Ferenc pápa: Mindenki vegyen részt a szinódusi folyamatban!

Kategória: Cikkek, írások Megjelent: 2021. október 10. vasárnap

Október 9-én délelőtt a Szentatya jelenlétében reflexiós összejövetel kezdődött a Vatikánban a következő püspöki szinódus témájáról: „Egy szinodális Egyházért: közösség, részvétel és küldetés.” Ferenc pápa nagyon jó és fontos beszédét az alábbiakban lehet olvasni!

Az ún. Új Szinódusi Teremben jelen voltak Isten népének képviselői, köztük a püspöki konferenciák nemzetközi szervezeteinek és hasonló testületeknek a küldöttei, a római kúria tagjai, testvéri küldöttségek, a megszentelt élet és a világi egyházi mozgalmak küldöttei, valamint a fiatalok tanácsa. A mai programmal és a holnapi szentmisével kezdődik el a 2023-as püspöki szinódus előkészítő szakasza.

Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim és nővéreim!

Szeretném megköszönni, hogy itt vagytok, a szinódus megnyitóján. Sokféle útról és egyházból jöttetek, mindegyikőtök szívében kérdések és remények vannak. Biztos vagyok abban, hogy a Lélek vezetni fog bennünket, és megadja a kegyelmet, hogy együtt haladjunk előre, hogy meghallgassuk egymást, és elkezdjük korunk mérlegelő vizsgálatát, szolidaritást vállalva az emberiség törekvéseivel és vágyaival. Szeretném ismételten hangsúlyozni, hogy a szinódus nem parlament, a szinódus nem közvélemény-kutatás.

A szinódus egy egyházi esemény, melynek főszereplője a Szentlélek. Ha nincs jelen a Lélek, akkor nem lesz szinódus.

Annak az imának a szellemében éljük meg ezt a szinódust, amellyel Jézus esdeklően fordult az Atyához övéiért: „Hogy mindnyájan egyek legyenek” (Jn 17,21). Erre kaptunk meghívást: az egységre, a közösségre, a testvériségre, mely annak átérzéséből fakad, hogy Isten egyetlen szeretete ölel át bennünket. Mindannyiunkat, különbségtétel nélkül, és különösen minket, pásztorokat, ahogy Szent Ciprián írta: „Ezt az egységet rendíthetetlenül fenn kell tartanunk és védelmeznünk kell, elsősorban nekünk, püspököknek, akik elöljárók vagyunk az Egyházban, hogy bizonyságot adjunk arról, hogy maga a püspökség is egy és osztatlan” (A Katolikus Egyház egységéről, 5).

Isten egyetlen népében tehát együtt járunk, hogy egy olyan Egyházról szerezzünk tapasztalatot, amely megkapja és megéli az egység ajándékát és megnyílik a Lélek hangjára.

A szinódusnak három kulcsszava van: közösség, részvétel és küldetés. A közösség [kommunió] és a küldetés teológiai kifejezések, amelyek az egyház misztériumára vonatkoznak, és amelyeket érdemes felidézni. A II. vatikáni zsinat világossá tette, hogy a közösség az Egyház természetét fejezi ki, egyúttal azt is kijelentette, hogy az Egyház „azt a küldetést kapta, hogy hirdesse és a népek között terjessze Krisztusnak és Istennek az országát, és az Egyház ennek az országnak a csírája és kezdete a földön” (Lumen gentium, 5). Két szó, melyen keresztül az Egyház a Szentháromság életét szemléli és utánozza, a Szentháromság ugyanis a közösség misztériuma ad intra és a küldetés forrása ad extra. A II. vatikáni zsinat fogadtatását jellemző doktrinális, teológiai és lelkipásztori reflexió időszaka után Szent VI. Pál pontosan ebbe a két szóba – közösség és küldetés – kívánta sűríteni „a zsinat által megfogalmazott fő irányvonalakat”. Ugyanis a zsinat megnyitására emlékezve kijelentette, hogy az általános irányvonal „egyrészt a közösség volt, vagyis az összetartozás és a belső teljesség, a kegyelemben, az igazságban, az együttműködésben […], másrészt a küldetés, vagyis az apostoli elkötelezettség a mai világ iránt” (Úrangyala, 1970. október 11.).

Az 1985-ös szinódus lezárásakor, húsz évvel a zsinat befejezése után, Szent II. János Pál is hangsúlyozni kívánta, hogy

az Egyház természete a koinónia: belőle fakad az a küldetés, hogy az Egyház az emberi család Istennel való szoros egységének a jele legyen.

És hozzátette: „Nagyon ajánlatos, hogy az Egyházban rendes és – ha szükséges – rendkívüli szinódusokat tartsanak”, melyeket, hogy gyümölcsöt hozzanak, jól elő kell készíteni: „vagyis szükséges, hogy a helyi egyházakban mindenkinek a részvételével dolgozzanak előkészítésükön” (Beszéd a püspöki szinódus második rendkívüli közgyűlésének befejezésekor, 1985. december 7.). Itt van tehát a harmadik szó, a részvétel. Félő, hogy a közösség és a küldetés kissé elvont fogalmak maradnak, ha nem ápolunk olyan egyházi gyakorlatot, amely az út és a munka minden egyes fázisában kifejezi a szinodalitás konkrétságát, elősegítve mindannyiunk valódi bevonását. Szeretném elmondani, hogy szinódust tartani mindig jó és fontos, de az akkor lesz igazán gyümölcsöző, ha az Egyház létének, a valódi részvétellel történő cselekvésnek az élő kifejeződésévé válik.

Ez nem stílus, hanem hit kérdése. A részvétel a keresztségben kapott hit követelménye. Ahogy Pál apostol mondja: „az egy Lélek által mi is mindnyájan egy testté lettünk a keresztségben” (1Kor 12,13). A kiindulópont az egyházi testben ez és nem más: a keresztség. A keresztségből, életünk forrásából ered Isten gyermekeinek az egyenlő méltósága, jóllehet a szolgálatok és karizmák különbözőségében. Ezért mindenkinek feladata, hogy részt vegyen az Egyház életében és küldetésében. Ha hiányzik Isten egész népének valódi részvétele, félő, hogy a közösségről szóló eszmefuttatások csak jámbor szándékok marad. Tettünk lépéseket előre ezen a területen, de még mindig van egyfajta nehézkedés, és kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy sok lelkipásztori kisegítő rosszul érzi magát és szenved, hasonlóképpen az egyházmegyék és a plébániák részvételi szervei, valamint a nők, akik gyakran még mindig peremre vannak szorítva.

Mindenki részvétele: alapvető egyházi kötelezettség! Mindenki meg van keresztelve, ez a személyazonosító igazolványunk: a keresztség!

A szinódus, bár nagyszerű lehetőséget kínál számunkra a missziós és ökumenikus jellegű lelkipásztori irányváltásra, nem mentes bizonyos kockázatoktól. Hármat említek. Az első a formalizmus. A szinódust egy rendkívüli, de látszólagos eseményre lehet redukálni, mintha egy gyönyörű templom homlokzatát néznénk anélkül, hogy valaha is betennénk a lábunkat a templom belsejébe. Ezzel szemben

a szinódus egy valódi lelki megkülönböztetést végző út, amelyre nem azért vállalkozunk, hogy kedvező képet fessünk magunkról, hanem azért, hogy jobban együttműködjünk Isten történelemben végzett munkájával.

Ezért, ha szinódusi egyházról beszélünk, nem elégedhetünk meg a formával, hanem olyan tartalomra, eszközökre és struktúrákra is szükségünk van, amelyek elősegítik a párbeszédet és a kölcsönös befolyásolást Isten népén belül, különösen a papok és a világi hívők között. Miért hangsúlyozom ezt? Mert időnként a papokban megjelenik az elitizmus, mely elszakítja a papot a világiaktól; és végül a pap a „vállalkozás főnökévé” válik, és már nem az egész, előre haladó egyházközség pásztora. Ehhez át kell alakítani bizonyos felülről lefelé irányuló, torz és részleges elképzeléseket az Egyházról, a papi szolgálatról, a világi hívők szerepéről, az egyházi felelősségről, a kormányzati szerepekről és így tovább.

A második veszély az intellektualizmus – az elvontság: a valóságtól való teljesen elrugaszkodott gondolkodás –: [ez akkor áll elő, ha] a szinódusból egyfajta tanulmányi csoportot csinálunk, ahol az Egyház problémáiról és a világ bajairól okos, de elvont felszólalások hangzanak el; egyfajta „elbeszélés a fejünk felett”, amikor felszínesen és világiasan haladunk előre, és végül visszazuhanunk a szokásos meddő ideológiai és pártos beskatulyázásba, és elszakadunk Isten szent népének valóságától, a szerte a világban működő közösségek konkrét életétől.

Végül pedig elérhet bennünket a mozdulatlanság kísértése: mivel „mindig is így csináltuk” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 33) –

ez egy mérgező mondat az Egyház életében: „mindig is így csináltuk”, jobb, ha nem változtatunk.

Akik így gondolkodnak, még ha nem tudatosul is bennük, abba a hibába esnek, hogy nem veszik komolyan a kort, amelyben élünk. A kockázat az, hogy végül régi megoldásokat alkalmaznak az új problémákra: nyers szövetből készített folt, mely végül még nagyobb szakadást okoz (vö. Mt 9,16). Ezért fontos, hogy a szinódus valóban szinódus, ténylegesen zajló folyamat legyen; hogy – különböző fázisokban és alulról indulva – bevonja a helyi egyházakat egy szenvedélyes és konkrét formát öltő munkába, melynek a küldetés távlatát hordozó közösségi és részvételi stílusa van.

A találkozásnak, a meghallgatásnak és a reflexiónak ezt az alkalmát tehát a kegyelem idejeként éljük meg – testvéreim és nővéreim, a kegyelem idejeként! –, mely az evangélium örömében legalább három kedvező lehetőséget kínál. Az első az, hogy nem alkalmilag, hanem strukturálisan indulunk el egy szinódusi Egyház felé: nyitott hely, ahol mindenki otthon érzi magát és mindenkinek lehetősége van a részvételre. Azután a szinódus lehetőséget kínál arra, hogy a meghallgatás Egyházává váljunk: hogy kilépjünk megszokott életritmusunkból, hogy félretegyük lelkipásztori gondjainkat, hogy megálljunk és figyelmesen hallgassunk. Hallgatnunk kell a Lelket az imádásban és az imádságban – mennyire hiányzik manapság az imádó, magasztaló ima; sokan nemcsak az imádás szokását vesztették el, hanem magát a fogalmat sem ismerik, nem tudják, mit jelent imádni… Hallgatnunk kell testvéreinket és nővéreinket a hit reményeiről és válságairól a világ különböző területein, a lelkipásztori élet megújításának sürgős szükségességéről, a helyi valóságokból érkező jelzésekről. Végül lehetőségünk van arra, hogy a közelség Egyházává váljunk. Mindig Isten stílusához kell visszatérnünk: Isten stílusa közelség, együttérzés, gyengédség. Isten mindig így cselekedett.

Ha nem érkezünk el a közelségnek ehhez az együttérzést és gyengédséget tanúsító Egyházához, akkor nem leszünk az Úr egyháza.

És ezt nemcsak szavak szintjén, hanem jelenléttel, hogy erősebb baráti kötelékek jöjjenek létre a társadalommal és a világgal: egy olyan Egyház, amely nem szakad el az élettől, hanem felvállalja korunk gyarlóságait és szegénységeit, gyógyítja a sebeket és kenegeti a megtört szíveket Isten vigaszának balzsamával.

Ne feledkezzünk el Isten stílusáról, mert ennek segítenie kell nekünk: közelség, együttérzés és gyengédség!

Kedves testvéreim és nővéreim, legyen ez a szinódus a Lélek által lakott időszak! Mert a Lélekre van szükségünk, Isten mindig új leheletére, aki megszabadít minden bezárkózástól, feléleszti, ami halott, széttöri a láncokat és örömöt áraszt. A Szentlélek az, aki arra vezet bennünket, amerre Isten akarja, hogy menjünk, és nem arra, amerre személyes elképzeléseink és ízlésünk vezetne bennünket. A szent emlékű Congar atya emlékeztetett: „Nem másik Egyházat kell csinálni, másfajta Egyházat kell csinálni” (Vera e falsa riforma nella Chiesa [Igaz és hamis reform az Egyházban], Milano, 1994, 193). Ez a kihívás áll előttünk!

Egy „másfajta Egyház” érdekében, mely nyitott az Isten által sugallni akart újdonságra, buzgóbban és gyakrabban hívjuk a Lelket, és alázatosan kezdjük hallgatni őt, együtt járva, ahogyan ő, a közösség és a küldetés teremtője, kívánja: tanulékonyan és bátran.

Jöjj, Szentlélek! Te, aki új nyelveket támasztasz és életadó szavakat adsz ajkunkra, óvj meg attól, hogy múzeumegyházzá váljunk, mely tetszetős, de néma, melynek sok múltja, de kevés jövője van! Jöjj közénk, hogy a szinódus megélése során ne engedjük, hogy csalódás uralkodjon el rajtunk, hogy ne vegyük el a prófécia erejét, és ne egyszerűsítsünk mindent meddő vitákra! Jöjj, szeretet Lelke, nyisd meg szívünket a figyelmes hallgatásra! Jöjj, szentség Lelke, újítsd meg Isten hívő szent népét! Jöjj el, teremtő Lélek, újítsd meg a föld színét! Ámen.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés