Önveszélyessé tesz a közösségi média, ez lehet az emberiség legnagyobb kihívása
A 7,8 milliárdból ma már 3,6 milliárd lelket elérő közösségi média nemcsak a véleményalkotást befolyásolja, de képes megváltoztatni emberek csoportos viselkedését is, ezáltal pedig olyan típusú veszélyforrás, amilyen még nem volt a történelemben – állítja 17 tudós az Egyesült Államok egyik legfontosabb tudományos folyóiratában. Miért több ez, mint a más sokszor látott technoszkeptikus pánik? Mit kezdjünk a békaember-hívőkkel? Miért az etikus fordulat lehet a megoldás?
„Lehet, hogy ez pályafutásom legfontosabb cikke” – írta Twitter-oldalán Carl Bergstrom evolúcióbiológus, a Washingtoni Egyetem professzora június végén, amikor megosztotta az USA tudományos akadémiájának folyóiratában, a PNAS-ban megjelent A globális csoportos viselkedés irányítása (Stewardship of global collective behavior) című tanulmányát. Pedig Bergstrom letett már néhány dolgot az asztalra. Valószínűleg minden hírolvasó magyar ember találkozott a „görbelaposítós” járványgrafikonjával az első COVID-hullámából, mellyel bemutatta, mi a különbség a szabadon engedett és a kontrollált vírusterjedés között, valamint társszerzője volt a Calling Bullshit: The Art of Skepticism in a Data-Driven World (Felismerni a süketelést: a kétkedés művészete az adatcunami korában) című, itthon is többször idézett kötetnek, amely beszólt az adatfétistől megszédült, de közben rossz minőségű és szenzációhajhász eredményeket produkáló amerikai tudományos és üzleti elitnek.
De mitől annyira fontos ez a folyóiratcikk, melynek címétől, valljuk be, nem dobjuk félre izgatottan a napozóágyat és a jégkockás mojitót (immár szívószál nélkül)?
Többek között attól, hogy nem annyira tudományos közlés ez, sokkal inkább kiáltványféleség, melyet Carl Bergstrom nem is egyedül, hanem tizenhat másik, a legkülönfélébb területekről érkező tudóssal közösen jegyez. A fizikával, pszichológiával, etikával, ökológiával, elméleti biológiával foglalkozó kutatók állítása egyetlen mondatba sűrítve: a 7,8 milliárdból ma már 3,6 milliárd lelket elérő közösségi média nemcsak a véleményalkotást befolyásolja, de képes megváltoztatni emberek csoportos viselkedését is. Ezáltal pedig olyan típusú veszélyforrás, amilyen még nem volt a történelemben.
Ez még mindig kissé közhelyesen hangzik, de Bergstromék a cikkben és az azt kísérő nyilatkozatokban konkrét kríziseket írnak az új kommunikációs platformok számlájára. Ezek közül a két legsúlyosabb: a pandémia mellett tomboló „infodémia”, vagyis a félretájékoztatás terjedése, melynek kézzel fogható eredménye az Egyesült Államokban is ijesztő mértéket öltő járványtagadás, illetve maszk- és oltásellenesség, valamint a 2017-es mianmari népirtás, melynek a muszlim kisebbséghez tartozó rohingyák tömege esett áldozatul, és az ENSZ vizsgálata szerint a gyilkosságok brutalitásában és nagy számában komoly szerepe volt a Facebookon terjedő bujtogatásoknak.
És hogy legyen csavar a történetben: a tizenhét tudós valójában nem azért riadóztat, amit tud, hanem azért, amit nem. Rémülten sorolják azokat az élettani, szociálpszichológiai és egyéb leírásokat a közösségi média hatásával kapcsolatban, amelyek hiányoznak ahhoz, hogy lássuk, pontosan hol is van a baj. Szerintük ugyanis a közösségi médiával nem egyszerű technológiai szintlépés történt, mint a szakócáról a Fiskars baltára, vagyis nem arról van szó, hogy régen az emberek papíron olvastak és vonalas telefont használtak, most pedig képernyőt néznek és videótelefonálnak. Sokkal többről: az egész lényünkre ható átalakulásról. „A technológia hatásainak megértésére új tudományos együttműködést kell létrehozni, méghozzá sürgősen” – írják. De miért a csoportos viselkedés tudománya a kulcs, és mi a teendője az emberiségnek?
Kulturális evolúció
Yuval Noah Harari sztártörténész a Sapiens című könyvében azt írja, az elmúlt 500 év legfigyelemreméltóbb és legmeghatározóbb pillanata 1945. július 16-án, reggel 5 óra 29 perc 45 másodperckor következett be. Amerikai tudósok ebben a másodpercben robbantották fel az új-mexikói sivatagban az első atombombát. „Ettől a pillanattól fogva az emberiség nemcsak arra volt képes, hogy megváltoztassa a történelem folyását, hanem arra is, hogy véget vessen annak” – ez Harari bombasztikus értékelése.
Nem túlzunk nagyot, ha az elmúlt 500 év legmeghatározóbb pillanatai közé felvesszük 2004 februárját: az első Facebook-poszt születését. Itt nem tudunk olyan szép másodperces bontást, mint az atombombánál, és az időcsúszkát állíthatnánk akár 2006 szeptemberére, a FB hírfolyam (News Feed) indulására is, amellyel a platform egyszer és mindenkorra kiemelkedett az előzmények és hasonló próbálkozások (Myspace, Orkut) közül. De a lényeg, hogy Mark Zuckerberg és Dustin Moskovitz találmányával született meg a modell, hogy hogyan néz ki, hogyan működik a social media. Enélkül nem lenne se Twitter, se Instagram, se a többi. Harari nyomán: 2004/2006 óta az emberiség nemcsak arra képes, hogy összekapcsoljon és informáljon több milliárd embert, hanem arra is, hogy összeugrassza és ön- vagy közveszélyes információkkal terítse be őket.
Ezek a platformok pár év alatt irdatlan tömegeket értek el, és az összes többi tájékoztatási formátumot vagy maguk mögé utasították, vagy függővé tették. A legrégebbi és legszívósabb nyomtatott lapok, kábelcsatornák is „rákényszerülnek” a közösségi médiás jelenlétre. (Azért az idézőjel, mert persze a legtöbben megtanultak élni a lehetőséggel, és továbbra is szépen profitáló médiavállalkozásokat működtetnek.) Miután Donald Trump fiókját határozatlan időre felfüggesztették Twitteren és Facebookon, a volt elnök indított egy honlapot From the Desk of Donald J. Trump néven, mely nagyjából egy hónapig élt, aztán inkább leállították. A bivalyerős twitteres háttér nélkül ugyanis semmi értelme sem volt írogatni. Az Egyesült Államok volt elnökét egy mozdulattal ki lehetett venni a kommunikációs térből, és senki sem ment utána a közösségi médián túli világba.
Technológiai forradalom + robbanásszerűen növekvő népesség = minden eddiginél kiterjedtebb és bonyolultabb, azonnali információtovábbításra képes hálózatok. Így néz ki a közösségi média képlete. Ez az a „kulturális evolúció”, amely rendkívüli hatással van az emberi csoportos viselkedésre is.
A csoportos viselkedést (collective behavior) hagyományosan azokra az jelenségekre értjük, amikor élőlények csoportjai egyértelmű vezető hiányában is összehangoltan cselekednek: ezerszámra együtt mozgó sáskák, halak, madarak. Van ilyen típusú vizsgálat emberi kollektívákra is. A tudósokat hosszú idő óta foglalkoztatja a csoportos viselkedés mögött rejtőző mechanizmusok leírása. A kutatásnak voltak kevésbé fényes eredményei. A 20. század eleji etológusok például még arra jutottak, hogy az alakzatba verődő madarak titka nem lehet más, mint a telepátia. A valóságban a rövidtávú viselkedés szinkronizálása kevésbé misztikus és sokkal bonyolultabb folyamat.
Bergstromék szerint a tömeges oltásellenességet és az egyre vadabb politikai polarizációt is az emberi csoportos viselkedés dinamikái pörgetik. A tudósok aggodalma éppen az, hogy a közösségi média óriási hálózatai közepette alig értik ezeket a megváltozó folyamatokat. Ugyanis – szól a tanulmány – a társadalmi mechanizmusaink évezredekkel ezelőtt, kis vadászó-gyűjtögető csoportok közegében alakultak ki, amelyek minden problémát hanghatásokkal, szabad szemmel látható gesztusokkal oldottak meg. Ehhez képest most kontinenseket, milliárdokat egyszerre érintő válságokkal nézünk szembe (világjárvány vagy az éghajlatváltozás), és digitális technológiák segítségével összekapcsolt hálózatokon kommunikálunk.
Békaember-hívők kora
Ezek a hálózatok viszont a jelek szerint képesek vészesen lerontani egy-egy ország vagy közösség „kollektív intelligenciáját”, és termékeny talajt nyújtanak a hamis híreknek és a félretájékoztatásnak. A Twitter, a Facebook és társaik ugyanis azzal indítottak, hogy radikálisan demokratizálták az információterjesztést: a közösségi média előtti világban elképzelhetetlen volt, hogy egyszer létrejön egy platform, ahol minden személy, vállalkozás, kulturális termék formailag ugyanolyan feltételekkel indul, ugyanakkora helyet kap. A kisvárosi garázszenekar FB-lapjának ugyanolyan eszközei és hozzáférése van, mint a világot körbeturnézó Metallicának. Sajtóra fordítva: egy kis magyar helyi újság szerkesztője sem lát kevesebb megosztási eszközt, mint az 53 millió követővel rendelkező BBC Facebook-adminisztrátora. Más kérdés, persze, hogy hány dolláros hirdetési büdzséből gazdálkodik a Metallica és a BBC, és hány dollárosból kis magyar társaik.
A nagy demokratizálás közepette azonban olyan tér jött létre, ahol a félretájékoztatás és a hülyeség is organikusan terjed. Technikailag a járványtagadó hír is ugyanúgy néz ki, ugyanannyi helyet kap Twitteren vagy Facebookon, mint egy tudományosan frankó információ. Nem véletlenül: a közösségi médiában a keretrendszer fix, a tartalom szűrésének és terítésének jogát pedig átadták a professzionális szerkesztőktől a felhasználók és algoritmusok kezébe. „A ’90-es években nagyon optimista voltam az internet fejlődését látva. Azt hittem, jó lesz, ha eltávolítják a hagyományos információs kapuőröket, az újságírókat, mert ezzel lehetőséghez jutnak azok az emberek, akik nem rendelkeznek akkora tőkével, és elmesélhetik a történeteiket” – nyilatkozta Carl Bergstrom a tanulmányuk megjelenése után. Bizony, el is mesélik, méghozzá a káros „történeteket” is, melyek aztán szépen összekapcsolódnak, történetfolyammá állnak össze.
Egy magyar városban valószínűleg elhanyagolható mennyiségű olyan ember él, aki azt gondolja, hogy a világot kis kék békaemberek irányítják egy tel-avivi pincéből. Tíz-tizenöt kisváros békaember-hívői viszont már látható csoportot alkotnak, és van bevonzóképességük is. Az amúgy zárványszerűen élő konteófüggők azt érzik: nincsenek egyedül. Mi több, kifejezetten sokan vannak.
Ők a közösségi média előtti világban valószínűleg csak nagyon nehezen és hézagosan kapcsolódhattak volna, a Facebookon viszont rövid idő alatt megtalálják egymást, folyamatos önmegerősítő üzeneteket küldenek, és némi ügyességgel rájöhetnek, globálisan még többen vannak, kívülről is új impulzusokhoz, „történetekhez” juthatnak. Végeredményként zárt rendszer jön létre, amit a tudományos világ ellenőrzött hírei egyre nehezebben törnek fel.
És ezt a folyamatot maguk a platformok is erősítik: erről szól a kattintásalapú hirdetés és az algoritmikusan vezérelt keresés. Vagyis az, hogy a rendszer figyeli, mire kattintunk, mi érdekel minket, kik a barátaink, és ennek megfelelő posztokat, reklámokat terel a hírfolyamunkba. Az egyszeri felhasználó ennek még hálás is lehet, hiszen megkönnyíti a vásárlást, a vágyott termékek megtalálását, a szubkulturálisan fontos információk beszerzését. Ez a gyakorlat ugyanakkor radikálisan megerősíti az elfogultságot, és önmagukba fonódó véleményhurkokat hoz létre, a nem kívánatos impulzusok kizárásával. A hasonló meggyőződésű személyeket, médiumokat ajánló algoritmusok torzítják a világot. A Twitter például egy 2010-es fejlesztés óta a sokak által követett (praktikusan: sokat és provokatívan twittelő) felhasználókat jutalmazza; az algoritmusok őket ajánlják a többi felhasználónak, míg a kevésbé népszerű társaik lemaradnak. Ez az aprónak tűnő technikai változás megnövelte a felhasználók közötti egyenlőtlenséget, megváltoztatva az általános hálózati struktúrát. Magyarországról nézve, ahol a Twitter nem kifejezetten népszerű, ez piszlicsáré ügy, de ne feledjük, az USA-ban óriási platform, ott épített tábort Donald Trump is.
Carl Bergstrom szerint alapvető probléma, hogy a közösségi hálózatok felépítését és az információáramlás mintázatát nem a kíváncsiság vagy az ember–ember-kapcsolat javításának vágya, hanem a jövedelmezőség maximalizálása érdekében hozott fejlesztői döntések irányítják. Egyszerűbben: csak a pénz diktál olyan „vérre menő” felületeken, amelyek megváltoztatják a viselkedésmintáinkat, világszerte befolyásolják a véleményalkotást, így a közéletet is.
A PNAS-cikk szerint az egész jelenségbokorral kapcsolatos legsúlyosabb tévedés az volt, hogy „majd magától megoldódik”. És valóban, a 2010-es évek közepéig a techcégek boardjaiban és az elit értelmiség köreiben hajlamosak voltak azt gondolni, hogy az emberek végül majd megtanulják szűrni az információforrásokat, elválasztani a hülyeséget a hasznostól, és eközben „a piac” is azon lesz, hogy az anomáliák visszaszoruljanak. Nos, nem így történt.
Az USA-ban olyan sokkhatások után, mint a 2016-os választás körüli dezinformációs hullámok, tartalmi és technikai megoldásokat kezdtek keresni az álhírek és a gyűlöletfutamok megfékezésére. Eddig felemás sikerrel. Létrejöttek olyan jó „intézmények”, mint a szerződéses tényellenőrök (a Facebook magyar fact checkerével a közelmúltban készítettünk podcastadást), de emellett zabolátlanul és sokszor agyatlanul megy a moderálás is, melynek bőven vannak ártatlan áldozatai.
Az probléma mélyén megbújó tudományos kérdés nem új: vajon a tömeges csoportos viselkedési folyamatok tartósak-e, és képesek-e az önkorrekcióra? És ha nem, jó-e az, ha felülről irányítva lépünk közbe? Hogyan kell jól beavatkozni? A 17 tudós cikke megmarad a kérdésfeltevésnél.
Kritika és megoldás
A PNAS-cikket természetesen lehet kritizálni. A technológia védelmezői a tudományos aggodalmaskodásra rendszerint azt mondják: nincs itt semmi újdonság, a politikai polarizációt, az álhíreket, a gyűlöletfutamokat nem a közösségi média szüli, azok csak tükröződnek az interneten, valójában nincs bizonyíték arra, hogy a Twitter vagy a Facebook lenne a bajok okozója. Carl Bergstrom erre így válaszol: „ez a sokszor használt Big Tobacco-érv, hogy »igen-igen, a tüdőrákosok aránya emelkedik, különösen a dohányzók körében – de hát nincs bizonyíték, hogy a bagó okozta volna!« És most ugyanezt halljuk a hamis hírekről: »Bizony, sok az online hamis hír, de ez nem változtatja meg senki viselkedését!« És akkor a világ egyszer csak meglát egy srácot ágyékkötőben, fején bivalyszarvakkal szaladgálva a Capitolium épületében…”
A 17 amerikai tudós nem azt állítja, hogy közösségi média nélkül ne lenne járványtagadás és maszkellenesség, vagy hogy Mianmarban egyetlen rohingyát se támadtak volna meg. „Csupán” azt, hogy előbbi nem öltene ekkora mértéket, nem lenne a nyájimmunistást kockáztató veszélyforrás, a népirtás pedig lehet, hogy ma ismert brutalitásában nem következett volna be.
Oké, akkor mi a teendő? Akinek kalapácsa van, mindenhol szöget lát, tartja a régi mondás, és ennek alapján a PNAS-cikk szerzői több kutatást, tudományos információt sürgetnek. Merthogy – és ez szinte hihetetlen – a közösségi média szociálpszichológiájáról, csoportos viselkedésre gyakorolt hatásáról alig van nagy, reprezentatív kutatás. Illetve ami van, azt az érintett technológiai vállalatok rendelték meg, pontosabb eredményeiket ők birtokolják. Egy példa: a kutatók csak találgatnak, hogy a hús-vér algoritmusokként működő ismerősök által ajánlott hírek, vélemények vajon elősegítik-e vagy gátolják a fake news terjedését. És egyáltalán: sokkal több adat kellene a Facebookos információterjedésről, hogy értsük a politikai (félre)tájékoztatást közösségi médiás mechanizmusait.
A tudósok eddig nem tudták megfelelően tájékoztatni a döntéshozókat, hogy a digitális technológiák hogyan befolyásolják az éghajlatváltozás és más világproblémák megoldására irányuló erőfeszítéseket – figyelmeztet a 17 kutató. Akik ezért azt is javasolják, hogy a csoportos viselkedés ugyanúgy váljon krízistudománnyá (crisis discipline), ahogy a természetvédelmi biológia vagy az ökológia és az orvostudomány bizonyos részei. Ezzel állandó kapcsolat lenne a kutatók és a döntéshozók, szabályozók között.
Bergstormék a sok adat és kutatás mellett még egy dolgot sürgetnek. Ez pedig nem más, mint az etikai megoldás: egyfajta kötelező hippokratészi eskü mindenki számára, aki az emberi csoportos viselkedéssel machinál, dolgozzon akár valamelyik egyetemen vagy techcégnél. Hangozzék bármilyen furcsán, 2021-ben az USA egyik fő tudományos folyóiratában a reményt az üzletiről etikai alapra való áthelyezkedésben, normarendszer elfogadásában és betartatásában látják.
(Borbás Barna, valaszonline.hu)
