Miért ilyen súlyos a pedagógushiány Magyarországon?
Bizonyos felmérések szerint 2018-ban már az általános iskolák hetven százalékában volt pedagógushiány, ami egyértelműen minőségromlást okoz. A növekvő pedagógushiánynak van néhány nyilvánvaló oka és van néhány rejtett, az ágazati humánerőforrás gazdálkodási rendszer elhibázottságával összefüggő magyarázata.
A pedagógushiány pontos mértékéről, területi, intézménytípusok és szakok szerinti eloszlásáról nincs pontos adatunk, mert a rendszer annak jelentős részét elrejti. Azt azonban tudjuk, hogy az elmúlt évtized során folyamatosan nőtt. A kormányzat magyarázata szerint a pedagógusok létszáma fele akkora arányban csökkent, mint a tanulók létszáma, ebben azonban van egy hatalmas csúsztatás: a közoktatás létszámigényét nem a tanulók, hanem a tanulócsoportok (osztályok) száma határozza meg. Ez könnyen belátható: egy 15 fős osztály oktatásához pontosan annyi pedagógusra van szükség, mint egy 35 fős osztályéhoz, az iskolarendszer szétaprózottsága miatt azonban az osztályok száma alig csökkent, a pedagógusok létszámának csökkenése tehát létszámhiányt okoz. Az önkormányzatok kiszorítása és az iskolai autonómia megszüntetése óta a magyar közoktatásban egyetlen szereplő sem gazdálkodik a pénzügyi és emberi erőforrásokkal. Ennek a következménye az elmúlt tíz évben bekövetkezett súlyos hatékonyságromlás, az erőforrás hiány és a pazarlás együttes jelenléte.
A létszámhiány növekedésének vannak nyilvánvaló okai, melyekről sok szó esik: a szakma elöregedése miatt egyre többen mennek nyugdíjba, az alacsony fizetések és a szakmai autonómia erős korlátozása miatt a pálya egyre kevésbé tűnik vonzó értelmiségi szakmának, az iskolák külső hivatali irányítása és politikai kontrollja, valamint a pedagógusok brutális mértékű túlterhelése miatt pedig rengeteg – a nyugdíjba vonulóknál is több – a pályaelhagyó. Nem kétséges, hogy ha egy pályája elején járó pedagógus bére csak azért emelkedik, mert emelkedik a bérminimum is, az nem teszi vonzóvá a tanári hivatást. A kérdés az, hogy ha a pedagógusok fizetése elérné a diplomás átlagjövedelmet, a pedagógusok visszakapnák iskolájuk autonómiájában testet öltő szakmai önállóságukat, munkaterhelésük egy elfogadható szintre csökkenne és a kormányzat politikai és ideológiai célok szolgálata helyett a gyerekek sikeres tanulását középpontba állító oktatáspolitikát folytatna, akkor mérséklődne-e a pedagógushiány? A válasz: természetesen igen – rettenetesen hosszú távon.
Ha egy gyökeres oktatáspolitikai fordulat 3-4 év alatt megteremtené azokat a feltételeket, melynek hatására megnőne a pedagógusképzésbe jelentkezők száma, nagyjából húszéves távlatban a közoktatásban megszűnhetne a képzett pedagógusok hiánya.
A következő kérdés, hogy lerövidíthető-e ez a folyamat? Okos oktatáspolitikával igen, mégpedig kétféle – önmagukban is meglehetősen bonyolult – beavatkozással. Az egyik egy olyan helyi (kistérségi, városi, járási) iskolahálózatokat menedzselő önkormányzati – vagy önkormányzatisággal rendelkező – gazdálkodási rendszer kialakítása, amely felszabadítja a ma foglalkoztatott létszámtöbbletet, a másik pedig a pedagógus munkapiac rugalmasságának helyreállítása. A továbbiakban mélyedjünk el egy kicsit az utóbbiban, a munkakínálat és munkakereslet közötti kapcsolat hatékonyságának erősítésében.
2011 előtt a gazdálkodási, szervezeti és szakmai autonómiával rendelkező iskolákban ezt a rendszert – a gazdasági igazgató és valamelyik igazgató-helyettes segítségével – vidáman elműködtette az iskolák igazgatója.
Az iskolák autonómiája azonban egy évtizede megszűnt, az igazgatók nem gyakorolnak munkáltatói jogokat, a humánerőforrás gazdálkodás minden egyes elemét centralizált állami rendszerek működtetik. A közoktatásban többféle ágazati szabályozó rendszer gyakorol hatást a pedagógusok foglalkoztatásának rendszerére. Ha Tisztelt Olvasó nem látja át ezt a rendszert, nem benne van a hiba: nincs senki, aki az itt felsorolt szabályozó rendszerek mindegyikét behatóan ismerné. A nagyon különböző logika alapján működő egyes szabályozó rendszereket specialisták (munkajogászok, tantervi szakértők, értékelési szakértők, közgazdászok, stb.) működtetik. Mi történik tehát, ha mint jelenleg az oktatás irányításában senki, sem az iskolák, sem a KLIK-ek nem gazdálkodnak?
A válasz egyszerű: a közoktatásban megszűnik a humánerőforrásokkal való gazdálkodás, tehát nincs mód a foglalkoztatási rendszerben kialakuló anomáliák korrekciójára.
A kormányzat irányítói ezt pontosan tudják és adtak rá egy a problémák megoldására teljesen alkalmatlan választ: (re)decentralizáció helyett – mint minden más esetben is – a komplexitás elrejtését választották. Bevezettek egy egyszerű, de minden lehetséges foglalkoztatáspolitikai probléma megoldására alkalmatlan, jellemzően katonai és félkatonai (közigazgatási) szervezetekben alkalmazott előmeneteli rendszert, az ún. pedagógus életpálya modellt.
Ez a rendszer minden egyes értelmes oktatáspolitikai elvárás szempontjából kontraproduktív, a pedagógushiány szempontjából pedig különösen.
Noha a pedagógusok korösszetétele alapján másfél évtizede tudható volt, hogy nemsokára baj lesz, az életpálya modell széthúzta a különböző korcsoportok közötti bérkülönbségeket. Mivel az új rendszer – egy erre alkalmatlan minősítési rendszeren keresztül - az idősebb pedagógusok egy részét jutalmazza, s mivel a közoktatás a költségvetési prioritások állandó vesztese, a kezdő pedagógusok bére az állandó megélhetési gondok stabil garanciája. Magasabb fizetéssel, béren felüli juttatásokkal, minőségi munkavégzéshez kötött jutalmakkal, képzési lehetőségekkel, jobb munkafeltételekkel és autonóm, kreatív munka ígéretével jó igazgatók sok diplomást csábíthatnának az iskolákba. A jelenlegi állami előmeneteli rendszer azonban a rendőrség és a vasút létszámproblémáinak megoldására is alkalmatlan lenne.
(portfolio.hu)
