelmetes dolog négyszáz gyerekkel szemben megállni, és farkasszemet nézni velük. Péter extrovertált személyiség, neki ez könnyebben ment, engem viszont más fából faragtak. Bele kellett tanulnom. Végül sikerült, és ahogyan Ildikóval és Péterrel egyre inkább összecsiszolódtunk, úgy alakultak ki a tényleges szerepek, hogy kinek mi a feladata a színpadon, illetve a kulisszák mögött. Ez tizenöt évre be is szippantott engem, közben pedig a magam képére szabtam a gyerekekkel való kapcsolatomat, rátaláltam a saját hangomra és módszeremre. Később sok önálló dal és ötlet is született, és miután Péterrel és Ildikóval elváltak az útjaink, egyedül folytattam. Olyan dalokat írtam, amiket a gyerekek könnyen el tudnak énekelni, hogy együtt is meg tudjuk szólaltatni őket. Vagy például a középpontba állítottam a csellót, hogy az előadáson közelebbről megismerkedhessenek a hangszerrel.

–  Az évek során több kottásfüzet is megjelent. Vonzotta a zenepedagógia?

– Tanítani sose vágytam. De lassan kitapasztaltam, hogyan kell olyan dalokat írni, amelyeket a gyerekek könnyedén és örömmel együtt énekelnek velem. A kottásfüzetek abból a megfontolásból készültek, hogy óvodákban, iskolákban használni lehessen őket, hiszen nem minden gyerek jut el koncertre. Viszont egy bevállalós óvó néni vagy tanító néni révén lehetőségük nyílhat megismerkedni a dalokkal, és együtt énekelni azokat. Az első kottákkal kiadott lemez harminc dalt tartalmazott, amelyeket előtte megmutattam Forrai Kati néninek is (Forrai Katalin a 20. század egyik legnagyobb hatású zenepedagógusa – a szerk.). Ő éppen akkoriban szerkesztette az Ének az óvodában című kötetét. Megtiszteltetés volt, hogy nyolc dalt rögtön be is válogatott a könyvébe.

– Ahogyan engem vittek a szüleim annak idején, úgy viszem ma már én is a gyerekeimet koncertekre. Mások a mai gyerekek, mint a húsz-harminc évvel ezelőttiek?

– Kétségtelenül elmondható, hogy ma jobban szabadjára vannak engedve a gyerekek, és talán a szülők ingerküszöbe is máshol van. Az is igaz, hogy ha meg akarjuk ragadni, sőt meg is akarjuk tartani a gyerekek figyelmét, akkor bizonyos szempontból sokkal kreatívabbnak kell lennünk, mint mondjuk tíz-húsz évvel ezelőtt. Hiszen ma már kütyükkel meg távirányítóval a kezükben nőnek fel. Ha valami unalmas, kíméletlenül elkapcsolnak, továbbgörgetnek. Megszokták, hogy többféle dolgot lehet csinálni párhuzamosan, például a koncerten szaladgálni, tornázni, akár fejen állni, hiszen otthon is szabad. A szülőn múlik, hogy mit enged meg. Ugyanakkor ami egy adott pillanatban érdekli a gyerekeket, arra nagyon is vevők tudnak lenni. Úgy kell balanszírozni, hogy ami a színpadon történik, az érdekes és izgalmas legyen számukra, s egyszersmind értéket is közvetítsen. Eléggé kiszolgáltatott helyzetben vagyok félezer gyerek előtt egy szál csellóval a színpadon,

mégis azt gondolom, a gyerekekben változatlanul megvan a nyitottság az egyszerű, őszinte játékra, a szépre. Ez az egy biztosan nem változik. A gyerek az gyerek.

– Volt valaha megtorpanás? Honnan szerez újra és újra inspirációt, kedvet a színpadhoz, a sok zsizsegő kisgyerekhez? Amikor közöttük látjuk, mindig olyan nyitottsággal, lélekkel van jelen, mintha csak tegnap kezdte volna. De a felnőtteknek is ugyanígy zenél.

– Soha nem volt kérdés számomra, hogy a helyemen vagyok-e, azt kell-e csinálnom, amit csinálok. De mivel introvertált típus vagyok, a fesztelen színpadi jelenlétért meg kellett dolgoznom. Ma is izgalommal tölt el, amikor felmegyek a színpadra. És ha látom, hogy sikerül egy-két órán keresztül valódi élményt szereznem, az minden alkalommal hatalmas örömmel tölt el. Az is különleges dolog, hogy a Kalákát a fennállása több mint ötven éve alatt soha nem próbálta meg bekebelezni a politika, így mi mindig önazonosak és hűek tudtunk maradni a saját értékeinkhez.

A gyerekek pedig inspirálóak. Ábris fiam gyerekként szerepelt az első két lemezen, és később Alma lányom ugyancsak szívesen énekelt velem. Ez komoly segítség volt, hiszen rajtuk keresztül azonnal kiderült, mi az, ami természetesen gördül, és mi az, amin érdemes lenne még csiszolni, dolgozni kicsit. Természetesen sok dal született személyes élményekből. Kedves példa erre, amikor egy biciklizés alkalmával egy nagyobb pocsolyában figyeltük az úszkáló ebihalakat, bogárkákat. Éppen készülőben volt akkor egy nóta, amit rögtön el is énekeltem nekik: „lakik benne csíkbogár, fel-le úszik, meg nem áll…” Mire Alma lányom csodálkozva rám nézett, és megkérdezte, hogy a másik fele vajon mindeközben mit csinál. Rögtön eldőlt, hogy ez így nem lesz jó: „folyton úszik, meg nem áll” lett a végén, hiszen a csíkbogár mindkét felével el kell tudni számolni. Eszembe sem jutott volna, hogy máshogyan is érthető a szöveg. Sokat tanultam ezekből az észrevételekből.

– Volt egy kis kihagyás, ami a Kalákát illeti. Felnőtteknek zenélni nyilván egészen másféle lelki attitűdöt igényel. Melyik korosztály áll közelebb a szívéhez? És hogyan fér bele az idejébe mindkettő?

 – Nehéz lenne ezt megmondani, és talán nem is kell. Sokféle projektünk volt az évek során, és mindegyiknek megvan a maga helye és közönsége. Amikor éppen nem zenéltem a Kalákával, az is mindannyiunk számára a gazdagodás ideje volt, akár a saját elképzelések megvalósítására, akár a más emberekkel való közös és gyümölcsöző munkára gondolok. Danival rengeteg mindent csináltunk és csinálunk együtt; elég jól összepasszolunk, félszavakból is megértjük egymást. Közös munkánk volt például a Tizenöt zsoltár című lemez, amit Sumonyi Zoltánnal és Sebestyén Mártával készítettünk, vagy a világ tájainak altatódalait tartalmazó, Esti csendben címet viselő album, amelyen szintén Mártával, illetve Nemessányi Évával és Sárközy Gergellyel zenéltünk együtt. Amikor Dani szemet vetett a Hegyi beszéd témájára, mely albumhoz ugyancsak Sumonyi Zoltán írt verseket, akkor is bevont a munkába. De visszatérve a Kalákára, amikor Huzella Péter kivált az együttesből, hogy szólókarrierbe kezdjen, két lehetőség volt. Vagy érkezik egy új tag, akinek aztán be kell hoznia nagyjából harminc évnyi lemaradást, vagy keresni kell valakit, aki már valamennyire tudja, miről is szól az egész. Az utóbbi tűnt egyszerűbbnek. A Kalákába tehát végül visszataláltam, de úgy, hogy a gyerekműsorok is meg tudtak maradni mellette. Nyilván át kellett alakítani ezt-azt, hiszen voltak öt, illetve négy főre írt Kaláka-dalok. Így érkezett meg közénk Major Gábor, aki egyfajta jolly joker: megvannak a saját projektjei, amikor pedig felhívjuk, megnézi a naptárát, és megkérdezi, milyen hangszeren kellene éppen játszania.

– Két olyan albumot is említett, amelyek elemi módon kötődnek az istenhithez. Ez fontos Önnek?

– Alapvetően mindkét album Dani projektje volt, de ezzel együtt igen. Van egy kedvenc mondásom: „A remény nem optimizmus. Nem meggyőződés, hogy valami jól fog végződni, hanem bizonyosság, hogy valaminek értelme van, függetlenül attól, hogy hogyan végződik.” Ezt Václav Havel mondta, de ilyesmit érzek én is.

Számomra a hit leginkább kapaszkodó. Remény. Hogy van valami több, valami szebb értelme is az emberi életnek. Hogy nem a földi lét a teremtés csúcsa.

– Ez a gondolat erőteljesebben jelentkezik most, a 70. születésnapja elmúltával? Számot vetett az eddig eltelt évekkel?

– Tulajdonképpen most először éreztem, hogy esetleg kellene. Nemrég énekeltem a Marczibányi téren Kosztolányi Dezső Hajnali részegség című versét. Mellbe vágott, amikor valaki azt írta nekem utána, hogy keserédes volt hallani, mintha valamiféle számadás lett volna. És akkor rájöttem, hogy tulajdonképpen most már valahogy minden az. Minden számadás. Éppen tegnap érkezett meg például az új lemezem. Valamikor a kezembe került egy vers, és írtam belőle egy dalt. Be akartam tenni a fiókomba, de nem fért: volt már benne tizennégy másik, Áprily Lajos, Bereményi Géza, József Attila, Kiss Judit Ágnes, Molnár Krisztina Rita, Nemes Nagy Ágnes, Szabó T. Anna, Tóth Árpád, Tóth Krisztina, Weöres Sándor verseiből. Az elmúlt években születtek valamennyien. Egyszerre csak sorrendbe álltak. Mintha ők tizenöten mindig is összetartoztak volna. A lemez címe Lassan, tűnődve lett. Véletlenül született meg ez a korong a 70. születésnapomra, mégis bizonyos szempontból foglalat.

Hogy hogyan élünk, az ránk van bízva, de a többi nem. Isten bölcsessége sem az emberi észhez van méretezve. Tehát ebben is marad a bizalom és a remény.

– Hogyan készülnek a karácsonyra? Együtt lesz a család?

– Jó sok Mikulás-műsorral. (Nevet.) Ezenfelül hagyományosan együtt töltjük a karácsonyt, tág családi körben. Korábban mindig a szüleimnél ünnepeltünk, amikor azonban Ábris, az első gyermekem megszületett, úgy éreztem, itthon kell ünnepelni. Nem laktunk messze a szüleimtől, így a gyertyagyújtás nálunk volt, utána pedig átsétáltunk hozzájuk vacsorázni. Ez a menetrend jó időre meg is szilárdult. Időközben az élet persze nem állt meg. Az emeleten ma már négy gyerekszoba áll üresen. Van viszont cserébe unoka, és hát a többi ágon is népes a család. Van némi gyakorlatunk a távkapcsolatban, mert bár Ábris és Zsolt itthon élnek, Alma lányom Berlinben tanul, illetve Orsi és a férje Németországban laknak. Ám az mégis más, ha a távolság ellenére szabadon jöhet-mehet az ember. Érezzük, hogy mostanában a szokásosnál kicsit jobban kimaradunk a gyerekek életéből. Tavaly aztán úgy döntöttünk, mindenképpen lesz közös ünneplés. Karácsony délután szépen sorba állt az egész család PCR-tesztet készíteni. Szerencsére mindenki negatív lett. Most is így tervezzük, átjönnek Daniék is a gyerekekkel, unokákkal, és remélem, hogy édesanyámmal is tudunk találkozni. A nappali közepén, a plafonon látható egy fekete kör, na, az alatt szokott állni a fa. Az a csúcsgyertya nyoma, abból tudjuk minden évben, hogy hová kell tenni a karácsonyfát.

Szerző: Horogszegi-Lenhardt Erika

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

You have no rights to post comments