A „kényelmetlen” evangélium tanúságtevője – Tonino Bello útja az oltár dicsősége felé
Ferenc pápa november 25-én több dekrétumot írt alá, köztük elismerte Tonino Bello molfettai érsek hősies erényeit. Püspök volt és mindenki barátja, útitársa, költő és a nép pásztora. Egyszerre tudott igazságos és gyengéd lenni, fellépett a háborúk és minden erőszak ellen.
Antonio Bello 1935. március 18-án született Alessanóban, 1993. április 20-án gyomorrákban halt meg. Molfettában szentelték pappá, 1982-ben lett a molfetta-ruvo-giovinazzo-terlizzi egyházmegye püspöke. De nem szerette a megtisztelő címeket, olyannyira, hogy Antonio helyett mindenki csak Toninónak hívta. Nevének kicsinyítő képzős változatát szerette használni, és így határozta meg önmagát: „Én magam nem vagyok jó semmire. De mindenre képes vagyok, mert tudatában vagyok annak, hogy minél inkább Istenre hagyatkozunk, annál inkább jobbá tudjuk tenni az embereket magunk körül.”
Mindig ott voltak körülötte a szegények, az elhagyatottak, az elfelejtettek népe. Először papi, majd püspöki szolgálata idején is ott kopogtattak az ajtaján, mert tudták, biztosan kinyitja előttük, és készséges szívvel meghallgatja őket, nevet ad félelmeiknek. Az általa képviselt Egyház főszereplői a szegények voltak, nem szerette a hatalom jeleit, annál fontosabb volt számára a jelek hatalma. A „vászonkendős Egyházat” képviselte, ahogyan ő nevezte, arra a vászonkendőre utalva, amelyet Jézus a lábmosáskor magára öltött: a szegények és a legutolsók szolgálatában állt. „Stóla és vászonkendő – mondta – ugyanannak a szent öltözetnek a színe és visszája: a stóla az evangélium kiszolgálójává tesz minket, a vászonkendő pedig olyanná, aki a világ lábait mossa.” Ő volt az első Olaszországban, aki 1991 augusztusában püspökségét és szívét megnyitotta a csónakokon Bari kikötőjébe tömegesen érkező albán menekültek előtt.
Hosszú órákat töltött az Oltáriszentség előtt, így tudott erőt meríteni az előítéletek legyőzéséhez, ahhoz, hogy mindennap mosolyogva ébredjen, felülemelkedjen irigyei bíráló megjegyzésein, akik nem érezték helyénvalónak, amit tesz. Kényelmetlen volt sokak számára, ahogyan élt, amiket mondott, mint például az egyik karácsonykor, amikor azt kérte Jézustól: „…adja meg barátainak, hogy undorodjanak meg az önző, abszurd, felhajtóerőt nélkülöző életüktől, és ösztönözze őket egy olyan életre, amely tele van ajándékozással, imádsággal, csenddel és bátorsággal.”
Kedvenc szóvicce volt, hogy legyünk „contemplattivi”, vagyis „kontemplaktívak”: a kontemplációból kiindulva aktívak, engedjük, hogy mozgásba lendüljünk, elkötelezetten cselekedjünk. Soha nem választotta külön az imádságot a cselekvéstől, erősen elkötelezett volt a világ békéje és a kiengesztelődés iránt. Sokakból tiltakozást váltottak ki nyilvános állásfoglalásai, mint például kiállása a munkájukért harcoló giovinazzói acélgyári munkások mellett vagy részvétele a hordozórakéták elleni felvonuláson Comisóban. A Pax Christi országos elnöke volt 1985-től, erőteljesen fellépett a katonai kiadások és Puglia militarizálási terve ellen, felemelte hangját az első öbölháború és a volt Jugoszláviában zajló háború idején a békéért. 1992-ben, amikor Szarajevó romokban hevert a balkáni háború miatt, ő a bombázások ellenére egy csoport különböző nemzetiségű hívő és nem hívő ember élén elzarándokolt a boszniai városba: már súlyos rákbetegen tette meg az utat Anconából, az utolsó szakaszát gyalogosan. A minden ember iránti szeretet vezette szélsőséges gesztusokra, azt szerette volna megmutatni, hogy lehetséges egyetértésben élni. Folyamatos munkában volt, a szelídség és a párbeszéd világát akarta megteremteni mindenütt, hiába tartották sokan botrányosnak és ellenezték tervét, a különbözőségek együttélésével megvalósuló békét. Ami azt jelentette számára, együtt enni a kenyeret másokkal, akik arcok számunkra, amelyeket fel kell fedezni, szemlélni kell, ki kell emelni a mindenkit uniformizáló mentalitásból.
Az „aktív erőszakmentesség” nem pusztán pacifizmus volt számára, hanem annak keresése, hogy magunk mögött hagyjunk minden erőszakot, a kevésbé láthatót is. Tudta, hogy akinek a szívében Isten jelen van, az nem adhatja meg magát a haragnak és a bosszúnak. „Szeressük a világot! Szeressük nagyon! Fogjuk kézen! Ne szálljunk szembe vele mindig a törvény szigorával, ha előbb nem enyhítettük ezt a szigort egy jó adag gyengédséggel” – mondta.
.jpg)
Mindig közel állt az emberekhez, figyelt a szükséget szenvedők kéréseire, egy „kényelmetlen” evangélium tanúságtevője volt. Ferenc pápa 2018-ban Molfettában így beszélt róla: Tonino atya „vágya egy olyan Egyház volt, amely a világért van: nem világias, hanem a világért van, a világ szolgálatában áll. Olyan Egyház, amely mentes a magába zárkózott önzéstől, amely kifelé fordul, előre tekint, nem magába burkolózik, nem azt várja, hogy kapjon, hanem elsősegélyt nyújt; amely soha nem a múlt iránti nosztalgiától álmos, hanem a ma iránti szeretet lángol benne, Isten példája nyomán”.
Fordította: Thullner Zsuzsanna
Forrás: Avvenire; Dontoninovescovo.it
Fotó: Avvenire; Vatican News
Magyar Kurír
