Ártalmas gyermekkori tapasztalatok

Kategória: Cikkek, írások Megjelent: 2021. szeptember 07. kedd

Az alábbiakban dr. Nicole LePera klinikai pszichológus munkája alapján mutatunk be hat ártalmas gyerekkori tapasztalatot, amelyre kevesebb figyelmet fordít a társadalom, pedig fontos lenne foglalkozni vele.

Megtagadták a valóságodat
Gyerekkorunkban az egyik fő feladatunk, hogy felépítsük az énünket és a vele kapcsolatos érzéseinket. A szüleinknek óriási szerepe van ebben a folyamatban. Az egyik alapvető szükségletünk ugyanis, hogy megélhessük a tapasztalataink, az érzéseink, a világlátásunk, a nézőpontunk érvényességét. Ahhoz, hogy kellő mennyiségű, egészséges önértékelést fejlesszünk ki, validálni kell minket azoknak, akiket szeretünk, akik a legközelebb állnak hozzánk, akikben megbízunk. Ha állandóan kétségbe vonják a megéléseink jogosságát, elbagatellizálják az érzéseinket, nem tükrözik vissza az általunk észlelt valóságot, könnyen összezavarodhatunk. Ha viszont azt tapasztaljuk, hogy mások megértenek és támogatnak minket, erős alapokkal indulhatunk.

Azt mondták, bizonyos érzelmeket nem kéne érezned
Olyan társadalomban élünk, ahol máig kevés az érzelmi életünkkel kapcsolatos tudatosság. Sok felnőtt tagadja, elnyomja az érzéseit, úgy tesz, mintha nem is léteznének, és tudatosan vagy nem tudatosan, de gyakran ezt a mentalitást adja át a gyerekének is. Ha kis korodban folyton azt mondták neked, „ne hisztizz”, „túl érzékeny vagy”, „ez katonadolog”, azzal azt üzenték, hogy nem kéne úgy érezned magad, ahogy éppen érzed magad. Ennek pedig az az egyik szomorú következménye, hogy egyedül maradtál az érzéseiddel, és nem kaptál elég támogatást, iránymutatást a velük való megküzdéshez talán azért, mert a szüleid sem bővelkedtek ezekben az eszközökben. Bárhogy is legyen, az érzelmeid jogosságának megkérdőjelezésével végső soron azt mondták neked, hogy nem vagy ebben a formában elfogadható. Nem csoda, ha sokan később is azt élik meg, hogy nem elég jók, vagy elnyomják az érzéseiket, hogy ne zavarják meg a környezetük komfortérzetét.
 
Nem látták meg azt, aki vagy
Emberként alapvető szükségletünk, hogy önazonosak lehessünk. Szeretnénk hitelesen kifejezni magunkat, megmutatni a valódi színeinket, azt, hogy milyenek vagyunk legbelül. Ez az igényünk akkor tud teljesülni, ha biztonságos kötődést alakítottunk ki a szüleinkkel. Ha valaki biztonságban érezte magát, mert számíthatott a szülei védelmére, gondoskodására, akkor egy olyan hátországot kapott, amely lehetővé tette számára, hogy fel merje fedezni a világot. Megengedhette magának, hogy eltávolodjon, tanuljon, megismerjen valami újat, mert tudta, ha bármi gond van, azonnal visszatérhet a szüleihez. A biztonságos kötődés egyik jelentősége tehát az, hogy segít a kíváncsiság, az önértékelés, a bizalom, az empátia megalapozásában. De sokan sajnos nem olyan szerencsések, hogy részük volt benne.
Előfordulhat, hogy a szülők túlságosan magukkal voltak elfoglalva, valamilyen probléma lekötötte a figyelmüket, így nem tudtak a gyerek szükségleteire összpontosítani. Meglehet, anyagi értelemben gondoskodtak róla és tanulási lehetőséget is biztosítottak számára, de érzelmileg csak ritkán voltak elérhetők. Vannak gyerekek, akik úgy nőnek fel, hogy látszólag mindenük megvan, mégis magányosnak érzik magukat. A bizonytalan kötődés a felnőttkori kapcsolatokban is nehézségekhez vezethet, mert az illető azt tanulta meg, hogy csak akkor értékelik, ha másnak mutatja magát, mint amilyen. Ha pedig valaki mégis önmagáért szereti, azt nem hiszi el. A partnere, barátja biztosan félreismerte, hiszen az ő legbelső énje nem szerethető. Rengeteg önismereti munkát igényel, hogy a személy átdolgozza magában ezeket a téves hiedelmeket.  

Sokat kritizáltak a külsőd miatt
Ha az egyik szülőd folyamatosan megjegyzéseket tett a testsúlyodra, az öltözködésedre, örökké piszkált, gúnyolt az alakod miatt, akkor a verbális abúzus mellett óhatatlanul arra is tanított, hogy mások jóváhagyását, elismerését elsősorban a kinézeteden keresztül szerezheted meg (vagy veszítheted el). Aki ilyen családban nő fel, gyakran úgy érzi, sosem szeretik pusztán azért, aki. Mindig teljesíteni kell hozzá, a szeretet mindig valamilyen feltételhez kötött. Ez a tapasztalat pedig erősen befolyásolhatja a későbbi párkapcsolati elvárásait is, mert nincs mintája a feltétel nélküli szeretetről, és talán nem meri sosem elengedni magát, mert úgy érzi, hogy a puszta jelenléte nem elég ahhoz, hogy mások pozitívan forduljanak felé. Az állandó önkritika azonban a közhiedelemmel ellentétben nem motiváló, hanem egy olyan extra stresszor az életedben, amely rendkívül megterhelő.

A szüleid a saját gyerekkori hiányaikból indultak ki
Sokan, amikor gyerekük lesz, teljesen jó szándékúan megpróbálnak homlokegyenest ellenkező dolgokat csinálni, mint a saját szüleik. Persze a hibákra való reflektálás fontos, de könnyen át lehet esni a ló túloldalára. Ha valaki azt élte meg, hogy folyton zsarnokoskodtak felette, lehet, hogy túlságosan kevés figyelmet fordít a gyerekeire, és olyan helyzetekben is magára hagyja őket, amikor viszont szükségük lenne rá. Az is előfordulhat, hogy valakit teljesen laissez faire módon neveltek, nem szóltak bele a felnőttek semmibe, ezért ő jobban bele akar folyni a gyerekei életébe, és néha nehezen tartja tiszteletben a gyerekek privát szféráját. Bárhogy is legyen, az ellenazonosulással az a legnagyobb baj, hogy a viselkedésedet még mindig a múltad határozza meg. Ugyanabban a dinamikában mozogsz, csak az ellentétes oldalt valósítod meg. Az lenne jó, ha a szülők a gyermekkori tapasztalataik feldolgozásával, az értékeiket és a gyermek sajátosságait szem előtt tartva törekednének új egyensúlyok kialakítására.

A téged nevelő felnőttek nem tudták szabályozni az érzelmeiket
Ha a gyereket körülvevő felnőttek közül egynek vagy többnek érzelmi kitörései voltak, az rendkívül nyomasztó. Általában sok kiabálással, szidalmazással, nemritkán fizikai agresszióval, a biztonságérzet sérülésével jár együtt. Ha ilyen érzelmi klímában nőttél fel, gyerekként jó eséllyel az a meggyőződésed alakult ki, hogy te vagy a hibás, miattad van káosz, te bosszantotta fel a szüleidet. Ha azok az emberek, akiknek a világon a legjobban kellene szeretniük téged, mégis bántanak, biztos veled nem stimmel valami. De ez nem így van! Az önhibáztatás, amelyhez a szégyen, a bűntudat, az alkalmatlanság érzése társul, már csak azért is természetes reakció ebben az életkorban, mert a gyerek nincsen felvértezve a nézőpontváltás képességével. Még az esőről is azt hiszi, hogy azért esik, hogy ő bele tudjon trappolni a pocsolyába. Nem csoda, hogy a felnőttek viselkedéséről is azt gondolja, hogy állandóan körülötte forog.
Hogy enyhítse az ártalmakat, a gyerek megtanulja monitorozni a szülei viselkedését. Előjeleket keres, amelyek alapján felmérheti a hangulatukat, bejósolhatja a reakcióikat. Annyira rátanulhat erre a működésmódra, hogy később is állandóan mások kedvében akar járni. Az ilyen emberek életében gyakran volt egy kiszámíthatatlan szülőfigura, akinek újra meg újra megpróbálták elnyerni a szeretetét, de tartósan sosem sikerült.
(Milanovich Domi, divany.hu)

You have no rights to post comments