Nem kell mindig pozitívnak lenned
Természetesen nagyon sok potenciál és óriási erő van abban, ha képesek vagyunk pozitív magyarázatokkal, értelmezésekkel ellátni az élményeinket és reménykedve tekintünk a jövőbe. Ám a realitástól elszakadó leibnizi hurráoptimizmus többet árt, mint használ. Az állandó mosolygás, a problémákat figyelmen kívül hagyó pozitív életszemlélet kifejezetten toxikus. Az alábbiakban E. B. Johnson Mediumon megjelent listáját kiegészítve szedtünk össze jó néhányat a legsúlyosabb következmények közül:
Irreális célok: amikor nagyon hiszünk magunkban, előfordulhat, hogy olyan álmokat kergetünk, amelyek nem illeszkednek a képességeinkhez. Sőt, az is megeshet, hogy azt gondoljuk, hogy a hitünk ereje kompenzálhatja az elvégzett munka szerényebb mennyiségét is. Annyira magabiztosak vagyunk, hogy már-már feljogosítva érezzük magunkat a sikerre, és amikor visszajelzést kapunk arról, hogy hol tartunk, sértődötten reagálunk. Valami ilyesminek lehetünk a szemtanúi a tehetségkutató versenyek első fordulóiban, ahol borzasztó hamisan éneklő emberek zavarba ejtő módon meg vannak győződve arról, hogy a színpadra születtek.
Egészségügyi veszélyek: ha folyton csak a pozitívumokat tartod szem előtt, az ahhoz vezethet, hogy nem mutatsz elég öngondoskodást, vagy nem veszed elég komolyan a testi tüneteidet. Mivel azt gondolod, hogy téged nem érhet baj, így az aggodalmaidat elcsitítod, és esetleg csak akkor fordulsz orvoshoz, amikor már nagyon nagy a baj. Pedig minél előbb sikerül elcsípni egy betegséget, általában annál nagyobb az esély a gyógyulásra.
Felgyülemlő negatív érzések: ha örökösen elfordulsz a kényelmetlen valóságtól, érzésektől, körülményektől, akkor nem szerzel jártasságot abban, hogy hogyan tudod kezelni a negatív érzelmi állapotaidat. Ám attól, hogy figyelmen kívül hagyod őket, ezek az emóciók nem szűnnek meg. Minél inkább elnyomod őket, annál nagyobb erővel fognak feszíteni, mígnem kontrollálhatatlan formában robbannak ki, vagy burkoltabb utakon, például testi tünetek formájában vezetődnek le.
Megoldatlan problémák: a nehézségeink sajnos nem attól léteznek, hogy tudomást veszünk-e rólunk, vagy sem. Ha mindig mosolyogsz, soha nem konfrontálódsz, elhessegeted magadtól a problémákat, vagy éppen kicsinyíted őket, akkor nem jutsz közelebb a megoldásukhoz. A tagadás tartósítja a gondjainkat, amelyek olyan mértékűre duzzadhatnak, hogy szétfeszítik az addigi életünk kereteit.
Gátolt fejlődés: a legtöbb emberre jellemző, hogy az önértékelése védelmében hajlamos a sikereit belső, stabil, globális okoknak tulajdonítani, a kudarcait viszont külső, instabil, specifikus okoknak. Tehát azt mondja például, hogy azért nem sikerült a vizsgája, mert a tanár pikkel rá, nem volt szerencséje a kihúzott tétellel, vagy bal lábbal kelt fel. Bár ezek a hárítások természetesek, fontos tudatosítani magunkban, hogy a fejlődés érdekében a hibáinkért is felelősséget kell tudni vállalni. Csak akkor fogunk tudni egyről a kettőre jutni, ha kielemezzük a helyzetet, megvizsgáljuk a saját szerepünket, és igyekszünk legközelebb ügyesebbek lenni mindabban, amit tudunk kontrollálni.
Szükségünk van a negatív érzéseinkre
Amikor krízisbe kerülünk, teljesen kicsúszik a lábunk alól a talaj. A szétesés rendkívül fájdalmas, ugyanakkor arra is lehetőséget ad, hogy új alapokra helyezzük a működésünket, más prioritások alapján építsük újra önmagunkat. Megváltozhatnak a hiedelmeink, a megküzdési módjaink, a szokásaink, az egész életfilozófiánk. Sokkal tudatosabbak lehetünk azzal kapcsolatban, hogy mi az, ami igazán számít. Azt is mondhatnánk, hogy csak az képes újra és újra megtalálni önmagát, aki képes megélni az elveszettségét. Negatív érzéseinknek tehát a testi fájdalmakhoz hasonlóan fontos funkciójuk van: jelzik, hogy valami nem oké, meg kell állnunk, térre van szükségünk, önmagunk és mások gondoskodására, hogy aztán mindebből erőt merítve új irányokba indulhassunk el.
(divany.hu)
