Pécsi Rita: Lopakodó háború

Kategória: Cikkek, írások Megjelent: 2021. április 20. kedd

 Sok arca lehet a háborúnak: hódító, vallási, etnikai... Úgy vélem, napjainkban egy „lopakodó, rejtett fegyveres” háborút élünk meg.Nem ismerjük a hadüzenetet, nincs neve az ellenségnek, ezért sokszor egymással hadakozunk, de hadiállapot van: (halál)félelem, szorongás, menekülés, betegség, halál, bizonytalanság, gyanakvás, árulás, búcsúzás nélküli elválás, szétszakadt családok. De bőven van bátorság, hősiesség, kitartás, bajtársiasság és hűség is.

 Tanár vagyok, neveléskutató, előadó, karnagy, anya és nagymama. Most is. De egyik terepen sem lehet ugyanaz a stratégia, mint korábban. Nem csak azért, mert nem tanítunk személyesen, vagy mert az éneklés veszélyessé nyilváníttatott, mert nincsenek előadások, a gyerekeinkkel, unokáinkkal lehetőleg kerülni kell a találkozást, és félni lehet az öleléstől. Sokféleképpen vagyunk bezárva, a családok össze vannak zárva, időseink ki vannak zárva, gyerekeinket a lecke, majd az unalom az online világhoz láncolja.

Reméltük, hogy kibírjuk néhány hétig. Ennek egy éve már, és nem látjuk a végét.

Közhellyé vált, hogy semmi nem lesz olyan, mint azelőtt, mégis ragaszkodunk mindahhoz, ami azelőtt működött. „A stratégák mindig hajlamosak hadseregüket az előző háborúra felkészíteni, kiváltképp, ha abban győztek” – mondja Jared Diamond. Csakhogy ez annyira veszélyes, mint a sünnek az ükapjától tanult védekezése az országúton. Lehet, hogy a szúrósra gömbölyödés bevált a róka ellen, de a kamion ettől nem ijed meg.

Új haditervre van szükség. Újra kell gondolnunk az értékeinket, rövid és középtávú céljainkat úgy, hogy nehogy éppen a hosszú távú célok csússzanak ki a kezünkből.

Gondolkodjunk! Lehet, hogy csak ez tudott minket megállítani a lejtőn? Mi az értelme ennek? Hol rejti a kutat ez a sivatag?

A csatatér üszkös földjében hol van a kincs, amiért „örömünkben eladhatjuk” eddigi praktikáinkat?

Valljuk be, az, ahogyan éltünk, tarthatatlan volt. Keseregtünk az életidegen, lélekölő iskola miatt. Hiányoltuk a valós tapasztalatokat, a természetközeliséget, az egyszerű életbátorságot, a praktikus és az érzelmi intelligenciát, a játékot, a mozgást, a meghitt kapcsolatokat. Hajszoltak voltunk mind: a gyerekek, a tanáraik fölösleges megterhelések alatt roskadoztak. A diákok mellől elszívta a pedagógusokat a mérhetetlen mennyiségű adminisztráció, és a felpörgetett életmód a szülőket, a barátokat is elvonta tőlük.

Ezzel szemben megjelent a giga, a wellness a köbön elérhetetlen ideálja. Csak külföldön jó a nyaralás, kád helyett jakuzzi kell, és járástanító applikáció a félévesnek.

Mindenható szabadságvágyunkkal pedig megkérdőjeleztünk mindent, mintha a teremtés, az élet a mi kezünkben lenne.

Megválaszthatjuk a nemünket, dönthetünk a magzatunk életéről, bármilyen társulást családnak nevezhetünk, és így tovább.

És ugyanígy iskolai szinten. A hét minden napján más „hajcsárhoz” járattuk gyermekünket a „mindent eldöntő” felvételik előkészítőire, miközben egy-két tanfolyamot is bepréseltünk a napjaiba. Így persze amortizálódtak a családi kapcsolatok, és sajnos sokuk idegrendszere is. Egyre gyakoribb a szülői panasz: tehetetlenek vagyunk, a gyermekünket „beszippantotta” a gép. Mindezt bizony már hadüzenetnek is tekinthettük volna.

Újratervezés! Hosszú távon is élhető, egymás életét – és nem csupán az egyéni érvényesülést – szolgáló célokra és megoldásokra van szükség.

Most másféle készségeket kell előtérbe helyezni, mint eddig. Éppen az eddig mellőzötteket. A nehézkes oktatási rendszer változása is elkerülhetetlen lesz. A család viszont jó hadvezér lehet, mert rugalmasabb, mint az intézmény. A háború a megtisztulás, a felszabadulás ígéretét hordozza. Ám aki csatába megy, annak a veszteséggel is számolnia kell.

Van, amit el kell most engedni. Például a „mindenáron bejuttatni a gyereket az elitképzésbe” feszültségét, ami sok családot a közelmúltban valóságos letargiába taszított.

Nem olcsó vigasznak szánom, hiszen iskolát alapítottam, vezettem és fejlesztek ma is, de az élet és a kutatások bizonyítják: a belénk oltott tehetség (Isten-arc) kibontakozásának feltétele nem ez. Az összevont tanyasi iskolában, a bányásztelepi körzetes intézményben és sok „futottak még” helyen is nevelkedtek kiváló tudósok, szakemberek – de legfőképpen Emberek. „Nagyon buta gyerek lehettem.  Az iskolában csak magoltam. A könyveket gyűlöltem. Senki sem tanított arra, hogyan éljek. Senki sem mutatta meg, milyen csodálatos dolog tanulni, megérteni a körülöttünk lévő világot, alkotni valamit... A kudarcok elvették a kedvemet a tanulástól. Kimaradtam az iskolából. Házitanítót fogadtak mellém, hogy legalább legyen valamilyen bizonyítványom” – írja Szent-Györgyi Albert.

Michael Jordant kitették a kosárcsapatból, Edisont képezhetetlennek tartották, Fekete István megbukott természetrajzból, Newton átlagos diák volt, Chaplin utcagyerek, Munkácsy pedig asztalosinas lett, mert „tanulni nemigen szeretett”.

A jó szellemiség, a megfelelő légkör és a mesterek sokat tehetnek, a gyerekeknek tanulniuk is kell, de a legfontosabb, hogy mi, szülők tisztázzuk, mi az igazán lényeges. A kutatások szerint

a XXI. század vezető készségei: az együttműködés, a kitartás, a fantázia és a rugalmasság.

Ezek pedig az érzelmi intelligencia most is fejleszthető területei. De nem magyarázattal, nem online tesztekkel, hanem élmény, tapasztalat és érzelmi azonosulás útján. Mese, beszélgetés, játék, sütés-főzés, hímzés, kerékpározás, kirándulás; a természet titkainak felfedezése, majd az interneten közös kutakodás a bogarakról, fákról, madarakról; festés – a kerítés festése is –, zene, egyszerű tánclépések tanulása, gyurmázás, kertészkedés, favágás, faragás, rendrakás, levél-, napló-, vers-, mese- és receptírás. Felmérhetetlen lehetőség van ezekben az egyszerű tevékenységekben, mert kiválóan fejlesztik a stresszel való megküzdés három alappillérét, melyek a következők: elköteleződés (szenvedélyesen művelni valamit); kontrollérzés (a „meg tudom csinálni” érzése); szembenézés (kihívásnak és nem bajnak megélni a helyzetet).

Adjunk hálát a lehetőségért, hogy együtt van a család, még ha nehezített terepen is. Végre talán az apák is közelebb kerülhetnek a gyermekeikhez.

Keressük jobban a csendet, hogy együtt legyünk Istennel. Találjuk meg – a szabályokat betartva – azokat a barátainkat, akiket semmiképpen nem akarunk elengedni, és bátran engedjük el a szociális média felületes kapcsolatait. Háborús helyzetben biztosan nem a kitűnő bizonyítvány a cél. Az egyszerűbb, de hosszú távon is érvényes célokért érdemes küzdeni. 

Kevesebbet, jól.

Valójában szellemi harcban állunk. „Mert a mi harcunk nem test és vér ellen folyik (…) Éppen ezért vegyétek fel az Isten fegyverzetét, hogy ellenállhassatok (…), és mindent leküzdve megállhassatok” (Ef 6,12–13).

Ezt a harcot tehát csak vele együtt lehet megnyerni. Rajta hát! A sír üres, nincs mitől félni!

Klaus Hemmerle írja: „Bárcsak húsvéti szemmel látnánk mindent, hogy képesek legyünk észrevenni a halál mélyén az életet, a megosztottság mélyén az egységet, az emberben az Istent, az Istenben az embert, magamban Téged – és mindenen túl a húsvét teljes erejét.”

Bárcsak így látnánk ebben a háborús helyzetben is!

Szerző: Uzsalyné Pécsi Rita

Magyar Kurír

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés