A földön fekve is az égre tekintett – Akit a Cenacolo közösség mentett meg
Keményen dolgozó szülők, akik mindent megtettek nyolc gyermekükért. Egy család, amelyben a hit fontos volt. Egy fiú, aki mégis már 14 évesen az alkoholba menekült. Balhék, bulik, tragédiák. Ismerd meg Georg Schwarzot és történetét!
Georg Schwarz az alsó-ausztriai Lichteneggben nőtt fel hét testvérével együtt. A gazdálkodó szülők munkára nevelték a gyermekeiket, akik már egészen fiatalon bekapcsolódtak a földművelésbe, állattartásba. „Családunkban a hit mindig is fontos volt. Imádkoztuk a rózsafüzért, étkezés előtt hálát adtunk és vasárnap misére mentünk” – emlékezett vissza gyermekkorára Georg Schwarz.
A család, bár szerény körülmények közt élt, példamutatóan segített a rászoruló embereken. „Anyám mindig adott valamit a koldusoknak és a vándorló cigányoknak. Előfordult, hogy a pajtánkban éjszakáztak a cigányok.
Akkoriban szégyenkeztem emiatt, mert mi voltunk az egyedüliek, akik befogadták ezeket az embereket. Ma már látom, hogy milyen nagy szíve volt a szüleimnek.”
Georg általános iskolai tanulmányai után Kirchschlagban a faipari szakközépiskolába iratkozott be, hogy asztalosszakmát szerezzen. A mindössze 14 éves fiú életében a továbbtanuláson kívül egyéb változások is történtek. Eleinte csak hétvégente, majd a hét többi napján is egyre gyakrabban alkohollal próbálta oldani a felgyülemlő feszültségét. Az ivás és a bulik a mindennapjai részévé váltak, ami nyomot hagyott az iskolai, majd a munkahelyi teljesítményén is.
„Sok problémával küzdöttem. Elégedetlen és félénk voltam, nem éreztem magam felszabadultnak, és beletemetkeztem az alkoholba. A társadalmi nyomás, megfelelési kényszer már akkoriban rám nehezedett. […] Tulajdonképpen tudtam, hogy az életemet gyökerestül kellene újjáépítenem, és nemcsak az ivással kellene felhagynom. Aztán mindig a szőnyeg alá söpörtem ezt a gondolatot.”
A haverok, buli, alkohol, ittas vezetés végül tragédiák sorához vezetett. Georg egy közlekedési balesetben négy barátját veszítette el.
Ám ez sem ösztönözte a fiatalt, hogy túlélőként változtasson életén. Az édesanyja a történtek után állandó rettegésben élt. „Éjszakánként nem aludt, attól tartott, hogy újból baleset érhet, és a rendőrség telefonon fog jelentkezni.” Georg anyja és leánytestvére sokat imádkoztak, bíztak benne, hogy jön egy fordulat, és megváltozik szerettük élete.
„Egy bizonyos ponton elhagytam mindent, amire a családom és a hitem tanított. Az alkohol rabjává váltam” – idézte fel múltját Georg.
1991-ben, a barátai halála után újabb tragédia következett, Georg elveszítette szívinfarktusban édesanyját. A 23 éves férfi a haláleset után az alkoholba temetkezett. A családja azonban nem engedte el a kezét. Testvérei elvitték Međugorjéba. Bár idegenül érezte magát a zarándokok között, mégis ott motoszkált benne, hogy változtasson az életén. A hazatérés után megpróbált kigyógyulni a betegségéből, de kudarcot vallott. A szenvedélye azonban nemcsak lelki, hanem fizikai erejét is felőrölte. Így vallott később erről az időszakról:
„Céltalan, magányos és szomorú ember vált belőlem. Képtelen voltam szeretni önmagamat, az Istent vagy másokat.”
Mindössze 30 évesen a pszichiátriára került, ahol elvonókúrán vett részt. Sok időt töltött a kórház kápolnájában, vigasztalást keresett, sírt, panaszkodott, és perlekedett az Istennel.
A legmélyebb gödörben sem engedtem el teljesen az Istent. Ha a sárga földig ittam magamat, a földön fekve is az égre tekintettem.”
1999 májusában Georg elhagyta a pszichiátriát. Testvére ismételt közbenjárására útja Kleinfrauenhaidba, a Cenacolo közösséghez vezetett. Georg szervezete bár megtisztult az alkoholtól, lelke mélyén még szomorúság és önvád uralkodott. „Nem is létezhetett volna jobb hely a takarításra, mint a Cenacolo.” Georgot erős bűntudat gyötörte édesanyja korai haláláért: „A szenvedélybetegek családja is szenved. A család keresztje talán még nagyobb, mint az alkoholistáé.
Régen azt gondoltam, hogy úgy élem az életemet, ahogy én akarom. Ostobaság! Senki sem él saját magának. A szülők és a testvérek is szenvednek.”
Cenacolo, vagyis „együtt étkezni”. Rita Agnese Petrozzi, akit sokan csak Elvira nővérként vagy a „drogosok nővéreként” ismernek, 1983-ban nyitotta meg az első Cenacolo-házat az észak-olaszországi Saluzzóban (Torinótól körülbelül 60 kilométerre délre). A Cenacolo közösség gyógyulásra szoruló fiatalokat, elsősorban drog- és alkoholfüggőket fogad be, és kínál lehetőséget számukra az újrakezdéshez.
A nyolcvannégy éves Elvira nővér a közösség saluzzói anyaházában él, az imádságnak, a fiatal nővérek képzésének és a testvérek látogatásának szenteli napjait. A közösség ajtaja nemzetiségtől és vallási meggyőződéstől függetlenül minden rászoruló előtt nyitva áll. A ház szabályai egyszerűek: nincs tévé, számítógép, cigaretta, alkohol és gyógyszer sem. A fiatalok ehelyett az „Ora et labora!” – Imádkozzál és dolgozzál! – bencés jelmondatnak szentelik az életüket. A Cenacolo keresztény értékekre épül, vagyis nem terápiás intézmény, hanem önsegítő „életiskolának” tekinti magát. A gyógyír maga a közösség. Vagyis orvosok, szociális munkások és pszichológusok nélkül térnek jó útra a fiatalok. A munka és az igaz barátság mellett az ima kap központi szerepet a ház lakóinak életében. A gyógyulni vágyók általában két évet töltenek a közösségben, és szinte mindenkinek sikerül megszabadulnia a függőségétől. A Cenacolo közösségnek jelenleg több mint hatvan háza van, tizennyolc országban.
Elvira nővér Olaszországba, a saluzzói anyaházba helyezte át Georgot, azzal a céllal, hogy még jobban eltávolodjon az előző életétől.
Beléptem a közösségbe, de nem beszéltem olaszul. Nem értettem egy szót sem, mégis tudtam, hogy amit mond, az úgy van...”
A beilleszkedés nehézségei után Georg hamar barátokra és otthonra talált a közösségben. Ismét dolgozni kezdett asztalosként. Öt év – Olaszországban, majd Međugorjéban – önismerettel és gyógyulással töltött idő után Georg örökfogadalmat tett, és elhatározta, hogy saját országában misszionárius lesz.
A közösségben szerzett barátjával úgy döntöttek, hogy Kleinfrauenhaidban az akkorinál nagyobb házat építenek a függőségtől szenvedő fiatalok számára. Hosszú várakozást és imádságot követően megkapták az engedélyt, sorra csatlakoztak az önkéntes barátok, és a közösség lelkes tagjai a munkához. Két éven át tartott az új központ létrehozása.
Az építkezés során került kapcsolatba Leopold a közösséggel. A mesterember ateistaként érkezett, az őt körbevevő emberek hatására megtért. Mikor súlyosan megbetegedett, Georg egy húsvéti gyertyát adott neki, és ezt mondta:
Ha rosszul érzed magad, gyújtsd meg a gyertyát. Akkor tudni fogod, hogy huszonöt narkós imádkozik érted.”
Leopold halála előtt megtalálta Jézust a Cenacolóban, hálája jeléül egy tehenet ajándékozott a közösségnek.
A kleinfrauenhaidi közösségben jelenleg több mint harminc fiatal fiú gyógyul a szenvedélybetegségből. Az imádság mellett sokféle munkában lelik örömüket: fazekasságban, sajtkészítésben, asztalosmunkában, főzésben, kertészkedésben és sportban.
Georg Schwarz ma már maga is a fiatalok gyógyulását, újrakezdését segíti.
Eleinte egy lassú leépülés, aztán jön egy pont, amikor lehúz a mélybe. Hálás vagyok az Istennek, hogy padlót fogtam. Ha egy kicsit is jobban lettem volna, nem fogadtam volna el a segítséget.”
Georg Schwarz a 2021. szeptember 5–12. között megrendezendő Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus egyik meghívott előadója.
Fordította: Tóth Franciska
Forrás és fotó: NEK Titkárság
Magyar Kurír
