Ferenc pápa: Ki kell tartanunk az imában a szórakozottság és a lelki szárazság ellenére is!
A Szentatya május 19-én az ún. Damazusz-udvarban tartotta a szerda délelőtti általános kihallgatást, melynek keretében 34. alkalommal tartott katekézist az imádságról, mégpedig az imádság nehézségeit, a szórakozottságot, a szárazságot és a lelki restséget vette sorra.Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
A Katekizmus sorrendjét követve ebben a katekézisben az imádság megélésével foglalkozunk, és szeretnék bemutatni néhány igen gyakori nehézséget, melyeket fel kell ismerni, és amelyekkel meg kell küzdeni. Imádkozni nem könnyű: az imádsággal sok nehézség jár. Fel kell ismernünk és le kell győznünk őket!
Az első nehézség, amellyel az imádkozó találkozik, a szórakozottság (vö. KEK 2729). Elkezdesz imádkozni, aztán az elméd elkalandozik, körbejárja az egész világot; a szíved itt van, az elméd amott… elterelődik a figyelmed az imádságról. Az imádság gyakran együtt jár a szórakozottsággal. Az emberi elme ugyanis nehezen tud sokáig elidőzni ugyanannál a gondolatnál. Mindnyájan megtapasztaljuk a képeknek és képzelgéseknek ezt az állandó örvénylését, amely még álmunkban is kísér bennünket. És mindnyájan tudjuk, hogy nem jó követni ezt a szétszórtságra irányuló hajlamot.
A koncentráció eléréséért és fenntartásáért folytatott küzdelem nem korlátozódik az imára. Ha valaki nem ér el kellő fokú koncentrációt, nem tud eredményesen tanulni, és dolgozni sem tud jól.
A sportolók tudják, hogy a versenyek megnyeréséhez nemcsak fizikai edzésre, hanem mentális fegyelemre is szükség van: mindenekelőtt a figyelem összpontosításának és fenntartásának képességére.
Az elkalandozások nem bűnösek, de küzdeni kell ellenük. Hitünk örökségében van egy erény, amelyről gyakran megfeledkezünk, de amely erősen jelen van az evangéliumban. Ezt „virrasztásnak” hívják. Jézus sokszor mondja: „Virrasszatok! Imádkozzatok!” A Katekizmus kifejezetten idézi ezt az az imádságról szóló útmutatásában (vö. KEK 2730). Jézus gyakran figyelmezteti tanítványait arra, hogy józan életet kell élniük, melyet az a gondolat vezérel, hogy ő előbb-utóbb visszatér, mint a vőlegény a menyegzőről vagy a gazda az útjáról. Mivel azonban nem ismerjük visszatérésének napját és óráját, életünk minden perce értékes, és nem szabad szétszórtan elpazarolnunk. Egy általunk nem ismert pillanatban felhangzik majd Urunk hangja: azon a napon boldogok lesznek a szolgák, akiket fáradhatatlannak talál, akik még arra összpontosítanak, ami igazán fontos. Akik nem engedtek a szétszórtságnak követve minden tetszetős dolgot, ami csak eszükbe jutott, hanem igyekeztek a helyes úton járni, jót cselekedni és kötelességüket teljesíteni. Ez a szórakozottság: képzeletünk elkalandozik jobbra-balra… Szent Teréz ezt a képzeletet, mely ide-oda csatangol az imádságban, „a ház bolondjának” nevezte: olyan, mint egy bolond nő, aki ide-oda ugráltat… Meg kell állítanunk, és óvatosan be kell zárnunk.
Másképp kell szólnunk a lelki szárazság időszakáról. A Katekizmus ezt így írja le: „A szív érzéketlen, a spirituális gondolatokhoz, emlékekhez, érzelmekhez sincs kedve. Ez a puszta hit ideje, a hité, mely Jézussal marad a kínban és a sírban” (KEK 2731). A lelki szárazság nagypéntekre, az éjszakára, a nagyszombatra, az egész nagyszombati napra emlékeztet: Jézus nincs itt, a sírban fekszik; Jézus meghalt: egyedül vagyunk. Ez a szárazság alapérzése. Gyakran nem tudjuk, hogy mi az oka a szárazságnak: függhet tőlünk, de Istentől is, aki megengedi a külső vagy belső élet bizonyos helyzeteit. Az is előfordulhat, hogy fejfájás vagy májbetegség akadályoz meg abban, hogy imádkozni kezdjünk. Gyakran nem igazán tudjuk az okát. A lelki élet mesterei a hit megtapasztalását úgy írják le, mint a vigasztalás és a vigasztalanság időszakainak folyamatos váltakozását: vannak időszakok, amikor minden könnyű, míg másokat nagy nehézkesség jellemez. Sokszor, amikor találkozunk egy barátunkkal, azt mondjuk: „Hogy vagy?” – „Magam alatt vagyok.” Sokszor „magunk alatt vagyunk”, vagyis nincsenek felemelő érzelmeink, nincsenek vigasztaló érzéseink, nem boldogulunk a dolgokkal. Ezek azok a szürke hétköznapok… és jó sok van belőlük az életben! Az a veszély fenyeget, hogy a szívünk is elszürkül: amikor ez a „lehangoltság” eléri a szívet, és megbetegíti, és vannak emberek, akik színét vesztett szívvel élnek.
Ez szörnyű: nem lehet imádkozni, nem lehet vigasztalást érezni elszürkült szívvel! Vagy nem lehet túljutni a lelki szárazságon elszürkült szívvel! A szívnek nyitottnak és tisztának kell lennie, hogy az Úr fénye bevilágíthassa.
Ha az Úr fénye nem világít be, akkor reménykedve várni kell rá! Nem szabad bezárkózni a szürkeségbe!
Aztán egy másfajta dolog a lelki restség, egy másik tökéletlenség, egy másik rossz szokás, mely valódi kísértés az imádság és általában a keresztény élet ellen. A restség „egyfajta depresszió, amely az aszkézis lanyhulásából, a virrasztás alábbhagyásából, a szív őrzésének elmulasztásából ered” (KEK 2733). A hét „főbűn” egyike, mert önhittségből táplálkozva a lélek halálához vezethet. Mit kezdjünk hát a lelkesedésnek és csüggedésnek ezzel a váltakozásával? Meg kell tanulnunk mindig járni. A lelki élet igazi fejlődése nem az, ha szaporodnak az eksztázisaink, hanem az, ha képesek vagyunk kitartani a nehéz időkben is: járj, járj és járj! És ha elfáradtál, állj meg egy kis időre, és kezdj újra járni. De kitartóan! Emlékezzünk Szent Ferenc példabeszédére a tökéletes örömről: nem a mennyből hulló végtelen szerencsén mérhető le a szerzetes kiválósága, hanem azon, hogy kitartóan jár-e, még akkor is, ha nem ismerik el, ha rosszul bánnak vele, ha minden elvesztette a kezdetek ízét. Minden szent átment ezen a „sötét völgyön”, és ne botránkozzunk meg, ha naplóikat olvasva fásultan megélt, kedvetlen imaestékről hallunk. Meg kell tanulnunk azt mondani: „Még ha úgy tűnik, hogy te, Istenem, mindent megteszel is, hogy ne higgyek benned, én továbbra is imádkozom hozzád.”
A hívők sosem hagyják abba az imádkozást! Imájuk időnként hasonlíthat Jóbéhoz, aki nem fogadja el, hogy Isten igazságtalanul bánik vele, tiltakozik, és ítélőszék elé idézi Istent.
Sokszor az Isten előtti tiltakozás is az imádság egyik formája, vagy ahogy az az öreg néni mondta: „Ha haragszunk Istenre, az is az imádság egyik módja”, mert sokszor a fiú haragszik az apjára: ez az apjával való érintkezés egyik formája; mivel „apának” ismeri el, ezért haragszik rá…
És mi is, akik sokkal kevésbé vagyunk szentek és türelmesek, mint Jób, tudjuk, hogy a végén, miután véget ér a vigasztalanságnak ez az időszaka, melyben néma kiáltásokkal és sok „miért”-tel fordultunk az Ég felé, Isten válaszolni fog. Ne feledkezzünk meg a „miért” imájáról: ez az az ima, amelyet a gyerekek mondanak, amikor kezdik nem érteni a dolgokat; s ezt az életszakaszt a pszichológusok „a miért életkorának” nevezik, mert a gyerek azt kérdezgeti az apjától: „Apu, miért…?” „Apu, miért…?” „Apu, miért…?” De vigyázzunk: a kisgyermek nem hallgatja meg az apja válaszát. Az apa elkezd válaszolni, de a gyerek egy másik miérttel jön elő. Ő csak az apja figyelmét akarja magára vonni; és amikor egy kicsit haragszunk Istenre, és elkezdjük mondani neki a „miért”-jeinket, akkor Atyánk szívét nyomorúságunk felé, nehézségünk felé, életünk felé vonjuk. De igen,
legyen bátorságotok azt mondani Istennek: „De miért…?” Mert néha jó, ha egy kicsit dühösek vagyunk, mert ez felébreszti bennünk azt az apa–fia, apa–lánya kapcsolatot, amelyet Istennel ki kell alakítanunk.
És legdurvább, legkeserűbb megnyilvánulásainkat is ő atyai szeretettel fogadja, és úgy tekint rájuk, mint hitünk kifejezésére, mint egy imára.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
