Alászállt a poklokra, felment a mennybe – és az ítéletről
A keresztények ma olyan magától értetődő módon beszélnek Jézus Krisztus testi feltámadásáról, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Valójában azonban a világ ezt akkor is elhihetetlen dolognak tartotta. Jézus korában egyetlen olyan kultúra sem létezett, amelyik komolyan hitte volna, hogy létezik út vissza a halálból.
A görög mitológia szerint Orfeusz alászáll a Hádészba Euridikéért, de nem tudja őt visszahozni onnan. Nem sikerül ugyanez a Gilgames-eposz hősének sem és a skandináv mitológia kedvelt istene, Baldr se juthatott vissza a halálból.
Jól példázza a halálból való visszatérés gondolatának elfogadhatatlanságát az Apostolok cselekedeteiből az a történet, amikor Pál apostol megérkezik Athénba és hirdetni kezdi Jézus Örömhírét. Mindaddig figyelmesen hallgatják, amíg a feltámadásáról nem kezd szólni. „Mikor a holtak feltámadásáról hallottak, egyesek gúnyolódtak, mások meg azt mondták: Erről majd még egyszer meghallgatunk téged.” (ApCsel 17, 32)
A zsidó nép körében még az sem volt egyértelműen elfogadott, hogy van-e az embernek örökéletű lelke, és ha igen, akkor mi történik a halál után az emberrel. A szadduceusok – azaz a gazdagok és előkelők, a nép vénei közül sokan -, tagadták a halál utáni létet. Azt tanították, hogy egyszer élünk és Isten áldása itt mutatkozik meg rajtunk (mint gazdagság és egészség – ezért aztán magukat Isten áldottainak tarthatták), halálunk után viszont megszűnünk létezni. A farizeusok és a nép jó része azonban hitte, hogy örökéletű lelkünk van, s ez a halál után a „nyugalom helyére” kerül és ott „szendereg” egészen az utolsó ítéletig. Ez a Seol, görögül Hádész (ez általános görög, pogány elképzelés is volt). Jézus a szadduceusokkal vitatkozva a Törvény szavaiból igazolta, hogy van halál utáni élet: „A halottak felől pedig, mármint hogy feltámadnak, nem olvastátok Mózes könyvében a csipkebokornál, hogy miként mondta neki Isten, amikor szólt: Én vagyok Ábrahám Istene és Izsák Istene és Jákob Istene? Ő nem a halottak Istene, hanem az élőké. Így tehát nagyon tévedtek.” (Mk 12, 26-27) Arra is figyelmeztette hallgatóságát, hogy bár itt az életben úgy cselekszünk, ahogy csak akarunk, a tetteink feletti isteni ítéletet senki sem kerülheti el.
Krisztus feltámadásának tanúi tehát valami radikálisan újat hirdettek a közkeletű elképzelésekhez képest. A feltámadásnak ezt a hitét, a keresztény hit rövid összefoglalását így rögzíti az őskeresztény korban megfogalmazott Apostoli Hitvallás:
„Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában,
mennynek és földnek Teremtőjében.
És Jézus Krisztusban,
az Ő egyszülött Fiában,
a mi Urunkban,
aki fogantatott Szentlélektől,
született Szűz Máriától,
szenvedett Poncius Pilátus alatt;
megfeszítették, meghalt és eltemették.
Alászállt a poklokra,
harmadnapon feltámadt a halottak közül,
fölment a mennybe,
ott ül a mindenható Atyaisten jobbján,
onnan jön el ítélni élőket és holtakat.
Hiszek Szentlélekben.
Hiszem a katolikus anyaszentegyházat,
a szentek közösségét,
a bűnök bocsánatát,
a test feltámadását
és az örök életet. Ámen.”
Mit jelent tehát pontosan az, hogy Jézus Krisztus alászállt a poklokra, aztán feltámadt a halálból és felment a mennybe?
Minden embernek örökéletű lelke van, az tehát nem semmisül meg a halállal, hanem tovább létezik valamilyen formában. Mivel azonban az Ítélet csak Jézus Krisztusban jött el – erről később kicsit bővebben -, ezért sem a menny, sem a pokol nem nyílt még meg a halandók előtt. (Kivétel Mózes és Illés, akiket az Úr elragadott, ezért is jelenhettek meg Jézusnak a megdicsőülés hegyén.) Az elhunyt lelkek tehát ott várakoztak, „szenderegtek” azon a helyen, amit nevezhetünk Seolnak, Hádésznak, vagy épp a pokol tornácának, előterének. Amikor Jézus „alászáll a poklokra”, akkor ide érkezik, és itt is meghirdeti az Örömhírt, Isten atyai szeretetét minden elhunyt léleknek. Attól függően, hogy hisznek-e neki, bűnbánatot tartanak-e, jutnak aztán a mennybe (esetleg a tisztítótűzön keresztül), vagy a gyötrelem helyére, a pokolba. Ez tehát számukra az ítélet pillanata. Mit jelent azonban az ítélet?
Ennek megértéséhez vissza kell térnünk a kezdetekhez, az első lázadáshoz a mennyben, amikor a sátán el tudta hitetni az angyalok egy részével, hogy Isten hazudik és mást mond, mint amit cselekszik. Ha akkor Isten erővel eltávolítja a sátánt, igazolja annak minden vádját arról, hogy az Úr valójában nem is a szeretetre, hanem erejére és hatalmára alapozza uralmát (azaz ugyanazt teszi, mint ő, ezért nem hibáztathatja semmiért). Isten azonban nem a sátán által várt módon cselekedett, ennek következtében viszont a Vádoló továbbra is „bejáratos maradt” a mennyekbe és rágalmazhatta Istent és választottjait (ahogy azt a Jób könyve elején is olvashatjuk).
Isten a gonosz lelkek feletti győzelemnek egy másik útját választotta. Megtestesült Jézus Krisztusban, és egész életével bizonyította, hogy Ő a Szeretet és a sátán minden vádja hazugság. Jézus győzött a gonoszság minden kísértése felett, elvállalta a halált is, így átment a halál kapuján, amiről a gonosz lélek úgy gondolta, azt a hallhatatlan Isten soha sem fogja tudni megtenni. Jézus élete által végleg nyilvánvalóvá vált, mi az igaz és mi a hamis, mi a jó és mi a rossz, mi a bűn és mi a kegyelem, ki valójában Isten és ki a megrontó. János evangéliumának előszava csodálatosan foglalja össze az egész történetet:
„Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség azt nem fogta föl. (…) Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött. A világban volt, a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, övéi azonban nem fogadták be.
Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek az ő nevében, akik nem a vérből, sem a test ösztönéből, sem a férfi akaratából, hanem Istenből születtek. Az Ige testté lett, és köztünk lakott, és mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét, aki telve volt kegyelemmel és igazsággal.
(…) Mi mindnyájan az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre halmozva. Mert a törvényt Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság pedig Jézus Krisztus által valósult meg. Istent soha senki nem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki.” (Jn 1, 1-18)
Jézus alászállt a poklokra, hogy az első emberpártól kezdve minden nép elhunyt lelkei részesülhessenek a megváltás kegyelméből, és feljuthassanak a mennybe. Jézus Krisztus igaz istenségének és igaz emberségének tükrében megláthatták saját életüket, tetteiket és azok következményeit, mindazt a jót és rosszat, amit elkövettek. Bűnbánatot tarthattak és elfogadva Isten kegyelmét, a tisztulás útjára lépve feljuthattak a mennyek országába. Vagy épp ellenkezőleg: ragaszkodhattak saját bűnös szokásaikhoz és megátalkodva bűneikben, megtagadva Istent, a poklot választották örök lakóhelyükül, a sátánnal és minden csatlósával együtt. (Itt jegyezzük meg, hogy a pokol nem annyira hely – bár az is -, mint inkább állapot: az Istentől örökre elszakadt lelkek állapota. Az olyan naív elképzelések tehát, hogy „van pokol, de üres”, azért hibásak, mert a pokol nem létezne, ha nem lennének olyan létezők, akik ott vannak…)
Jézus pedig az üdvözült lelkekkel elindult a mennybe…
Részlet Sípos (S) Gyula: Jézus Krisztus élete című könyvéből. Lásd még: http://szeretetfoldje.hu/index.php/konyveink/12224-jezus-krisztus-elete )
