„A tudás nem hatalom, hanem alázat”- Interjú Csókay Andrással
Mit tesz egy kiválóan képzett, segíteni vágyó orvos, akinek a legnagyobb személyes tragédia sem rendítette meg a hitét? Az idegsebész nemrég tért haza Nigériából, s egy orvosi misszió szervezésével újból odakészül, hogy helyi betegeket is gyógyíthasson.
– Honnan az elhatározás?
– Tavaly Međugorjéban jártam, ahol egy tanúságtévő előadás után hozzám lépett egy nigériai atya. Imádkoztunk, beszélgettünk, többek között az egészségügyi rendszerük is szóba került. Akkor és ott született meg bennünk a gyógyító misszió elképzelése. A mi fogalmaink szerinti közellátásról ott nem beszélhetünk. A privát kórházakat a nigériai emberek mindössze öt százaléka képes megfizetni. Egy koponya-CT-vizsgálatért például ott száz dollárt, nálunk ennek a harmadát kell fizetni, miközben az ott nyújtott ellátás is csak jóindulattal nevezhető közepes színvonalúnak. A közpénzek szűkössége miatt kevés az állami kórház, és nagyon alacsony nívón működik. Egyszer éppen operáltunk egy egyetemi oktatókórházban, amikor áramkimaradás történt – ami arrafelé gyakori –, s nem volt aggregátor. Az állami rendszer sem ingyenes, ezért csak a felső középosztály fér hozzá az ellátáshoz. A lakosság hetven százaléka így nem tud sem privát, sem állami kezeléshez jutni.
– Ki gyógyítja őket?
– Vagy a varázsló, vagy marad a katolikus egyház által működtetett kórházi rendszer, ahol viszont szintén kell fizetni, mert az egyház nem kap állami támogatást. Ám ott legalább ellátják a betegeket, aztán megpróbálják szó szerint elkoldulni tőlük a kezelés díját. A középosztály alsó része és a szegények ide tudnak eljutni. Kedves ismerősöm, Francis atya segítségével sikerült megnéznem tíz egyházi kórházat. Januári látogatásom utolsó napján, Anambra szövetségi állam egyik másfél milliós városában végül találtam olyat, amelyikben volt CT-berendezés. Idegsebészetet képalkotó eszközök nélkül ugyanis nem lehet végezni.
– Karinthyt is megoperálták agydaganattal a 30-as években, pedig akkor egyáltalán nem létezett CT.
– Igen, ebben a nigériai szegény kórházban legalább van, de az ügy sikeréhez kell az imádság. Komoly műtéteket is sikerült végrehajtani. Egyszóval megtaláltam a kellő helyet, ahová missziót szervezhetek. Érdekes az intézmény élete. Minden reggel hatkor szentmisét tartanak a személyzet számára, hogy az alázat lelkierőt adjon nekik. A kórház személyzetének nagy része egyébként bentlakó, a körülmények pedig rendkívül nehezek.
– Mit szólt a helyi egyházi vezető az elképzeléshez?
– Valerian püspök atya örömmel támogatta a tervet, ami további hajtóerőt jelentett nekem. Megbeszéltük, hogy júniusban visszamegyek és megkezdem a tényleges idegsebészeti munkát. Így is történt. Távoli célom, hogy nemzetközi orvoscsapat megszervezésével folyamatos idegsebészeti ellátást és oktatást nyújtsunk. Havonkénti váltásokban járnánk ki egészen addig, amíg a helyi szakemberek betanulnak és biztonsággal adnak idegsebészeti szolgálatot. Ez körülbelül három évet venne igénybe.
– Hol tart a szervezésben?
– Eddig kilenc szakembert sikerült magam mellé állítanom, még legalább ötre szükségünk lenne. Összehoztam egy a 60-as évek színvonalára emlékeztető műtőt is használt kézi műszerekből, amelyeket a poggyászomban vittem ki. A csapatot januárra szeretném teljessé tenni. Most kellene rögzíteni, hogy ki mikor megy Nigériába, de ahogyan általában lenni szokott, ilyenkor alábbhagy a kezdeti lelkesedés. Most kissé megszakadt a folyamat, ennek ellenére hiszem, hogy minden rendben lesz a kellő időben. Nagy vállalás ez, erő kell hozzá, ami nem megy spirituális segítség nélkül. Az említett kézi műszereket egymillió forintból szereztem be, a pénzt magam koldultam össze, de még sok mindenre lenne szükségem. Minden segítség számít, legyen az anyagi vagy erkölcsi. 2002-ben Pataki Gergely plasztikai sebész barátommal megalapítottuk a Cselekvés a Kiszolgáltatottakért Alapítványt Teréz anya „nálam a szeretet cselekvést jelent” mondata hatására. Ebbe illeszkedik a nigériai küldetés. Gergely utánam jött most júniusban. Ő túl van öt sikeres bangladesi misszión, ahol égetteket operált. Tapasztalt „harcos”, sokat segített, égetteket operált most is. No-vemberben Bangladesben szintén megkezdenénk az idegsebészeti szolgálatot.
– Mennyit számíthat az ön és a misszió segítsége egy olyan népes országban, mint Nigéria?
– Ott összesen hatvan idegsebész dolgozik, ami azt jelenti, hogy a majdnem kétszázmillió lakosra feleannyi szakember jut, mint nálunk a tízmillióra, az idegsebészek zöme ráadásul a privát kórházak valamelyikében dolgozik. Ezért gondoltam, hogy a bajon helyben kell segíteni, mert azzal az ember nagyon fontos változást indíthat el. Ne értsen félre, nem a kormánypropagandát szajkózom. Amit mondok, azt a józan ész diktálja.
– Milyennek találta a nigériai ember általános egészségi állapotát?
– Sebészi szemüvegen át néztem őket, és mondhatom, annak ellenére, hogy a higiénés körülmények eléggé lesújtók, nincs sok szepszis, fertőzés. Összességében biztos jobb az immunitásuk, mint a miénk. Nagy előnyük, hogy mély a hitük, ezért elfogadják a nehézségeket. Alapjában véve boldogok, kiegyensúlyozottak, ami köztudottan segíti a jó immunműködést. Hitük révén szembe mernek nézni a betegséggel, az elmúlással is, miközben mi, európaiak ma már menekülünk az ilyen kérdések elől.
– Ön mindennap legalább egy órát gyakorol a boncteremben azért, hogy az élőkön végzett műtétei a lehető legjobban sikerüljenek. Hasznát vette ennek Nigériában is?
– Igen, pontosan azért, mert ott hihetetlenül nehezek a gyógyítás körülményei. Ahol szegényes a felszereltség, kevésbé képzett a személyzet, kiélezett a helyzet, ott nincs lehetőség arra, hogy sokat tűnődjünk egy-egy bonyolultabb eset felett. Az ember kizárólag a saját gyakorlatára támaszkodhat. A gyakorlati tudásnak nemcsak a fejben, hanem az ujjakban is meg kell lennie.
– Magad, uram, ha szolgád nincs?
– Pontosan erről van szó.
– Mióta tabu Európában, a nyugati kultúrában a boncolás, és miért?
– Kétségtelen, hogy a modern technika évtizedek óta nagyrészt szükségtelenné teszi a diagnosztikai okból történő boncolást, marad tehát a kriminális és a csekély klinikai ok. Vannak országok Európában is, ahol tudományos és oktatási célból szintén lehet végezni, nálunk is. Tabu szerintem azért lett, mert az öreg kontinens sajnos sutba hajította a kereszténységet, a feltámadásba vetett hitet, menekül az elmúlástól. Mert mi más jutna az ember eszébe reggel hatkor a holttestek között, mint a halál? Ha nem vagy baráti viszonyban vele, ideig-óráig bejössz a terembe, de nemsokára biztosan abbahagyod. Olyan sportolóvá vagy zongoristává válsz, aki nem gyakorol, csak versenyez és koncertezik. Ez pedig azt jelenti, hogy az élőkön gyakorlunk. Ne csodálkozzunk hát, hogy ilyenkor könnyebben becsúszik egy-egy hiba, hiszen emberek vagyunk. Hangsúlyozom, nem műhibáról, hanem műtéti szövődményről beszélek.
– Szóval a holtak tanítják az élőket, de azért érthető, ha az emberek nehezen azonosulnak a gondolattal.
– Nézze, nemrégiben egy világhírű idegsebész-professzor kongresszuson ismerte el, hogy a legnehezebb agydaganatműtéteket 18 százalékos halálozási aránnyal kezdte, aztán öt év alatt ment le a jónak mondható 4-5 százalék alá. Erről senki sem beszél az orvostársadalomban, se itthon, se külföldön. Politikai-lag korrekt kifejezéssel ezt tanulási időnek nevezik, ami mögött szörnyű tragédiák, fájdalmak húzódnak meg a beteg és az orvos részéről egyaránt. Én eléggé későn, 15 éve kerültem ezzel szembe, addig zömében agy- és gerincsérültekkel, néha felszíni vagy ahhoz közeli agydaganatokkal foglalkoztam. Ezek szintén életveszélyesek, de nem a legnagyobb mikrosebészeti kihívást jelentő feladatok. Amikor végül főorvosként a legnehezebb feladatokkal találkoztam, sokat imádkoztam sugallatért, hogy miként kerülhetném el az úgynevezett tanulási időszak borzalmas lelki gyötrelmeit. A belső hang, amelyet a Szentlélek diktál, azt mondta: menj a boncterembe, s kezdj friss halottakon gyakorolni. A 14 év alatt elvégzett több mint 3000 műtét maximálisan igazolta a Szentlelket, hiszen elképesztő gyakorlatot szerez az ember. Ezt próbálom elterjeszteni a világban és itthon. Gondolja el, a középkorban nemcsak az orvosok, de művészek, Leonardo vagy Michelangelo is rendszeresen boncoltak. Sajnos még óriási az ellenállás, de változtatni fogunk a betegek javára.
– Érdekel a véleménye az agyhalotti állapotban lévőkről is. Nemegyszer hallani, hogy az orvos azt kéri a hozzátartozótól, beszéljen a beteghez, érintse meg, mert bár ő nem képes reagálni, de még érzékel. Honnan tudhatjuk, ha egy ilyen betegnek már biztosan nincsen tovább, ezért például transzplantálhatók a szervei?
– A transzplantációt úgy fogadom el, hogy ha Isten csodát akar tenni, az agyhalottat is életre kelti, még akkor is, ha kivettük a szerveit. A bibliai Lázár lényegesen rosszabb helyzetből jött vissza, mint egy agyhalott. A szeretetben és a megbocsátásban csak kivitelező az agy, nem alkotó. Azt, hogy emberi személyek vagyunk, nem az agyunktól kapjuk, hanem az Istentől, a fogantatás pillanatában. Így tehát az agyhalottal is lehet kapcsolatot teremteni, ezt már tapasztaltam. Misztérium az, amelynek a vizsgálatára képtelen a tudomány, ezért jobb, ha ilyenkor letérdel és teszi a dolgát. Vagyis gyógyítani törekszik.
– Egy dokumentumfilmben szervátültetetteket szólaltattak meg. Több új szíves arról számolt be, hogy olyan dolgokat érez és olyan emlékei vannak, amelyekhez nem fűződik valóságban átélt tapasztalata. Ennek mi lehet a magyarázata?
– Maga a tudat, hogy valaki egy másik embertől kapta vissza a testi életét, spirituális szinten okozhat olyan érzést, mintha a szervvel együtt valami átment volna a donorból az ő életébe.
– Spirituális körökben is vallják, hogy gyógyulásunk az akaratunkon múlik. „Legyen a te hited szerint”, ahogy Jézus mondja, vagyis meggyógyulsz, ha úgy döntesz, hogy elhagyod a régi rossz beidegződéseidet, negatív érzéseidet. Orvosként mit gondol erről?
– Az ilyesmivel nagyon kell vigyázni. Volt egy barátom, akinek azt mondta a gyülekezet vezetője, hogy azért nem gyógyul ki a sclerosis multiplexből, mert nincs elég hite. Ez így butaság. A betegségek valóban nem léteztek az édenkertben, ám az emberiség annyi bűnt követett el azóta, hogy azok hordaléka még a szenteket is megbetegíti, halálukat okozza. És most nemcsak a veronai buszbaleset ártatlan gyermek áldozataira gondolok, hanem például Szent Erzsébet vagy más kiválóságok halálára is, olyanokéra, akik nem hirtelen balesetben távoztak közülünk.
– Engedjen meg egy érzékeny és személyes kérdést. Könyvében írja, hogy tapasztalja halott kisfia jelenlétét. Sokak szerint valóság az ilyen, mások azonban képzelgésnek tartják. Ha valóság ez, akkor vajon mi a célja annak, hogy a hazatértek velünk vannak?
– A keresztény tanítás szerint ez valóság. Jézus két ígéretet mond az azonnali örök életbe kerülésre, ami már itt elkezdődik, ha hiszed és éled az evangéliumot. A gyerekek és a jobb lator ott vannak a paradicsomban. Ha teljes bűnbánatban vagyok, mint a jobb lator, akkor már itt a földön is a paradicsomban létezhetek. Persze sok ima és böjt kell ehhez a szükséges kiüresedéshez. Néha sikerül.
– Beszéljünk általánosabb kérdésekről. A fiatal magyar orvosok közül többen panaszkodnak, hogy nem jutnak elegendő gyakorlathoz.
– Több tényező hátráltatja a fiatalok képzését. Az egyik, hogy a vezető orvosok egy rétegének nem érdeke minél hamarabb helyzetbe hozni őket, mert fél, hogy az ifjak a fejére nőnek, okosabbá, ügyesebbé válnak.
– Nem lehet a hálapénz az ok?
– A helyzet nem csupán Magyarországra, hanem szinte egész Európára jellemző, például a német, a finn, a svéd rendszerben is ez a tapasztalat. Ott nincs paraszolvencia, de ott is jajveszékelnek a fiatal orvosok, hogy kevés a műtétjük. Amíg a tudást hatalomként definiáljuk, addig nem jutunk előbbre. A tudás szerintem nem hatalom, hanem alázat. Ha így fogom fel, akkor engedem a fiatalt, és egyáltalán nem bánom, ha jobb lesz nálam. Sőt örülök neki, mert a sikeres tanítvány mindig a mester büszkesége.
– Évekkel ezelőtt úgy nyilatkozott, hogy a gyógyulás több mint felerészben a gondos ápoláson múlik. Ön szerint javulna-e a helyzet, ha ismét ápolórendek is segítenék a betegeket?
– Szerintem nagyon jó lenne, mert hamar megszűnne a kiégettség, amit ez a legnehezebb munka okoz. Az ápolás ugyanis valóban nehezebb, mint maga az orvosi tevékenység. Teréz anya például külön jelezte, hogy a betegek ürülékét ő akarja pucolni. Azt hiszem, ez mindent elmond.
– Miért lényeges, hogy a gyógyítók tisztában legyenek egy felsőbb hatalom létezésével?
– Aki hajlandó a fáradságos utat megtenni a lelke legmélyére, az ugyanazzal a Krisztussal találkozik, legyen akármilyen vallású vagy kultúrából származó ember. Ez az igazság adja a gyógyító szabadságát, kreativitását. Nagy a keresztények felelőssége, hogy erre felhívják az emberek figyelmét.
– Ahogy hallgatom, önként felvetődik bennem, hogy orvosi és keresztényi véleményét is kérjem a migrációról.
– A migráció nagy kihívást jelent pl. a járványügy szempontjából, de általánosságban itt is az irgalmasság és az igazságosság patikamérleg-egyensúlyáról van szó. Az életükért küzdőket segítenünk kell, nekik viszont el kell fogadniuk a mi törvényeinket, azt például, hogy a nő és a férfi egyenlő. Ezért szerintem azokat fogadhatjuk csak be, akik hajlandók lemondani hitük erőszakos érvényesítéséről. A mi törvényeink az emberi méltóság tekintetében felülírják a vallásszabadságot. Sok olyan, a hitből fakadó szokás él a világban, amelyet egy másik közegben nem lehet gyakorolni. Ez mindenki számára természetes, a jogvédő civil szervezetek sem tiltakoznak ellene.
Életút
1980-ban a Budapesti Műszaki Egyetem Építőmérnöki karán szerzett diplomát. Pályáját mérnökként kezdte, majd 1989-ben végzett orvosként, 1994-ben tett idegsebész szakvizsgát.1989-től az Országos Idegsebészeti Intézet munkatársa, majd 1993-tól az Országos Baleseti Intézetben dolgozott. 2003 és 2007 között a szombathelyi Markusovszky Kórházban, majd 2007 és 2009 között a Szent János Kórház idegsebészeti osztályán dolgozott. 2010-től a Miskolc Megyei Kórház munkatársa, 2013-tól a Honvéd Kórház idegsebészeti osztályának vezető főorvosa.
Megjelent a Figyelő 2017/33. lapszámában.
