Ferenc pápa nem fogadta el Reinhard Marx lemondását - itt a válaszlevele
Június 10-én a Szentszék közzétette a Szentatya spanyol nyelvű válaszlevelét Marx bíborosnak, aki – felelősséget vállalva a német katolikus egyházban történt gyermekbántalmazásokért és azok eltussolásáért – beadta lemondását. A pápa megköszönte a bíboros bátorságát, és hangsúlyozta, hogy a válság személyes és közösségi felvállalása az egyetlen gyümölcsöző út ma az Egyházban. Ferenc pápa teljes válaszlevelének fordítását közreadjuk.
Szent Márta Ház, 2021. június 10.
Kedves Testvérem!
Először is köszönöm a bátorságodat! Ez a keresztény bátorság nem fél a kereszttől, nem fél megalázkodni a bűn szörnyű valósága előtt. Ezt tette az Úr (Fil 2,5–8). Ez kegyelem, melyet az Úr adott neked, és látom, el akarod fogadni és meg akarod őrizni, hogy gyümölcsöt teremjen. Köszönöm!
Azt mondod, válságos időszakon mész keresztül, de nemcsak te, hanem a németországi Egyház is. Az egész Egyház válságban van a visszaélések miatt, sőt, az Egyház ma egy lépést sem tehet előre anélkül, hogy fel ne vállalná ezt a válságot.
A struccpolitika sehová sem vezet, s a válságot húsvéti hitünkből kiindulva kell felvállalnunk.
A szociológiai és pszichológiai válaszkeresések hasztalanok. A válság személyes és közösségi felvállalása az egyetlen gyümölcsöző út, mert a válságból nem lehet egyedül kijutni, hanem csak közösségben, és azt is szem előtt kell tartanunk, hogy a válságból vagy jobbakként, vagy rosszabbakként jövünk ki, de sosem maradunk ugyanolyanok. [1]
Azt mondod, tavaly óta töprengsz: útnak indultál, kerested Isten akaratát, és eldöntötted, hogy elfogadod, bármi legyen is az. Egyetértek veled abban, hogy katasztrófának nevezed a szexuális visszaélések szomorú történetét és azt, ahogyan az Egyház egészen a közelmúltig kezelte. Az, hogy tudatosítjuk, milyen képmutatóan éljük meg hitünket, már kegyelem, az első lépés, amit meg kell tennünk.
Vállalnunk kell a felelősséget a történelmért, mind személyesen, mind közösségileg. Nem maradhatunk közömbösek ezzel a bűncselekménnyel szemben. A felvállalás azt jelenti, hogy válságba kerülünk.
Nem mindenki akarja elfogadni ezt a valóságot, de ez az egyetlen út, mert az életünk megváltoztatására irányuló „elhatározások” anélkül, hogy „a húst a grillre tennénk”, nem vezetnek sehová. A személyes, társadalmi és történelmi valóságok konkrétak, és nem eszmékkel kell fogadni őket; mert az eszmékről vitatkozni lehet (és jó is, hogy így van), hanem a valóságot mindig fel kell vállalni és mérlegre kell tenni. Igaz, hogy a történelmi helyzeteket annak a kornak a hermeneutikájával kell értelmezni, amelyben történtek, de ez nem mentesít minket attól, hogy felelősséget vállaljunk értük, és a „minket ostromló bűn” történelmeként felvállaljuk őket. Ezért, véleményem szerint, az Egyház minden püspökének fel kell vállalnia ezt, és fel kell tennie magának a kérdést: „Mit kell tennem ezzel a katasztrófával?”
Nemegyszer mondtunk már „mea culpa”-t a múlt sok történelmi hibája miatt, még ha személyesen nem is vettünk részt az adott történelmi helyzetben. Ma is ezt a magatartást kell tanúsítanunk. Reformot kell végrehajtanunk, mely – ebben az esetben – nem szavakat, hanem bátor magatartásformákat jelent: válságba kerülést, a valóság felvállalását, bármi legyen is ennek a következménye.
És minden reform önmagunkkal kezdődik. Az Egyház reformját olyan férfiak és nők hajtották végre, akik nem féltek válságba kerülni, és hagyták, hogy az Úr megreformálja őket.
Ez az egyetlen út, különben nem leszünk mások, mint a „reform ideológusai”, akik nem viszik vásárra saját bőrüket.
Az Úr sosem ment bele abba, hogy a farizeusi, a szadduceusi, a zelótai vagy az esszénus projekttel hajtson végre „reformot” (hadd használjam ezt a kifejezést). Ezt a saját életével, történetével, testével hajtotta végre a kereszten. És ez az az út, amelyet te magad is választottál, kedves testvérem, amikor benyújtottad lemondásodat.
Jól mondod leveledben, hogy a múlt eltemetése sehová sem vezet. Az elhallgatások, a mulasztások, az intézmények presztízsének túlzott védelme csak személyes és történelmi kudarchoz vezetnek, és ahhoz, hogy „csontvázakkal a szekrényben” éljünk, ahogy mondani szokás.
Sürgős feladatunk, hogy „ventiláljuk” a visszaéléseknek és az Egyház eljárásának ezt a valóságát, és hogy hagyjuk, hogy a Lélek a vigasztalanság pusztájába, a keresztre és a feltámadásra vezessen bennünket. A Lélek útját kell követnünk, és a kiindulópont annak az alázatos megvallása, hogy hibáztunk, vétkeztünk. Sem a közvélemény-kutatások, sem az intézmények hatalma nem fog megmenteni bennünket.
Nem Egyházunk presztízse fog megmenteni bennünket, amely hajlamos eltitkolni bűneit; sem a pénz hatalma, sem a média véleménye nem fog megmenteni bennünket (sokszor túlságosan is függünk tőlük).
Az ment meg bennünket, ha kinyitjuk az ajtót az Egyetlen előtt, aki azt meg tudja tenni, és megvalljuk mezítelenségünket: „vétkeztem”, „vétkeztünk”, és sírunk, és amennyire csak tudjuk eldadogjuk azt a „menj el tőlem, mert bűnös vagyok”-ot, az örökséget, amelyet az első pápa hagyott a pápákra és az Egyház püspökeire. És akkor érezni fogjuk azt a gyógyító szégyent, amely megnyitja az ajtókat az Úr könyörületessége és gyengédsége előtt, aki mindig közel van hozzánk.
Mint Egyház kérnünk kell a szégyenkezés kegyelmét, és azt, hogy Úr mentsen meg minket attól, hogy az Ezekiel könyvének 16. fejezetében szereplő szégyentelen prostituált legyünk.
Tetszik, ahogyan befejezed leveledet: „Szívesen leszek továbbra is papja és püspöke ennek az Egyháznak, és továbbra is elkötelezetten végzem a lelkipásztori szolgálatot mindig és amikor csak észszerűnek és időszerűnek tartom. Szeretném szolgálatom elkövetkező éveit még intenzívebben a lelkipásztorkodásnak szentelni és az Egyház lelki megújulásán dolgozni, ahogyan azt Ön fáradhatatlanul kéri.”
És ez az én válaszom, kedves testvérem: folytasd, ahogy javaslod, de münchen–freisingi érsekként.
És ha megkísért az a gondolat, hogy Rómának ez a püspöke (testvéred, aki szeret téged) nem ért meg téged, amikor megerősíti küldetésedet és nem fogadja el lemondásodat, gondolj arra, amit Péter érzett az Úr előtt, amikor a maga módján benyújtotta lemondását: „Menj el tőlem, mert bűnös vagyok”, és hallgasd meg a választ: „Legeltesd juhaimat!”
Testvéri szeretettel:
Ferenc
JEGYZET
[1.] Fennáll annak a veszélye, hogy nem fogadjuk el a válságot, és konfliktusokba menekülünk, ami végül megfojt és megakadályoz minden lehetséges átalakulást. Mert a válságban benne van a remény csírája, a konfliktusban – ezzel szemben – a kétségbeesés csírája lappang; a válság bevon… a konfliktus – ezzel szemben – behálóz minket, és Pilátus aszeptikus magatartását idézi elő: „Én ártatlan vagyok ebben a vérben. A ti dolgotok!” (Mt 27,24) – ami oly sok kárt okozott és okoz nekünk.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Kép: Vatican News
Magyar Kurír
