Ferenc pápa: Nem elég Istent áldanunk, áldanunk kell az embereket, az egész világot!
December 2-án a Szentatya az Apostoli Palota könyvtárszobájában mondta el az imádságról szóló katekézisciklusának 17. elmélkedését, melyben az áldás témájáról, az áldó ima fontosságáról beszélt. Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvérek, jó napot kívánok!
Ma az ima egyik alapvető dimenziójával foglalkozunk, ez pedig az áldás. Az imáról szóló elmélkedéseinket folytatjuk. A teremtésről szóló elbeszélésekben (vö. Ter 1–2) Isten folytonosan, állandóan áldja az életet. Megáldja az állatokat (Ter 1,22), megáldja a férfit és a nőt (Ter 1,28), végül megáldja a szombatot, a pihenésnek és az egész teremtésnek való örvendezés napját (Ter 2,3). Isten az, aki áld. A Biblia első oldalain az áldások állandó ismétlődését látjuk. Isten az, aki áld, de az emberek is áldanak, és hamar kiderül, hogy az áldás különleges erővel rendelkezik, mely egész életében végigkíséri a személyt, aki az áldást kapja, és felkészíti az ember szívét, hogy hagyja magát megváltoztatni Isten által (vö. II. vatikáni zsinat: Sacrosanctum Concilium konstitúció, 61.).
A világ kezdetén tehát azt az Isten találjuk, aki megáld, latinul „benedicit”, vagyis aki „jót mond”, aki jót mond, jót mond!
Látja, hogy kezének minden műve jó és szép, és amikor elér az emberig, és elkészül a teremtéssel, elismeri, hogy az „nagyon jó” (Ter 1,31).
Röviddel azután megváltozik ez a szépség, melyet Isten az ő művébe vésett, és az ember romlott teremtménnyé válik, aki képes rosszat és halált terjeszteni a világban; de semmi sem törölheti el soha Isten első nyomát, a jóság jelét, melyet Isten a világba, az emberi természetbe, mindannyiunkba helyezett: az áldás képességét és a megáldottságot. Isten nem hibázott a teremtéssel, sem az ember teremtésével. A világ reménye teljesen Isten áldásán alapszik: Ő továbbra is szeret bennünket, ő az első – miként a költő Péguy mondja [1] –, aki továbbra is reménykedik jóságunkban.
Isten nagy áldása Jézus Krisztus, Isten nagy ajándéka az ő Fia, aki áldás az egész emberiség számára, mindannyiunkat üdvözítő áldás. Ő az örök Ige, akivel az Atya megáldott bennünket akkor, „amikor még bűnösök voltunk” (Róm 5,8),
mondja Szent Pál: testté tett Ige, aki feláldozta magát értünk a kereszten.
Szent Pál meghatottan mutatja be Isten szeretettervét; ezt mondja: „Áldott legyen az Isten, Urunk, Jézus Krisztus Atyja, aki a mennyeiek között Krisztusban minden lelki áldással megáldott minket. Mert őbenne választott ki bennünket a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte. Szeretetből eleve arra rendelt bennünket, hogy Jézus Krisztus által – akarata és tetszése szerint – fogadott gyermekeivé legyünk; hogy magasztaljuk felséges kegyelmét, amellyel szeretett Fiában jóságosan megajándékozott minket” (Ef 1,3–6). Nincs bűn, mely teljesen kitörölhetné Krisztusnak a mindannyiunkban jelen lévő képét. Semmilyen bűn sem képes kitörölni azt a képet, amelyet Isten nekünk adott. Krisztus képét. Megronthatja, de nem vonhatja ki Isten irgalma alól. A bűnös sokáig maradhat vétkeiben, de Isten a végsőkig türelmes abban a reményben, hogy végül az a szív megnyílik és megváltozik. Isten olyan, mint egy jó apa és mint egy jó anya. Jó anya is: ők sosem szűnnek meg szeretni gyermeküket, bármennyi vétket követett is el, ők mindig szeretnek. Eszembe jut, hogy sokszor láttam az embereket, akik sorban álltak a börtön bejárata előtt. Sok anya állt a sorban, hogy bemehessen és láthassa fiát a börtönben: nem szűnnek meg szeretni fiukat, és tudják, hogy a buszon elhaladó emberek azt gondolják: „Na ez a rabnak az anyja!” Ők mégsem szégyellik ezt, vagy jobban mondva szégyellik, de mennek tovább, mert a gyermekük fontosabb számukra a szégyennél.
Hasonlóképpen mi fontosabbak vagyunk Isten számára minden bűnnél, melyet elkövethetünk, mert ő apa, anya, tiszta szeretet, ő örökre megáldott bennünket. És sosem fog megszűnni áldani bennünket.
Megrázó tapasztalat ezeknek az áldásról szóló bibliai szövegeknek az olvasása egy börtönben vagy egy felépülést segítő közösségben. Azt kell éreztetni az ilyen emberekkel, hogy súlyos vétkeik ellenére is áldottak maradnak, hogy a mennyei Atya továbbra is szereti őket, és reméli, hogy végül megnyílnak a jóra. Ha legközelebbi rokonaik is elhagyták őket, mert már menthetetlennek tartják őket, Isten számára ők mindig gyermekei maradnak. Isten nem tudja kitörölni bennünk az istengyermekséget, mindegyikünk Isten gyermeke marad. Olykor történnek csodák: vannak olyan férfiak és nők, akik újjászületnek, mert rátalálnak erre az áldásra, mely gyermekké kente fel őket. Mert Isten kegyelme megváltoztatja az életünket: úgy ragad meg bennünket, amilyenek vagyunk, de sosem hagy meg olyannak, amilyenek vagyunk.
Gondoljunk csak arra, amit Jézus Zakeussal tett (vö. Lk 19,1–10). Mindenki a rosszat látta benne; Jézus viszont észrevett benne egy cseppnyi jót, és onnantól, a Jézus iránti kíváncsiságánál kezdve, elérte őt a megmentő irgalom. Így Zakeusnak először a szíve, majd az élete változott meg. A megvetett és elutasított emberekben Jézus meglátta az Atya kitörölhetetlen áldását. Zakeus nyilvános bűnös volt, sok rosszat tett, de Jézus meglátta benne az Atya áldásának kitörölhetetlen jelét, és onnantól kezdve [elindult] az együttérzése. Az evangélium sokszor megismétli ezt a kifejezést: „megesett rajta a szíve”, és ez az együttérzés arra készteti Jézust, hogy segítsen rajta és megváltoztassa a szívét. Sőt, Jézus azonosult minden rászoruló emberrel (vö. Mt 25,31–46). A végső „számadásról” szóló szakaszban, melynek alapján mindannyian meg leszünk ítélve, a Máté-evangélium 25. fejezetének szövege szerint, Jézus azt mondja: „Éhes voltam, meztelen voltam, börtönben voltam, kórházban voltam, ott voltam…”
Az áldó Istennek mi is áldással válaszolunk – Isten megtanított bennünket áldani, és nekünk kötelességünk áldani –: ez a dicsérő, az imádó, a hálaadó ima. A katekizmus azt írja: „Az áldó imádság az ember válasza Isten ajándékaira: mivel Isten áld, az ember szíve viszonozhatja azzal, hogy áldja azt, aki minden áldás forrása” (KEK 2626.). Az ima öröm és hála. Isten nem várta meg, míg megtérünk, hogy aztán elkezdjen szeretni bennünket, hanem már sokkal korábban szeretett, amikor ugyanis még bűnben voltunk.
Nem elég csak Istent áldanunk, aki áld bennünket, hanem mindent áldanunk kell őbenne, az összes embert. Áldanunk kell Istent és áldanunk kell testvéreinket, áldanunk kell a világot: ez a keresztény szelídség gyökere, a képesség arra, hogy áldottnak érezzük magunkat, és hogy mi magunk is áldjunk.
Ha mindannyian ezt tennénk, biztosan nem lennének háborúk. Ennek a világnak áldásra van szüksége, és mi képesek vagyunk arra, hogy áldást adjunk és kapjunk. Az Atya szeret bennünket. És csak annak az öröme maradhat bennünk, hogy áldjuk őt, hálát adunk neki, és megtanuljuk tőle, hogy ne átkozzunk, hanem áldjunk.
És hadd szóljak egy szót azokhoz az embereknek, akik átkozódni szoktak, akiknek mindig ott van az ajkukon – és a szívükben is – egy rossz szó, egy átok. Gondoljuk végig mindannyian: én szoktam-e átkozódni? Kérjük az Úrtól a kegyelmet, hogy változtatni tudjunk ezen a szokásunkon, hiszen áldott szívünk van, és egy áldott szívből nem törhet fel átok. Tanítson meg bennünket az Úr arra, hogy sose átkozzunk, hanem mindig csak áldjunk!
JEGYZETEK
[1.] Charles Péguy: Le porche du mystère de la deuxième vertu [A második erény misztériumának előcsarnoka], első kiadás, 1911. Olasz kiadás: Il portico del mistero della seconda virtù, Jaka Book, Milano,1997.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
