Down-szindrómás szerzetesek a Loire-völgyben
Erik Varden, az idén októberben püspökké szentelt norvég trappista írásából idézünk. "Nemrég részt vettem egy szemlélődő szerzetesnővér temetésén, a Loire-völgyben, egy Le Blanc nevű kisváros közelében. Gyönyörű idő volt, ragyogott a nap, s ilyenkor az ember megérti, miért mondhatja a zsoltáros, hogy a fák és a virágok is felkiáltanak az örömtől.
A közösséget is öröm járta át. Nem mintha nem gyászolták volna az elhunyt nővért. Hiányzott nekik, mert nagyon szerették. De érezni lehetett a szerzetesek temetésére oly jellemző örvendezést, amely, azt hiszem, azért tör fel, mert a közösséget büszkeséggel tölti el, hogy tagjuk szépen végigélte az életét, mert csodálattal tekintenek arra a halálban végérvényessé váló ajándékra, amelyet kaptak, egy egész élet ajándékára, mely arra figyelmeztet, hogy a szeretetet nem lehet sem kiérdemelni, sem megvásárolni – és erősebb a halálnál.
A temetést annak a nővérnek a hivatása tette igazán különlegessé, akit a földbe helyeztek. Marie-Ange nővér az egyik első tagja volt a Bárány Tanítványai Kis Nővérek nevű közösségnek, amelyet azért alapítottak 1985-ben, hogy Down-szindrómás nők számára is lehetővé tegye a szerzetesi életet. Marie-Ange 1967-ben született, s a szülei hamar észrevették, hogy más, mint a többi gyerek. „A szüleink”, emlékezett vissza egyik testvére, „egy ideig a szívükben őrizték a kincset, addig, amíg meg szerettük őt, s meg nem ismertük, hogy milyen valójában. Apránként értésünkre adták, hogy jobban meg fogja őrizni magában a gyermeki szív szépségét, és jobban is fog tudni szeretni, mint mi.”
A szülők jóslata valóra vált. A temetésen sokan megemlítették, mennyire együttérző és bátor volt, milyen gyorsan átlátott bizonyos helyzeteket, mennyi bölcsesség volt benne, és milyen remek humorérzékkel volt megáldva. Marie-Ange közössége megszentelt életű nők menedéke, akik méltósággal élik hivatásukat. Amikor Marie-Ange először hallott az új alapításról, nyomban tudta, hogy ott a helye. Gyakran mondogatta: „Kiválasztott engem” – majd felemelt mutatóujjával nyomatékosította: „mindörökre”.
Ma, amikor a gazdasági struktúrák millió ponton össze vannak kötve, egymástól távolságot tartunk. Nemcsak a boltban a kasszánál: egyre nagyobb a szakadék a távlatokkal rendelkezők és a nem sok mindenre számítók között. Ebben a világban szükség van hídverőkre. Akik hídépítő jellegű szolgálatot végeznek, valószínűleg inkább gyengék, mintsem hatalommal rendelkeznek. Nem hiszem, hogy a hatalom óhatatlanul megrontja az embert, de azért elrekeszti másoktól, mert olyan dolgokhoz kötődik, amelyek védelemre szorulnak. Olyan emberek nyúlnak át a szögesdróttal elválasztott szekértáborok között, akiknek nem sok veszítenivalójuk van. Ők korunk prófétái, akiknek mindegy, mit gondolnak róluk mások, és nemcsak a szavaikkal érnek el hatást, de azzal is, amit megtestesítenek."
(vigilia facebook oldala)
