Ahol keresztényként az életben maradás mindennapi küzdelem – Beszélgetés egy pakisztáni diákkal
A pakisztáni Nayna Babar, a Debreceni Egyetem hidrobiológia szakos hallgatója csodaként éli meg azt, hogy életben van, akárcsak a családja és az otthoni keresztény közössége.
A csodák számunkra, európaiak számára gyógyulásokról, lehetetlen helyzetekben megtapasztalt imameghallgatásokról szólnak, de nem a külső körülmények okozta nehézségek, üldöztetés miatti életben maradásról. A pakisztáni Nayna Babar, a Debreceni Egyetem hidrobiológia szakos hallgatója csodaként éli meg azt, hogy életben van a családjával és az otthoni keresztény közösségével együtt. Szüleivel és három bátyjával Pakisztánban egy afganisztáni határ menti városban élnek, ahol keresztényként mindennap ki vannak téve az üldöztetésnek. Nayna élete a Hungary Helps programnak köszönhetően 2019-től megváltozott, most már Debrecenben folytatja tanulmányait, és csatlakozott a Szent László-egyházközség angol nyelvű közösségéhez is. Naynával a debreceni Szent II. János Pál Intézetben beszélgetett az egyházmegye munkatársa.
– A muzulmán többségű Pakisztán nagyon veszélyes ország a keresztények számára. A város, ahol a családommal élek, a legveszélyesebb települések egyike. Nem tudjuk, hogy ki tartozik valamilyen terrorszervezethez, és ki nem. Bárki lehet tagja egy keresztényellenes csoportnak, buszsofőr, bolti eladó, tanár, stb. Amikor a baráti körben szóba kerül a városom neve, mindenki rémülten kérdez az ottani életről, mivel köztudott, hogy a terrorizmus központja.
A szüleink kórházban dolgoznak. A családom nagyon vallásos, különösképp az édesapám, aki mindig arra buzdít bennünket, hogy imádkozzunk.
– Hogyan lehet állandó félelemben, veszélyben élni?
– Egyszerűen úgy, hogy oda születtem. Nem én választottam az országot, a várost, ahol élek. Nagyon nehéz. Ha például munkavállalásra kerül a sor, akkor azzal a ténnyel, hogy keresztények vagyunk, máris elveszítjük az esélyt arra, hogy megfelelő munkát kapjunk. Ilyenkor általában felajánlják, hogy változtassuk meg a vallásunkat, és akkor jobb esélyeink lesznek.
– A szüleidnek mégis sikerült munkát vállalniuk az állami szférában.
– Amikor fiatalon elkezdtek dolgozni, akkor a keresztény vallás még nem volt annyira elterjedt, mint napjainkban. Egyre több ember vallja magát kereszténynek – annak ellenére, hogy az ott üldözött vallás – ezért jobban felfigyelnek ránk, és próbálják ellehetetleníteni az életünket. Éppen ez is következménye a hit megerősödésének, mert kitartunk Jézus Krisztus mellett. Az egyik testvérem otthon végzi tanulmányait, most fog mesterdiplomát szerezni. A professzora kiszemelte magának, és mindent megtesz annak érdekében, hogy kilépjen az egyetemről. Provokálja, gúnyolja, mondhatni lelkileg megkínozza. És mindezt a testvéremnek el kell viselnie, mert ha kiállna saját magáért, a keresztény vallásért, azzal a pakisztáni törvények szerint istenkáromlást követne el a muszlim vallás ellen, amiért megkövezhetik, vagy akár meg is ölhetik.
Mivel nem tudjuk magunkat megvédeni és felszólalni a saját érdekünkben, ezért ez a feszültség csak nő és nő bennünk. A testvérem sokszor depressziósan és frusztráltan tért haza, még a diplomáját is szét akarta tépni, annyira el volt keseredve. Sokan emiatt abbahagyják a tanulmányaikat, vagy a hitüket vesztik, de az sem ritka, hogy az öngyilkosság gondolatával küzdenek, mert az elnyomás miatt nem látnak más kiutat.
– A testvéreid, férfiak lévén nagyobb biztonságban vannak Pakisztánban?
– Senkinek sem biztonságos, de a lányok sokkal több, nagyobb veszélynek vannak kitéve. Például ha egy muszlim férfi megsejti, hogy egy lány keresztény és távol van az otthonától, akkor megpróbálnak valamiféle kapcsolatot kialakítani vele, és akár erőszakkal házasságra kötelezni. Ezt sajnos a saját bőrömön is tapasztaltam. Az egyetem, ahova jártam, elég messze van az otthonunktól, egy órát kellett busszal utaznom. Általában elvegyültem a többiek között a buszon, de idővel a buszsofőr kiszúrt magának, mert feltűnt neki, hogy a többiek néha engem kibeszélnek. Azt hozzá kell tennem, hogy én voltam az egyedüli keresztény az évfolyamban. Egyszer azt vettem észre, hogy a buszsofőr rólam kérdezgeti a többieket, akik közölték vele, hogy keresztény vagyok. Aztán egy nap, amikor az utolsó vizsgánkat is letudtuk az egyetemen és kezdődött a nyár, a buszon ugyanaz a sofőr volt. A többiek már leszálltak és én maradtam egyedül a buszon. Ahogy hazafele tartottunk, egyszer csak irányt váltott és egy teljesen idegen úton kezdett haladni, és kérdezgetett, hogy ez volt-e az utolsó napom az egyetemen. Nagyon megrémültem, tudtam, hogy megsejtette, már nem kell bejárnom az egyetemre, és itt az esélye, hogy valamit tegyen velem. Gyorsan kapcsoltam és szabadkoztam, hogy van még egy hetem hátra, még vissza kell mennem pótvizsgára. Útközben a buszsofőr kollégáival is szót váltott, rájöttem, hogy rólam beszélnek. Úgy éreztem, mintha egy összeesküvés áldozata lennék. Minden megtett méteren imádkoztam, hogy újra láthassam aznap a szüleimet, mert féltem, hogy többé nem fogom őket látni. Úgy tettem, mintha semmit nem sejtenék, mert akkor biztosan csak rontottam volna a helyzetemen. Csak imádkoztam és imádkoztam. Aznap végül sikeresen hazaértem, amit egy hatalmas csodának élek meg, úgy érzem, akkor és ott Isten a segítségemre sietett.
– Sajnálattal halljuk, hogy ez az inzultus ért téged. Nehéz elképzelni, hogy napjainkban egyes országokban a keresztények életükkel fizetnek a hitükért.
– Odahaza bennünket nem tartanak pakisztáninak, hanem csak „keresztényeknek”, így a nemzeti identitásunkat is nehéz megélni. Kiskoromban én is sok kellemetlenséget átéltem, ugyanazon keresztülmentem, mint a bátyáim, és soha nem értettem, miért hagyja ezt a világ. Akkor határoztam el, hogy amint lehetőségem lesz rá, kiállok a népemért, a hitemért, mert szeretném felhívni a figyelmet erre a hatalmas igazságtalanságra.
– Van, aki ezt otthon megteszi?
– Csak szeretnék. Például ha én otthon tervezném, hogy interjút adok ebben a témában, akkor a helyi lelkivezetőm a következőket mondaná: Nézd lányom, tudom, hogy el szeretnéd ezeket mondani a világnak, de nem ismered a szavaid következményeit, inkább ne tedd.
– A keresztény sajtó sem alkalmas erre?
– Nem, határozottan nem. Vannak keresztény lapjaink, de azokat természetesen csak zárt körben terjesztik, és az üldöztetésünkről sem írhatunk.
– Mi az, ami erőt ad nektek?
– Elsősorban a sok-sok ima, és a szüleim szeretete. Bátorítanak, hogy imádkozzunk egymásért. A lelkivezetőinkkel is sok időt töltünk, ez segít átvészelni a nehéz napokat. Hiszünk a csodákban. Az életünket is ekként éljük meg, hiszen felnőni és életben maradni egy ilyen környéken, mint a szülővárosom, maga a csoda. A mindennapokat átvészelni, túlélni az ottani feszültséget csak imával és hittel lehet. Nem mondom, hogy nem voltak nehéz időszakok az életemben, de itt vagyok Magyarországon, és ezt is csodaként élem meg.
Nem tudtam erről a programról, és soha nem gondoltam volna, hogy valaha kijuthatok abból az országból, a városból. Éreztem, hogy tehetséges vagyok, de tudtam, hogy onnan nincs menekvés. Ám Isten mégis lehetségessé tette a kiutat a Hungary Helps programon keresztül, és egy szempillantás alatt itt is voltam. Nem veszítettem el a hitem, bíztam Isten akaratában, és itt vagyok. (jelentette ki Nayna elérzékenyülve – a szerk.)
– Hogyan kerültél kapcsolatba a Hungary Helps programmal?
– Az egyik helyi lelkivezető ajánlotta a bátyámnak, hogy pályázza meg ezt a programot, mert tudta, hogy ez nagy segítség lenne nekünk, így gyorsan beadtuk mi is a pályázatot, és engem választottak ki.
E lehetőségnek alapfeltétele a keresztény vallásosság, hiszen a programnak éppen az a célja, hogy az üldözött keresztényeket segítse. Felekezeti hovatartozásomat hivatalos papírokkal kellett igazolnom, ugyanis vannak muszlimok, akik meghamisítják ezeket a papírokat, csak hogy bejuthassanak egy ilyen programba. A Hungary Helps éppen ezért nagyon odafigyel a részletekre, még fel is hívják a helyi szervezetet, hogy megbizonyosodjanak, valóban keresztény fiatalról van-e szó. Ezután az itteni egyetemmel kell egy interjún részt venni, ahol felmérik, kik lehetnek a legalkalmasabbak az itteni képzésre, és ezt jelzi az egyetem a Hungary Helps-nek, akik ez alapján tudnak majd döntést hozni.
Végtelenül hálás vagyok Magyarországnak, hogy segítő kezet nyújtott nekünk, üldözött keresztényeknek. 2019 óta tanulok mesterszakon hidrobiológiát a Debreceni Egyetemen, és jelentkeztem PHD-ra is. Az interjún már túl vagyok, szerintem jól sikerült, most szurkolok, hogy elfogadják és felvételt nyerjek. A karrieremet itt szeretném elkezdeni felépíteni, mert tudom, hogy odahaza sajnos ez nem lehetséges.
– Hogy érzed magad Magyarországon?
Itt nagyon biztonságos. A pandémia miatt az elmúlt 2 évben nem tudtam meglátogatni a szüleimet, és – tudom, furcsán hangzik – de ők félig-meddig örülnek ennek. Ők tudják, hogy itt Magyarországon biztonságban vagyok. Otthon minden nap aggódtak értem, hogy este hazaérkezem-e.
– Magyarországról hallottál már korábban?
– Igen, már hallottam. Amikor kisdiák voltam, a testvéremék iskolája karácsonyra kapott adományt, többek között Magyarországról is, amelyhez mellékelve volt egy térkép, rajta az ország körvonalával.
– Az egyházmegyénk egyik iskolájából, Nyíregyházáról a diákok rendszeresen küldenek támogatást pakisztáni családoknak, hogy segítsék a gyermekeik tanulmányait.
– Már akkor is hálás szívvel gondoltam erre az országra, de elsősorban a Hungary Helps-nek szeretném megköszönni ezt a lehetőséget, hogy megmentette az életemet. Hiszem, hogy Isten csodákon keresztül segít bennünket, és ebben a csodában, hogy itt lehetek, Magyarország humanitárius programja is szerepet játszik, ezért is köszönöm nekik.
Hálás vagyok a debreceni Szent László Plébániának is, hogy közösségük aktív tagja lehetek, jó érzéssel tölt el, hogy szabadon gyakorolhatom a hitemet egy szabad országban. Tudom, érzem, hogy itt elfogadnak, és ez segít abban, hogy otthonomnak érezhessem ezt az országot.
Tudom, milyen kereszténynek lenni egy olyan kritikus országban, mint Pakisztán, ezért ha bármiben a segítségére lehetek a Hungary Helps programnak, nyitott vagyok rá. Nagyon szeretnék segíteni a népemnek – éljenek bárhol is a világban –, és igaz keresztényként felszólalni a többiekért és segíteni őket. Mindig is szerettem volna, és most úgy érzem, megnyíltak a lehetőségek, hogy valóban tegyek valamit a népemért, a hitemért.
Kovács Ágnes
A beszélgetést fordította: Szabó Dávid
Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
