Milyen a hiteles újdonság? – A II. vatikáni zsinat hatvanadik évfordulója felé

Kategória: Cikkek, írások Megjelent: 2021. október 12. kedd

XXIII. János pápa 1962. október 11-én mondott beszédével kezdődött meg a II. vatikáni zsinat. A nagyszabású eseményt a meghirdetése óta napjainkig nem szűnő érdeklődés övezi, hatásáról és jelentőségéről folyamatosan viták zajlanak, s kerek évfordulói világszerte rendszeresen alkalmat adnak a számvetésre. Görföl Tibor írása:

Nehézségek, viták, válságok és váratlan helyzetek egész sora kíséri a kereszténység történetét, és ezek a fel-felmerülő kérdések szükségessé tették a megoldásukra alkalmas formák kialakítását. A legtermékenyebb válságkezelési intézmények közé tartozik az egyetemes zsinat, amelyből nem kevesebbet, mint huszonegyet ismer el a katolikus kereszténység. Az első ilyen tanácskozás, a 325-ben egybegyűlt nikaiai zsinat óta a legkülönbözőbb körülmények között születtek döntések a legégetőbb korabeli kérdésekben, és felemelő látni, hogy viszályok, szembenálló csoportok feszültségei és széttartó teológiai felfogások közepette miként álltak elő évtizedekre és évszázadokra utat mutató, sőt mindörökre érvényes megállapítások sokszor egészen esetleges helyzetekben (bizonyos időszakaiban a trienti zsinatnak például csak maroknyi résztvevője volt, az I. vatikáni zsinat pedig a történelmi események kényszerének hatására rekesztette be munkáját).

A huszonegy egyetemes zsinat közül valamennyinek megvannak a sajátos vonásai, azaz természetesen egyik sem pontosan olyan, mint a másik. De még e sokféle tanácskozás között is egészen páratlan jellegzetességei voltak a II. vatikáni zsinatnak, amelyet éppen ezért egyes történészek nem félnek szinte önálló kategóriaként kezelni az egyetemes conciliumok nagy családján belül. A 21. század katolikusai számára már annyira magától értetődő lett mindaz, ami 1965 után bontakozott ki a katolikus közösség életében, hogy sokszor nincs is már szemük a XXIII. János kezdeményezésére megvalósult hatalmas eseménysorozat újdonságára (feltéve, ha nem tartoznak ahhoz az apró, de annál hangosabb kisebbséghez, amely hajlamos elítélően nyilatkozni a zsinati fejleményekről). A rendhagyó sajátosságok közé tartozik mindenekelőtt, hogy 1962 és 1965 között valóban a világegyház képviseltette magát Rómában, s első ízben történt meg, hogy kultúrákat és kontinenseket összefogva a teljes világegyház jelent meg püspökeinek és teológusainak személyében. Mert a teológusok is főszereplői voltak az eseményeknek: éjszakákat átdolgozva, lelkes eszmecserék tengerén keresztül és fáradhatatlanul dolgoztak azért, hogy valóban történjen valami a négy ülésszakon. Szintén rendhagyó sajátosságként említhető, hogy a zsinaton a testvéregyházak megfigyelői is részt vehettek, de éppúgy az is, hogy a korabeli technikai lehetőségeket maradéktalanul kiaknázta a Vatikán a tanácskozások lebonyolítása és széles körű megismertetése érdekében. Ugyancsak rendkívüli vonása volt a II. Vatikánumnak, hogy döntései és rendelkezései rövid idő leforgása alatt valamennyi hívő ember életében éreztették a hatásukat, azaz nem úgy történt, mint a korábbi évszázadok során gyakran: a zsinati döntések nemcsak a papság életét érintették, és nem csupán hosszú idő elteltével hatották át az Egyház egész testét.

1963-ban, egy évvel XXIII. János Gaudet Mater Ecclesia kezdetű megnyitóbeszéde után, az első ülésszak lezárultával Joseph Ratzinger, a későbbi XVI. Benedek pápa megpróbált választ adni arra a kérdésre, hogy mi volt a tétjük az előző hónapok során a Szent Péter-bazilikában folyó kiterjedt és élénk vitáknak. „A viták mögött húzódó valódi kérdés a következőképpen fogalmazható meg: folytatható-e az antimodernizmus szellemi alapállása, az a kizáró jellegű, elítéléseket megfogalmazó és védekezésre berendezkedő beállítottság, amely minden új jelenség szinte neurotikus tagadásába torkollt?” A zsinat munkáját teológiai szakértőként nagymértékben segítő Ratzinger különösen kívánatosnak tartotta az „anti-izmusok” elhagyását, az új jelenségek szüntelen elítélésének gyakorlatát, azt, hogy az Egyház felhagyjon a pusztán védekező magatartással és a „görcsös gondolkodásmóddal”, s legyen bátorsága „valódi keresztény kezdeményezésre”. Csak ily módon találkozhat ugyanis „saját gyökereivel, testvéreivel és a mai világgal”, hangsúlyozta a fiatal német teológus.

Bő négy évtizeddel később, 2005. december 22-én a római kúria előtt mondott beszédében maradéktalanul világossá tette, hogy ez a fajta változás nem lehet egyenértékű szakítással vagy töréssel. Egész pápaságának ebben az egyik leggyakrabban idézett beszédében azt fejtegette, hogy a II. vatikáni zsinat csak akkor érthető helyesen, ha a reform jegyében szemléljük, azaz nem feltételezzük, hogy szakított a korábbi egyházi berendezkedéssel és gyökeresen újszerű elgondolásokkal állt elő. A reform és a megújulás tagadhatatlanul célkitűzése volt a zsinati atyák többségének, s bár bizonyos területeken újdonságszámba menő döntéseket hoztak (például a korábban sokszor elutasított vallásszabadsággal kapcsolatban), igazolható, hogy nem szakítottak a „zsinat előtti” egyházzal. A fő kérdés a mai napig nem utolsósorban pontosan az, hogy milyen a valódi reform és a hiteles újdonság.

Mi sem jellemzőbb ebből a szempontból, mint a zsinat egy másik kiemelkedő szakértője, a domonkos Yves Congar hozzáállása. Congar azok közé tartozott, akikre teológiai munkásságuk miatt a gyanú árnyéka vetült, és az ötvenes évek elejétől tanítási és publikálási tilalom sújtotta. Egyik legfontosabb korabeli könyvének már a címe is sokatmondó (Hiteles és hamis reform az Egyházban), és nem érthetetlen, hogy fordításaival együtt betiltották terjesztését. Monumentális zsinati naplójában 1962. november 30-án feljegyezte a mai Hittani Kongregáció elődjét vezető Alfredo Ottaviani bíborossal folytatott beszélgetését. Ottaviani arra figyelmeztette, hogy mivel „megfigyelés és gyanú alatt áll, jobban tenné, ha óvatosabb lenne, és szorosabban kötődne a hiteles tanítóhivatalhoz”. A domonkos szerzetes a következő szavakat fűzte ehhez naplójában: „Azért nem tetszik nekik a munkásságom, mert pontosan látják, hogy egész célja ismét érvényt szerezni olyan elgondolásoknak, olyan dolgoknak, amelyeket négyszáz éve megpróbálnak kirekeszteni, főként az elmúlt száz évben.”

A zsinati püspökök és teológusok többsége arra törekedett, hogy ismét érvényre juttasson és visszahozzon az egyházi élet vérkeringésébe olyan meggyőződéseket, amelyek elfeledetté váltak, noha a megelőző századokhoz képest sokszor pontosabban kifejezik azt, amit Isten közölni akar az emberiséggel és aminek a megtételét várja az emberiségtől. Congar és Ottaviani találkozása jól tükrözi, hogy micsoda feszültségek kísérték ezt a folyamatot. Oly sok kérdéskört, a keresztény élet oly sok területét és a modern kultúra oly sok szféráját érinti ez a folyamat, hogy a zsinat története valójában a mai napig nem ért véget – éppen ezért saját magunkat is próbáljuk megérteni, ha a zsinatot próbáljuk megérteni. Afelől pedig nem lehet kétség, hogy érdemes venni a fáradságot hozzá.

Fotó: Vatican News

Görföl Tibor, Magyar Kurír

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés