Ferenc pápa: Az ima nem rituálé, hanem az élet lélegzése, mely értelmet ad tetteinknek!
Az imában való kitartásról tartotta a Szentatya az ima témájának szentelt katekézissorozata utolsó előtti, harminchetedik elmélkedését. Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Ebben az imádság témájának szentelt utolsó előtti katekézisben az imában való kitartásról lesz szó. Ez a felhívás, sőt parancs a Szentírásból származik. Az Orosz zarándok lelki útja akkor kezdődik, amikor Szent Pálnak a tesszalonikaiaknak írt első levelének egyik mondatával találkozik: „Szüntelenül imádkozzatok, adjatok hálát mindenért” (1Tessz 5,17–18). Az apostol szavai szíven ütik ezt a férfit. Felteszi magának a kérdést, hogy miként lehetséges megszakítás nélkül imádkozni, hiszen életünk rengeteg különböző pillanatra töredezik szét, melyek nem mindig teszik lehetővé az összpontosítást. Ebből a kérdésből kiindulva kezdi meg keresését, mely elvezeti őt annak felfedezéséhez, amit ma a szív imájának nevezünk. Ez abból áll, hogy hittel ismételgetjük: „Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, irgalmazz nekem, bűnösnek! Egyszerű, de nagyon szép ima. Ez az ima apránként alkalmazkodik a légzés ritmusához, és az egész napot végigkíséri. A lélegzet ugyanis sosem áll le, alvás közben sem; és
az ima az élet lélegzése.
Hogyan lehetséges tehát állandóan fenntartani az imádkozás állapotát? A Katekizmusban gyönyörű idézeteket találunk a lelkiség történetéből, melyek hangsúlyozzák a folyamatos imádság szükségességét ahhoz, hogy az a keresztény lét éltető középpontja legyen. Lássunk néhány ilyen idézetet!
Evagriosz Pontikosz szerzetes kijelenti: „Azt nem parancsolták nekünk, hogy mindig dolgozzunk, virrasszunk és böjtöljünk – nem, ezt nem kérték tőlünk –; de
a szünet nélküli imádság törvény számunkra” (KEK 2742).
Az imádkozó szív. A keresztény élethez hozzátartozik egy olyan lángolás, amely sosem alhat ki. Kicsit olyan, mint a szent tűz, amelyet az ősi templomokban őriztek. Ez megszakítás nélkül égett, és életben tartása a papok feladata volt. Tehát bennünk is kell lennie egy szent tűznek, mely folytonosan ég, és amelyet semmi sem olthat ki. Ez nem könnyű, de így kell lennie.
Aranyszájú Szent János, egy másik, a konkrét életre figyelő lelkipásztor a következőképpen prédikált: „A piaci tömegben vagy a magányos séta során is lehet gyakran és buzgón imádkozni; a boltban is lehetséges, akár vásárolsz, akár eladsz, vagy főzés közben is” (KEK 2743). Kis imákkal: „Uram, irgalmazz nekünk”, „Uram, segíts rajtam.”
Az ima tehát egyfajta kottatartó, ahová életünk dallamát helyezzük.
Nem áll ellentétben a mindennapi munkával, nem mond ellent a sok apró kötelezettségnek és találkozónak. Ha valami, akkor ez az a hely, ahol minden cselekedet megtalálja a maga értelmét, okát és békéjét.
Természetesen nem könnyű ezeket az elveket a gyakorlatba ültetni. Egy apa és egy anya, akiket ezernyi feladat köt le, talán nosztalgiát éreznek életük egy olyan szakasza iránt, amikor könnyű volt rendszeres időt és teret találni az imádságra. Aztán ott vannak a gyerekek, a munka, a családi élet teendői, az idősödő szülők… Az embernek az a benyomása, hogy sosem fog mindennel végezni. Ekkor jó arra gondolni, hogy Isten, a mi Atyánk, akinek az egész világegyetemről kell gondoskodnia, mindig emlékszik mindannyiunkra. Ezért nekünk is mindig emlékeznünk kell őrá!
Aztán arra is gondolhatunk, hogy a keresztény szerzetességben a munkát mindig is nagy becsben tartották, nemcsak a saját és mások ellátásának erkölcsi kötelessége miatt, hanem egyfajta egyensúly, belső egyensúly érdekében is: veszélyes az ember számára, ha olyannyira elvont az érdeklődése, hogy elveszíti a kapcsolatot a valósággal. A munka segít abban, hogy kapcsolatban maradjunk a valósággal.
A szerzetes összekulcsolt kezén jól láthatók a lapáttal és kapával dolgozók bőrkeményedései.
Amikor Lukács evangéliumában (vö. 10,38–42) Jézus azt mondja Szent Mártának, hogy az egyetlen dolog, amire igazán szükség van, az Istenre való odafigyelés, semmiképpen sem akarja lebecsülni azt a sok szolgálatot, amelyet nagy elkötelezettséggel végzett.
Az emberben minden „két részből áll”: testünk szimmetrikus, két karunk, két szemünk, két kezünk van… Így a munka és az imádság is kiegészítik egymást.
Az ima – amely mindennek a „lélegzete” – a munka létfontosságú háttere marad, akkor is, ha imánk nem talál kifejezési formát.
Embertelen dolog, ha a munka annyira beszippantja az embert, hogy már nincs ideje imádkozni.
Ugyanakkor az életidegen ima nem egészséges. Az élet konkrétságától elidegenedő ima spiritualizmussá, vagy rosszabb esetben rituálévá válik. Emlékezzünk arra, hogy miután Jézus a Tábor-hegyen megmutatta dicsőségét a tanítványoknak, nem akarta meghosszabbítani az extázis pillanatát, hanem velük együtt leereszkedett a hegyről, és folytatta mindennapi útját. Mert annak a tapasztalatnak a szívükben kellett maradnia, mint hitük világossága és ereje. Világosságul és erőként kellett szolgálnia a rákövetkező napokon is: a kínszenvedés napjain is. Így az Istennel való együttlétnek szentelt idők újjáélesztik a hitet, mely segít bennünket az élet konkrét megélésében, a hit pedig táplálja az imát, megszakítás nélkül. A hitnek, az életnek és az imádságnak ebben a körforgásban égve marad a keresztény szeretetnek a tüze, amit Isten vár tőlünk.
Ismételgessük azt az egyszerű imát, amelyet oly jó ismételgetni a nap folyamán: „Uram, Jézus, Isten Fia, irgalmazz nekem, bűnösnek!”
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
