Varga László püspök: Félelem nélkül
Ha már most félelmek közt élünk, mit hoz a jövő? Minden megingathatatlannak tartott biztonságunk megingott. Mit használ nekünk Isten országának keresése? A félelemről elmélkedett Varga László kaposvári megyéspüspök október 31-én, a kaposvári Szent Fausztina Irgalmasság Házában tartott lelkinapon.
A félelem a bizonytalanságra adott érzelmi válasz. Amikor biztonságban érezzük magunkat, nem félünk. Amikor bármi bizonytalanná válik, érzelmileg beindul a jelzőrendszer. A félelem kettős: van jó hatása is. Ha félek attól, hogy balesetet fogok okozni, visszaveszem a sebességet. A félelem ilyenkor jelzés, segít. Mikor lesz negatív a félelem? Amikor a félelmünket nem tudjuk kezelni, amikor betegessé válik. Gyökössy Endre pasztorálpszichológustól származik a „gonditisz” kifejezés: amikor a sok gond, ami rám telepszik, megbetegít.
Miért félünk? A Teremtés könyve alapján a félelem egyidős az emberiséggel. A Teremtés könyvének harmadik fejezete szerint: „A bűnbeesés után meghallották az Úristen lépteit, aki a nappali szellőben a kertben járkált. Az ember és az asszony elrejtőztek az Úristen elől a kert fái között. De az Úristen hívta az embert, és így szólt hozzá: »Hol vagy?« Ő így válaszolt: »Hallottam lépteidet a kertben, és féltem, mert mezítelen vagyok. Tehát elrejtőztem.«” A félelem forrása az ajándék megkérdőjelezése, a biztonságérzés megszűnése. A kísértőnek sikerült gyanúba fognia Isten szeretetét. „Tényleg szeret benneteket az Isten? Ha szeretne, akkor nem tiltotta volna meg, hogy arról a fáról egyetek. Ha szeretne, akkor...” Amikor sikerül megkérdőjeleznie bennünk a szeretetet – „Tényleg szeret az Isten? Ha szeretne, akkor...”, és mindegyikünk tudja folytatni ezt a mondatot –, megszűnik a biztonságérzet, s elrejtőzünk Isten elől. Megsérül a Teremtő és a teremtmény közötti kapcsolat, az Isten és ember, ember és ember közötti egység. Mind a mai napig így van:
amikor megkérdőjeleződik bennem a másik irántam való szeretete, bizonytalan leszek. Elidegenedünk önmagunktól, függetlenedni akarunk a Teremtőtől, elrejtőzünk a kert fái között, nem hiszünk a szeretetben, félünk.
Mi a félelem tárgya? Sokan félnek a múlttól, a fel nem dolgozott emlékektől, a meg nem bánt, meg nem bocsátott bűnöktől. Félünk a jelen dolgaitól: a kihívásoktól, a fájdalomtól, a nevetségessé válástól, az elveszettségtől. Sokan félnek a magánytól, a kapcsolatoktól. Félünk a jövőtől, az ismeretlentől és a haláltól, a döntéstől és az elköteleződéstől. „Elég a mának a maga baja” – mondja Jézus. Nagyon realista, jól ismer bennünket. Ez nem azt jelenti, hogy nem emlékezhetünk, és nem tanulhatunk a múltunkból, és azt sem, hogy ne legyenek terveink. Nem ezzel van a baj, hanem a kicsinyhitűségünkkel és az ebből fakadó félelmeinkkel. A kicsinyhitűségünk, hogy Isten nem bocsátotta meg a bűneinket, hogy a Gondviselés nem működik, csak mese. És ezért félünk a jövőtől.
Mit kezdjünk a félelemmel és a félelem kapcsán felbukkanó fájdalommal? Sokan tagadásba menekülnek. Tagadva a félelmet, nagyon sokan agresszívakká válnak. Minél agresszívabb, erőszakosabb valaki, annál nagyobb a benne való félelem, ezzel kompenzálja, hogy az ki ne derüljön. Vannak, akik hősködnek. Sokan menekülnek például a virtuális valóságba: semmi következmény nincs, semmit nem kell fölvállalnunk. Mások bűnbakokat keresnek. Vannak, akik áldozatszerepben tetszelegnek, önsajnálatba menekülnek, mások kivetítik a félelmüket.
Mi visz előre? Ha elfogadjuk a félelmünket. Szabad félni. Jézus is félt. Vérrel verejtékezett a Getszemániban. Valóságos ember volt. El kell fogadnunk, hogy félünk, és ezzel az elfogadással kell visszatérnünk a forráshoz. Az Isten szeretet. Sem több, sem kevesebb. Isten szeretet, és ez a szeretet van létünk forrásvidékénél, ez a szeretet tartja fenn a világmindenséget. Ha Isten kivonná a szeretetét a makrokozmoszból vagy a mikrokozmoszból, akkor az összeomlana.
Isten szeretetének felülmúlhatatlan a magassága és a mélysége, a szélessége és a hosszúsága. Mindent körülölel, és mindent magába foglal. Az Atya mindennél hatalmasabb, és az ő szeretetéből senki nem ragadhat ki minket.
Amikor nem ebben az összefüggésben szemléljük létünk parányi valóságát, ránk tör a félelem. Minél jobban függünk ettől a szeretettől, annál inkább csökken a félelem bennünk, és növekszik a szabadságunk. Minél kevésbé függünk ettől a szeretettől, annál inkább a miénk lesz a bebiztosított élet minden fájdalma és félelme.
Mikor nem félünk? Amikor teljesen biztonságban érezzük magunkat (például a kisbaba szülei szeretetének erőterében: lehet gazdasági válság, polgárháború, ő ebben a szeretetben van, és nem fél); amikor hisszük, biztosan tudjuk, hogy szeretve vagyunk és azt is, hogy tudunk szeretni másokat.
Lehet-e félelem nélkül élni? A kérdés inkább az: Lehet-e nagyobb hittel élni? Lehet-e Isten, a mi Atyánk felé minden eddiginél nagyobb bizalommal fordulni? A félelem és a kicsinyhitűség összetartoznak. Nem a világ félelmetes, hanem a hitünk kicsi. Az ajándék és az Ajándékozó megkérdőjelezése miatti bizonytalanság és bizalmatlanság a félelmünk forrása. Nem hiszünk az Ajándékozóban, nem hiszünk az ajándékaiban, ezért magunkra maradunk, és árva gyerekekként félünk – Isten már nem a mi Atyánk, csak az imádságban. Nem hisszük el, hogy ő tényleg Atyánk, aki sokkal jobban törődik a gyermekeivel, mint a szüleink törődtek velünk. A madarak értik, a teremtmények élik a Gondviselésre való ráhagyatkozást, mi pedig még azt sem merjük elhinni, hogy többet érünk a verebeknél. Nem bízunk abban, akinek kezében van a múltunk, a jelenünk és a jövőnk. Csak abban bízunk, amit mi alkotunk, amit mi irányítunk, mi tartunk ellenőrzésünk alatt.
Jézus nyugodtan aludt a viharos tengeren hánykolódó bárkában, mert tudta, hogy minden a mennyei Atya kezében van. Amikor lecsendesítette a vihart, nem a tanítványok hajózásban szerzett tapasztataira vagy a vihar nagyságára kérdezett rá. „Miért féltek, kicsinyhitűek?”
A félelem összefügg a szellemi harccal. A hazugság atyja kihasználja a félelemből fakadó helyzeteket: leválaszt bennünket a szenttől. Mindig ez a cél, kicsiben és nagyban: ne függj a Szenttől!
Te döntöd el, hogy a félelmedre koncentrálsz, vagy Istenre.
Ezt mindig te választod meg. Nem Isten fordult el tőled, hanem te fordultál el másik irányba. Nem rá figyelsz, hanem a félelemre, az érzésedre. Ezt a mozdulatot kell megtennünk:
Félek, de tőled akarok függni. A te jelenlétedbe adom át ezt a félelmet.”
A gonosz kihasználja a félelmünket, és a félelem démonával felnagyítja. Ez nyomasztó, agyonnyom bennünket. Aki rendszeresen fél, s a félelmével nem tud mit kezdeni, megbetegszik. Keresztségünk óta naponta választanunk kell a sötétség vagy a világosság, a hazugság vagy az igazság, a szeretetlenség vagy a szeretet, a félelem vagy a bizalom, az önzés vagy az önátadás között. Mivel nem döntünk, nem választjuk Istent, egy sokkal nagyobb félelemnek adjuk át magunkat. Minél kevesebbszer választjuk őt, annál nagyobb lesz a félelem. A kísértő le tudja választani a Szenttől az életünket.
Az ellenmozgás a félelemmel szemben az önátadás. A határvonal a szívünkben van: hogy ebben a helyzetben, ami itt és most van, át tudjuk-e adni magunkat ennek a szeretetnek.
Akik félnek átadni magukat, mindent és mindenkit irányításuk alatt akarnak tartani. Csak az a jó, amit ők gondolnak, csak úgy, ahogy ők akarják, és ha nem úgy megy a világ, bizonytalanná válnak, és vagy támadnak, vagy elkeserednek, félnek, szoronganak. A kontrollkényszertől szenvedőknek nincs betegségtudatuk, de nagyon sokan megbetegszenek tőlük.
Isten akkor tud igazán segíteni rajtunk, ha elveszítjük az irányítást, és átadjuk magunkat neki. Isten mindenhatósága akkor kezdődik, amikor a miénk véget ért.
Akik már átadták magukat a szeretetnek, azok elfogadták, hogy életük születésük pillanatától „élet-elvonókúra” (elveszítettük az anyaméh biztonságát, leválasztottak bennünket anyánkról, majd rá kellett találnunk apánkra, a barátokra, aztán el kell engedni a gyerekeinket, majd egymást, és el kell engedni magunkat Isten szeretetébe a kapukat táró testvér karjaiban). Ezekben a helyzetekben meghallják, amit Jézus kért Pétertől: „Evezz a mélyre, és vesd ki újra a hálót!” Eldönthetjük, hogy azon kesergünk, mennyi maradt a tóban, és milyen rettenetes ez a világ, nem is érdemes halászni, vagy pedig hálát adunk…
A válságok idején a Szentlélek arra hív,
lépjünk be a sötétségbe építő módon; tanuljuk meg azt, hogyan lehet szépen veszíteni, félelem nélkül elereszteni azokat a dolgokat, amikhez ragaszkodtunk, és amikre a biztonságunkat építettük.
Hogyan lehet beszélni a félelem nélküli jövőről a katasztrófák között? Ha már a jelen sem félelem nélküli, hogyan lehetne az a jövő? Minden megingathatatlannak tartott biztonságunk megingott. Mit használ nekünk Isten országának keresése, ha bármikor ránk törhet a vírus, és lélegeztetőgépre kerülhetünk? Jézus azt mondja: „Keressétek elsősorban Isten országát, annak igazságát, a többi mindent megkapjátok.” Sőt: „Nektek minden szál hajatok számon van tartva.” De mit segít ez, ha a pandémia az egész világot megrengette? Semmit sem segít, amíg készen nem állunk arra, hogy másképp lássuk a dolgokat.
Mindent az ember köré építettünk. Mindennek középpontja az ember, mindent az ember uralmára építettünk, s nem tudunk másra támaszkodni, csak a hírekre, a tudományra és a politikusokra. Nincs más biztonságunk, és vakon hiszünk nekik, mert félünk. Rossz lóra tettünk. Nem ez a biztonságunk. Úgy tűnik, elég egy vírus, s minden biztonságunk, amire eddig építettünk, összedől. Világméretekben.
Szemléletváltásra van szükségünk ahhoz, hogy a Gondviselésbe vetett bizalom elkezdjen élni a szívünkben. Mit jelent másképpen látni, amikor minden megingathatatlannak tartott biztonságot kihúznak a lábunk alól? Forduljunk vissza, térjünk meg! Egy olyan gondolkodásmódra, amely nem az ember uralmára épít, hanem Isten uralmára. Ma különösen nehéz elképzelnünk ezt az uralmat, mert már teljesen elfelejtettük. Mondjuk, de nem ezt csináltuk. Ennek szinte már egyáltalán nincs köze a mindennapi imáinkhoz, a vasárnapi templomba járásunkhoz. Meghallgatjuk türelemmel, ami a liturgiában történik, amit a pap mondani akar a prédikációban, de nem vált ki bennünk változást, nem látjuk másképp a világot. Úgy gondoljuk, hogy ezeknek a dolgoknak nincs közük a hétköznapjainkhoz.
Az első keresztények egyetlen mondat hitvallásával indultak el:
Jézus Krisztus az Úr.
Teljesen bizonytalan volt az életük. Semmi garancia nem volt arra, hogy hosszú életű lesz az, aki Jézus Krisztust kezdi követni. (Mi nagyon bízunk abban, hogy ha őt követjük, akkor egészségesek leszünk, lesz pénzünk, és az ambícióink is megvalósulnak Isten segedelmével. Ez nem Jézus Krisztus – ez a mi „zsebistenkénk”, aki azért van, hogy segítsen bennünket, a mi országunkat, a mi akaratunkat…) Ezek a keresztények mégis tele voltak reménnyel, örömmel, és bátrak voltak hitük megvallásában. Életükben Jézus Krisztus volt az Úr, az egyetlen Úr. Ez a szemléletmódváltás hiányzik a keresztényekből. Járhatok úgy templomba, lehetek egész életemben úgy vallásos, hogy mindig én vagyok az úr, és nem Jézus Krisztus. A családomban, a munkahelyemen, bárhol, végig én vagyok az úr, Isten nevében és az ő segítségével, mert mindig kérem, hogy segítsen abban, ami az én akaratom, az én országom megvalósításában jövedelmező és javadalmazó.
Mit használ nekünk Isten országának keresése, amikor az Isten országa nem történelmi tényeken keresztül valósul meg? Nehezen tudjuk kapcsolatba hozni a hétköznapi valóságot Isten valóságával, az ő szereteturalmával. Nehezen tudjuk összekapcsolni Isten országának jelenlétét a cunamival, az orkánokkal, földrengésekkel, árvizekkel, a pandémiával. Isten országának biztonsága a hit biztonsága. Nem annak a biztonsága, hogy ha hiszek Istenben, akkor nem betegszem meg, a házamat nem viszi el a víz, nem kerülök lélegeztetőgépre. Izajás próféta így fogalmaz: „Ha nem hisztek, nem maradtok fenn.” Amit a hinni szóval fordítunk, nem érzelmi tartást fejez ki, hanem hűséget Istenhez. Hinni azt jelenti, hogy élő, személyes kapcsolatban vagyok Jézus Krisztussal, és az életemet nem akarom Jézus Krisztus nélkül élni.
A beágyazódás törvénye az élet törvénye: ha a megtermékenyített petesejt nem ágyazódik be az anyaméhben, elpusztul. Ha az istengyermeki életünk, amely a keresztség pillanatában megtermékenyült, nem ágyazódik be az atyai szeretetbe, a mennyei Atya szeretetébe, akkor vegetál vagy terméketlen marad, és elpusztul, nem hoz termést. Újra és újra vissza kell ágyazódnunk, vissza kell térnünk abba a biztonságba, ami a mennyei Atya szeretete, a szentháromságos szeretet biztonságába.
Hogy meddig mehetek el az Istenre való ráhagyatkozásban, az a szívemben dől el. A kérdés az, hogy mennyire engedem meg Istennek, hogy betöltsön az ő szeretettel teli jelenlétével. Ebben nincs határ. Ez kívülről nézve őrültség, belülről nézve bizonyosság: hogy amikor a mindenhatóságunk határához érkezünk, mindent átadunk Istennek, és ő megmutatja a hatalmát és az erejét. Ezt csodálatosan meg tudtuk élni bébikorunkban: nem volt őrültség rábízni magunkat a szüleinkre. Belső bizonyosság, amiben meg tudtunk maradni, ki tudott bontakozni az életünk – amit elfelejtettünk.
Isten országa csak az Isten egyszülött Fiába vetett hittel érthető meg. Ajándékba kaptuk. Már nem kell aggódnunk a holnap miatt, mert Isten átvette a rólunk való gondoskodást.
Varga László kaposvári megyéspüspök tanítása meghallgatható ITT.
Forrás: Kaposvári Egyházmegye/a Kaposvári Egyházmegyei Stúdió Facebook-oldala
Magyar Kurír
