Ferenc pápa: Legyünk evangéliumba szerelmes zarándokok, akik nyitottak a Szentlélek meglepetéseire!

Kategória: Cikkek, írások Megjelent: 2021. október 11. hétfő

Október 10-én délelőtt a Szentatya ünnepélyes misét mutatott be a püspöki szinódus tizenhatodik rendes közgyűlésének megnyitása alkalmából a Szent Péter-bazilikában. A szinódus témája: „Egy szinodális Egyházért: közösség, részvétel és küldetés”. Ferenc pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.

Valaki, egy gazdag ember, Jézus elé megy, amikor ő „útnak indult” (Mk 10,17). Az evangéliumok sokszor mutatják be Jézust „az úton”, amint kíséri az ember útját, és meghallgatja a szívét foglalkoztató és felkavaró kérdéseket. Így tárja elénk, hogy Isten nem aszeptikus helyeken lakik, nem csendes helyeken tartózkodik, távol a valóságtól, hanem velünk jár, és elér bennünket ott, ahol vagyunk, az élet néha göröngyös útjain. És ma, amikor elindulunk ezen a szinódusi úton, kezdjük mindannyian – pápa, püspökök, papok, szerzetesnők és szerzetesek, világi nővérek és testvérek – azzal, hogy feltesszük magunknak a kérdést: mi, keresztény közösség, követjük-e Isten stílusát, aki úton van a történelemben és osztozik az emberiséggel történő eseményekben? Hajlandók vagyunk-e belevágni az utazás kalandjába, vagy az ismeretlentől való félelmünkben inkább a „nincs rá szükség” és a „mindig is így csináltuk” kifogásaiba menekülünk?

Szinódust tartani azt jelenti, hogy azonos úton járunk, együtt járunk. Nézzünk Jézusra, aki az úton először találkozik a gazdag emberrel, azután meghallgatja a kérdéseit, végül pedig segít neki eldönteni, mit tegyen, hogy elnyerje az örök életet.

Találkozik, meghallgat, eldönt – a szinódus három igéje.

Ezekről szeretnék néhány gondolatot mondani.

Találkozik. Az evangélium egy találkozás elbeszélésével kezdődik. Egy ember odamegy Jézushoz, letérdel előtte, és feltesz neki egy nagyon fontos kérdést: „Jó Mester, mit kell tennem, hogy elnyerjem az örök életet?” (Mk 10,17). Egy ilyen fontos kérdés figyelmet, időt és arra való készséget igényel, hogy találkozzunk a másik emberrel, és hagyjuk, hogy nyugtalansága kihívást jelentsen számunkra.

Az Úr ugyanis nem tartózkodó, nem bosszankodik, nem háborog, ellenkezőleg, leáll vele. Kész a találkozásra. Semmi sem hagyja közömbösen, minden felkavarja.

Találkozni az arcokkal, a másik szemébe nézni, osztozni a konkrét ember történetében: ez Jézus közelsége. Tudja, hogy egy találkozás megváltoztathatja az életet. Az evangélium pedig tele van Krisztussal való találkozásokkal, melyek felemelnek és gyógyítanak. Jézus nem sietett, nem nézte az óráját, hogy mielőbb befejezze a találkozót. Mindig a vele találkozó ember szolgálatában állt, meghallgatta.

Mi is, akik elkezdjük ezt az utat, arra kapunk meghívást, hogy a találkozás művészetének szakértőivé váljunk. Nem arra, hogy rendezvényeket szervezzünk vagy elméleti előadásokat tartsunk a problémákról, hanem mindenekelőtt arra, hogy időt szánjunk az Úrral való találkozásra, és elősegítsük az egymással való találkozást. Olyan időszak ez, amikor teret kell adnunk az imádságnak, az imádásnak – ennek az imaformának, melyet sokszor elhanyagolunk; teret kell adnunk az imádásnak –, annak, amit a Lélek mondani akar az Egyháznak. Arra szolgál ez az időszak, hogy a másik arca és szava felé forduljunk, hogy szemtől szembe találkozzunk, hogy hagyjuk, hogy megérintsenek bennünket nővéreink és testvéreink kérdései, hogy segítsük egymást abban, hogy a karizmák, a hivatások és a szolgálatok sokfélesége gazdagítson bennünket. Minden találkozás – mint tudjuk – nyitottságot, bátorságot, készséget igényel arra, hogy a másik arca és története kihívást jelentsen számunkra. Míg időnként inkább formális kapcsolatokba menekülünk, vagy alkalomhoz illő álarcot öltünk – a klerikális szellem és a tetszelgő magatartás: inkább vagyok „apát úr”, mint atya –, a találkozás megváltoztat bennünket, és gyakran olyan új utakat sugall, amelyekről nem gondoltuk volna, hogy elindulunk rajtuk. Ma, az Úrangyala elimádkozása után fogadok majd egy utcán élő emberekből álló csoportot, akik egyszerűen azért jöttek össze, mert van egy csapat, akik azért mentek oda hozzájuk, hogy meghallgassák őket, csak azért, hogy meghallgassák őket. És a meghallgatásnak köszönhetően sikerült újból útnak indulniuk. A meghallgatás! Isten gyakran éppen így mutatja meg nekünk a követendő utakat, kimozdítva bennünket fáradt megszokásainkból. Minden megváltozik, ha képesek vagyunk valódi találkozásokra vele és egymással. Formaságok, színlelés és széptevés nélkül.

A második ige: meghallgat.

Igazi találkozás csak meghallgatásból születik.

Jézus ugyanis meghallgatja annak az embernek a kérdését, vallási és egzisztenciális nyugtalanságát. Nem megszokott választ ad, nem előre csomagolt megoldást kínál, nem tesz úgy, mintha kedvesen válaszolna, csak azért, hogy megszabaduljon tőle, és folytathassa útját. Egyszerűen meghallgatja. Rászánja a szükséges időt, sietés nélkül meghallgatja. És a legfontosabb, hogy Jézus nem fél attól, hogy a szívével és ne csak a fülével hallgassa. Válasza ugyanis nem pusztán a kérdésre felel, hanem lehetővé teszi a gazdag ember számára, hogy elmondja történetét, hogy szabadon beszéljen önmagáról. Krisztus emlékezteti a parancsolatokra, ő pedig elkezd beszélni a gyermekkoráról, megosztja vele addigi vallásos útját, azt, ahogyan igyekezett keresni Istent. Amikor szívvel hallgatunk, ez történik: a másik érzi, hogy elfogadják, nem ítélik meg, szabadon beszélhet tapasztalatairól és spirituális útjáról.

Őszintén tegyük fel magunknak a kérdést ezen a szinodális úton: hogyan állunk a meghallgatással? Milyen a „hallása” szívünknek? Megengedjük-e az embereknek, hogy kifejezzék magukat, hogy hitben járjanak, még ha nehéz életútjuk van is, hogy hozzájáruljanak a közösség életéhez anélkül, hogy akadályoznánk, elutasítanánk vagy megítélnénk őket? Szinódust tartani annyit jelent, mint elindulni ugyanazon az úton, amelyen az emberré lett Ige járt: az ő nyomdokain járni, az ő szavát hallgatni mások szavaival együtt. Szinódust tartani annyit jelent, mint ámulattal felfedezni, hogy a Szentlélek mindig meglepő módon fúj, hogy új utakat és nyelveket sugalljon. Ez egy lassú, talán fárasztó gyakorlat, mely arra szolgál, hogy megtanuljuk meghallgatni egymást – püspökök, papok, szerzetesek és világiak, mindenki, minden megkeresztelt ember –, elkerülve a mesterséges, felszínes és kész válaszokat. Nem! A Lélek azt kéri tőlünk, hogy hallgassuk meg minden egyház, minden nép és nemzet kérdéseit, aggodalmait és reményeit. És hallgassuk meg a világot is, a kihívásokat és változásokat, melyeket elénk állít. Ne hangszigeteljük a szívünket, ne zárkózzunk bizonyosságaink páncélja mögé! A bizonyosságok sokszor bezárnak bennünket. Hallgassuk meg egymást!

Végül [a harmadik ige], a megkülönböztetéssel dönt. A találkozás és egymás meghallgatása nem öncélú, nem hagyja a dolgokat úgy, ahogy vannak. Ellenkezőleg, amikor párbeszédbe bocsátkozunk, megkérdőjelezzük magunkat, útra kelünk, és a végén már nem vagyunk ugyanazok, mint korábban, megváltoztunk. A mai evangélium ezt mutatja meg nekünk. Jézus érzékeli, hogy az előtte álló ember jó és vallásos, a parancsolatok szerint él, de szeretné őt a parancsolatok puszta betartásán messzebbre vezetni.

A párbeszédben segíti őt döntést hozni. Azt javasolja neki, hogy nézzen magába, annak a szeretetnek a fényében, amellyel ő maga, rá tekintve, szereti őt (vö. Mk 10,21), és ennek fényében ismerje fel, mihez ragaszkodik valójában a szíve.

Hogy aztán felfedezze, hogy saját javát nem az szolgálja, ha újabb vallásos cselekedeteket vállal még magára, hanem épp ellenkezőleg, ha kiüresíti magát: ha eladja, ami elfoglalja a szívét, hogy helyet csináljon Istennek.

Ez számunkra is értékes útmutatás! A szinódus egy lelki megkülönböztetési út, egy egyházi megkülönböztetési út, melyet imádásban, imádságban, Isten igéjével való találkozásban járunk végig. És a mai szentleckében azt olvassuk, hogy Isten szava „eleven, átható és minden kétélű kardnál élesebb, behatol a lélek és szellem, az íz és a velő gyökeréig, megítéli a szív gondolatait és érzéseit” (Zsid 4,12). Isten szava megnyit bennünket a megkülönböztetés előtt, és megvilágítja azt. Irányítja a szinódust, hogy az ne egyházi kongresszus, ne tanulmányi konferencia, politikai összejövetel vagy parlament legyen, hanem kegyelmi esemény, a Lélek által vezetett gyógyulási folyamat. Ezekben a napokban Jézus arra hív bennünket, ahogyan az evangéliumban a gazdag emberrel tette, hogy üresítsük ki magunkat, szabaduljunk meg a világias dolgoktól, de a bezárkózásainktól és az ismétlésre építő pasztorális modelljeinktől is; és tegyük fel a kérdést: mit akar Isten mondani nekünk a mai korban, milyen irányba akar vezetni bennünket?

Kedves testvéreim, jó közös utat kívánok! Legyünk evangéliumba szerelmes zarándokok, nyitottak a Szentlélek meglepetéseire! Ne szalasszuk el a kegyelmi alkalmakat a találkozásra, egymás meghallgatására, a döntéshozatalra! Örömmel tudva azt, hogy miközben keressük az Urat, ő jön elénk előbb szeretetével!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés