A megtestesülés titkát rejtő szentély – Ahol megjelent Gábriel arkangyal Máriának
Török Csaba teológus írását olvashatják a názáreti szent helyről, az Angyali üdvözlet bazilikájáról.
Aki rápillant az egyházi kalendáriumra, számos piros betűs napot vehet észre benne. Mintha az esztendő hatalmas vászna tele lenne pettyegetve találomra elhelyezett jeles dátumokkal. Ám ha közelebbről szemügyre vesszük ezt a képet, ráébredhetünk, hogy az első pillantásra magukban álló napok egyike-másika valójában szövedéket képez, amely átjárja s egybefogja az idők folyásának ciklusát. Így kötődik a karácsonyhoz Keresztelő Szent János születése vagy Gyertyaszentelő Boldogasszony napja. A legfontosabb kapcsolódás azonban Gyümölcsoltó Boldogasszony főünnepe: ekkor kezdődik meg az eseménysor, amely elhozza a megváltást az embereknek. Az Angyali üdvözlet ünnepén testesül meg Mária méhében a második isteni Személy. Ekkor hangzik el Isten első újszövetségi szava egyetlen személyen keresztül az egész emberiséghez: „Khaire!” — „Örvendezzél!” Ezen a napon térdet hajtunk a Hitvallást imádkozva: „Megtestesült a Szentlélek erejéből, Szűz Máriától, és emberré lett.” A hit megrendülésének, tiszteletadásának, hálájának kifejeződése ez.
Olykor azonban kiegyensúlyozatlan a figyelmünk: valami inkább az előtérbe lép, más pedig a háttérbe szorul. Karácsony ragyogásában szinte eltűnik Gyümölcsoltó, holott bizonyos értelemben ez utóbbi alapozza meg az előbbit, a második hordozza a nagyobb titkot, a felmérhetetlenebb csodát. A két szent megemlékezés viszonya pedig mintegy kivetül a földrajzi térre, a történelmi valóságra: Betlehem mögött megbúvik Názáret, az ókeresztény idők óta folyamatosan fennálló (bár sok viszontagságot megélt) Születés bazilikája árnyékában pedig szerényen és bizonyos értelemben szegényen ott álldogál az Angyali üdvözlet bazilikája, amely évszázadokon át több ízben is csupán romként hirdette egy ősi keresztény szentély hírét.
Egyes történészek szerint már az I. században, még Mária családtagjainak életében kialakult valamiféle tisztelet azon a helyen, ahol a Szűzanya gyermek- és ifjúkora telt. A családi házhoz tartozó barlang hamar a Krisztus-hívők szeretetének tárgya lett, hisz úgy tartotta a hagyomány: itt került sor Gábriel arkangyal és a kiválasztott leány találkozására, az emberiség legnagyobb csodájára. A IV. századi első építkezések alapjain azután az V–VI. században díszes bizánci templomot emeltek itt, amelyet azonban az iszlám előretörésének legelső hulláma elpusztított a VII. században. Innentől kezdve a tető nélküli, kidőlt-bedőlt falú szentély csak omladozott, mígnem Názáret 1102-ben a keresztesek kezére került. Megindult (a XX. századi ásatások eredményei szerint észak-franciaországi kőfaragók keze munkája révén) egy új keresztény istenháza felhúzása, ám ez soha nem készült el: 1187-ben Szaladin elsöprő győzelmet aratott a keresztes államok hadereje fölött, s ettől kezdve csak pár ferences maradhatott a városban, hogy ellássa az alapvető hitéleti feladatokat. A következő századok során a barátokat többször elűzték, majd visszaengedték Názáretbe. Az első stabil építmény a XVII. század első felében épült meg a grotta fölött, amelyet jó száz évvel később egy többször bővített templom váltott fel.
A rövid történeti áttekintés alkalmat ad egyfajta lelki olvasatra: a Názáretben megtestesült Fiú és az angyali üdvözlet barlangja fölé emelt templom sorsában oly sok a közös vonás! Üldöztetés, ellenségeskedés, kitaszítottság… „A rókáknak van vackuk, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania” (Mt 8,20) – mondta magáról a Mester. Annyira így volt ez, hogy még megszületni sem tudott ott, ahol megfogant, ahol Máriának és Józsefnek lakása volt. Világra jötte első pillanatától kezdve tudta, érezte, mit jelent vándorként, idegenként élni a világban. A keresztény Názáretnek is olyanná vált az „élettörténete”, mint amilyen az innen útnak indult Megváltóé volt. A megtestesülés titkát őrző szentély hosszabb ideig pusztult, omlott, tovább volt lebontott, lerombolt állapotban, mint ameddig állt. Az évszázadok során itt többször lehetett látni a vacoktalan, fészektelen Krisztus emberré válásának otthontalanságát, mint a békés, gazdag és biztos berendezkedettséget.
Amikor a II. világháború után elérkezett az idő, hogy – tárgyalások és a megfelelő engedélyek megszerzése után – meginduljon egy új bazilika építése, nagy kérdés volt: miként lehet organikus egészbe fogni a múltat és a jelent, az ősi hagyomány megannyi lenyomatát és a kortárs lélek benső valóságát. A Giovanni Muzio tervezte szentélyt stílusa alapján az olasz brutalista építészet iskolájába sorolják be. Az épület kompozícióját kiadó elemek arányai, struktúrája, a látszó beton „durva közvetlensége”, az egész templom tömbjének a szemlélőre tett hatása valóban valamiféle nyers erőt sugároz. Ez már önmagában alkalmassá teszi arra, hogy a megtestesülés, szó szerint a „húsba térés, hússá válás” (in-carnatio) misztériumát hirdesse. Isten nem pusztán megérintette, óvatos távolságtartással végigsimította az emberi létezés felszínét, hanem fenntartások nélkül behatolt annak legbrutálisabb mélységeibe is, az anyagban, a húsban való lét szívébe, az ember és a kozmosz materiális létigazságának fundamentumáig.
A belső tér ugyanígy beszédes: az égbe törő kupola, a fényt begyűjtő és levezető lanterna és az ablakok nyitnak a mennyek felé, ugyanakkor a felső templom közepén nyílás tárul fel, amely lelátást enged az alsó templomba, annak szentélyére, ahol az ősi, bizánci templom rom-oszlopai között áll az oltár. Emögött nyílik meg az angyali üdvözlet barlangja. A fentről érkező fény útja a természetes Nap ragyogásától a templom testének rétegein át egészen az alapokig, az archetipikus szinten az anyaméhet jelző barlangig szó szerint kőbe, betonba, anyagba öltözteti a kimondhatatlan titkot: „Értünk, emberekért, és a mi üdvösségünkért, leszállott a mennyből.” „És az Ige testté lőn, és miköztünk lakozék.”
Napközben megannyi zarándok jár itt, nemcsak katolikusok, hanem más felekezetű keresztények is. És persze turisták. Mozgás, zsibongás, fényképezés, idegenvezetők ismertetései, imafoszlányok oldódnak egymásba a fehér-vörös kőborítású bazilika udvarán és belső tereiben. Nem véletlen, hogy a csöndet, elmélyülést kereső, békében szentmisét ünnepelni szerető zarándokközösségek gyakran a közeli Szent József-templomban gyűlnek egybe, távolabb a misztérium helyétől, anyagi lenyomatától, de szívben-lélekben talán mégis közelebb az értünk földre szálló, emberré váló, csecsemőként megszülető Isten titkához. Ezért érdemes máskor, estefelé visszatérni a nagy templomba, ahol hat óra után már csak az imádkozók tartózkodhatnak.
A názáreti zarándoknak érdemes megnéznie a hirdetőtáblát: a keddi rózsafüzéres körmenet és a csütörtöki szentségimádás fix pontjai mellett nemegyszer másfajta esti imádságok lehetőségére is rábukkanhatunk itt. Márpedig naplemente után visszasétálni a bazilikához már önmagában élmény: elmenni Mária kútja mellett (az ortodox hagyomány szerint itt került sor az angyali üdvözletre), esetleg betérni a nagy fűszerbazárba, megmerítkezni a közel-keleti kisváros esteli mozgalmasságában, odaképzelni magunk köré, a mai názáretiek képében, kétezer évvel korábbi eleiket. Szent József, a Szűzanya és a felcseperedő Jézus is ezeken az utcákon, hasonló arcok között járt. Így megérkezve a már csöndes, szelíd fényekkel megvilágított bazilikába: valódi rátalálás. A hatalmas falak spirituális árnyékot vetnek zakatoló, a nap élményeitől elcsigázott agyunkra és ki tudja, hány benyomás által felkavart lelkünkre. Az ima szinte vonzza az embert befelé és lefelé: a grotta irányába. Régi karácsonyi énekünk a betlehemi pusztát idézi: „Az angyal énekel, / tekints az égre fel! / Napvilágos lett az éj, / meghasadt az ég, / és a Második Személy / most a földre lép.” Mielőtt Júdeában bekövetkezett volna a megénekelt csoda, ezen a helyen, „a nagy Betlehem” árnyékában, a csöndes és szerény kis Názáretben már „földre lépett” az Ige. A Fiú örökre, visszavonhatatlanul és beteljesült módon Emmánuelnek bizonyult. Innen, a bazilika mélyéből, alapjától kiindulva egyesült az emberiséggel, velünk levővé vált az Isten.
Török Csaba
Fotó: Fábián Attila
