Szeretetből jeles – Gabi kisiskolás kora óta segíti a mélyszegénységben élő cigányokat
Pém Mihályné Gabriella hétgyermekes családanya. Nevét sokan ismerik a környező borsodi falvakban, a mélyszegénységben élő cigányság körében. (Nagyon szép történet, tanúságtételekkel, érdemes elolvasni!
Karitatív szolgálatáról Fellini Cabiria éjszakái című, megrázó filmjének zsákos embere jut eszembe, aki éjszakánként élelmet, takarót visz a Róma környéki hajléktalanoknak, megtestesítve az isteni gondviselést.
Fotós kollégámmal, Lambert Attilával valódi júniusi kánikulában utazunk le Miskolcra. Pém Mihályné Gabriella (a továbbiakban Gabi) édesanyjának lakótelepi lakásában beszélgetünk. Gabi fürkésző tekintetű, szemében enyhe gyanakvás, illetve derű, de ez pillanatok alatt feloldódik, és marad a nyíltszívű közvetlenség.
Minden történet elkezdődik valahol, nyilván a legnagyobb Tervező, a Jóisten akaratából, irányításával, aki – a Szentírásból tudjuk –, már az anyaméhben kiválaszt bennünket a nekünk szánt feladatra. Gabi hatgyermekes családba született. Édesapja, Mocsári Ferenc mérnök volt és autodidakta zeneszerző, egyházi zenét írt, verseket zenésített meg. Édesanyja gyógyszertári asszisztens volt. Mindketten évtizedeken keresztül tagjai voltak a miskolci Nagyboldogasszony minorita templom Szent Ferenc Kórusának, amit Szendrey Bonaventura minorita atya alapított meg 1946-ban, és mindmáig fennmaradt, a város egyik nevezetessége. Gabi apai nagynénje, Marika, ugyancsak énekelt a kórusban, és ő volt a kottatáros. A szerzetesrendek 1950-es feloszlatása után kapta a hívást, hogy szerzetesnő legyen, titokban tett fogadalmat. Titokban karitatív tevékenységet folytatott, üldözött és nélkülöző papoknak küldött élelmiszercsomagot, de rendszeresen segítette Fehér Miklós orvos családját, aki csak azért úszta meg a kivégzést a hírhedt orvosperben, mert 1953 márciusában meghalt Sztálin. Marika a Mocsári család miskolci házában lakott, különösen sokat foglalkozott a gyermek Gabival, akit a szülei hatéves korától kezdve vitték a kórusba, ő maga is tíz-tizenöt évig énekelt itt.
Így emlékszik vissza: „Egészen korán kifejlődött bennem az a három dolog, ami mindmáig meghatározta az életemet. A lélekben megélt katolikus hit, a szent zene iránti szeretetem és a szociális érzékenység.” Ez utóbbihoz döntően hozzájárult az is, hogy a Szent Ferenc Minorita Kórus tagja volt Répászky Éva néni, aki hatvan évig énekelt ott. Pedagógus akart lenni, de politikai okok miatt nem lehetett az. A hatvanas évek végén világi cigánypasztorációt végzett Miskolcon. Hétvégeken felkereste a Borsod megyei nevelőintézeteket, és magával vitt öt-hat cigány gyereket. Mindig másokat, templomba ment velük, hogy megismerkedjenek Jézus Krisztus tanításával. Mivel a hat-hét éves Gabi nagyon a szívéhez nőtt, magával vitte őt is. „Korán megismerkedtem olyan sorsokkal, a szegénység olyan mélységeivel, amikről álmomban sem gondoltam volna, hogy léteznek. Mindez erősen megérintette a lelkemet, egész további életemre kihatott” – idézi fel a történteket.
Gabi később elvégezte a magyar–ének szakot, hitoktatói képesítést is szerzett, és diplomát a Zsidó Egyetemen is. Férjhez ment, Pém Mihály földmérnökhöz, akinek a hobbija volt a történelem, hatalmas műveltséggel rendelkezett. Már három gyerekük született, de Gabi még mindig elkísérte Répászky Éva nénit cigánymissziós útjára. Éva néni gyakran panaszkodott, hogy az egész életét értelmetlennek tartja, rengeteget foglalkozott a cigány gyerekekkel, mégis, sokan börtönbe kerültek közülük. Azt mondtam neki, minden tiszteletem az övé, de lehet, hogy nem mindig más gyereket kellett volna kihoznia az intézetből, mert így nem alakult ki közöttük valódi lelki és szellemi kapcsolat. „Figyelj, Éva néni, próbáljuk meg, hogy csak két gyereket hozunk ki, és azokkal foglalkozunk.”
Gabinál a tervek mindig gyorsan realizálódtak, nem gondolkozott sokáig, ha a lelkében megfogamzott egy ötlet, akkor azt megvalósította. Az egyik patronált kislány, Erika, akit magukhoz fogadtak, annyira hozzánőtt, hogy szabályos anya-lánya kapcsolat alakult ki közöttük. Gabi a férjével együtt mindenben segítette őt, a tanulásban, anyagiakkal, és lelkiekben is. A lány leérettségizett, átvette Gabitól a Létminimum Alatt Élők Egyesületének vezetését, sokáig végzett karitatív munkát. Közben férjhez ment, három gyereke született.
Túl azon, hogy Gabi rendszeresen jár ki a nyomorban élő cigányokhoz, táboroztatja és kulturális eseményekre is elviszi a gyerekeket. Gyakran alszanak nála. Ez évtizedek óta így van. Ezek a mélyszegénységben nevelkedő gyerekek sosem voltak még koncerten, színházban, kiállításon. Hatalmas élmény számukra, ha ezzel találkoznak.
Nem igaz, hogy semmi nem érdekli őket, minden iránt érdeklődnek, persze csak akkor, ha valaki szeretetteljes hidat épít feléjük.
A jelenlegi iskolarendszer idegen számukra, és a tanárok sokszor nem tudnak mit kezdeni velük. Gabi állítja: a családi kapcsolatokon keresztül lehet gyógyítani a lelkeket, fejleszteni a szellemet. Egyszer elvitte a gyerekeket cirkuszba, és azóta otthon, a faluban állandóan felidézik, hogy milyen csodálatos élményben volt részük. „Hitem szerint a gyermekkorban átélt élmény meghatározó a további életútra. Egy különleges impulzus kapcsolódási pont lehet a lélek további építésében. Ha felnőttkorában visszaemlékszik arra, hogy őt a perifériára sodródás ellenére is befogadták családba, templomokba, akkor lehet, hogy ez az élmény jobbító erővé válik nála.” A templomokkal kapcsolatban Gabi szomorúan beszél arról: nem emlékszik, hogy Répászky Éva nénit akárcsak egyetlen alkalommal is elutasították volna, amikor magával vitt öt-hat cigány gyereket, de sajnos ez ma előfordul, főleg a zártabb közösségekben, ahol sokszor a hívek követelik a lelkésztől, hogy ne engedje be a cigány gyerekeket. Katolikus templomban azonban még nem érte őket ilyen trauma.
Gabi harminchárom évig élt együtt a férjével, aki tavaly szívinfarktusban elhalálozott. Mindvégig tolerálta Gabi karitatív lelkületét, segítette őt, ha Gabi terepen volt, átvette a gyereknevelés terheit is. Ezen a ponton közbeszól Gabi nyolcvanon túli édesanyja is, aki teljesen friss lelkileg és szellemileg is, és meg is vendégel bennünket zöldséglevessel és bolognai tésztával. Elmeséli, hogy Gabi gyerekei olyan légkörben nőttek fel, hogy számukra teljesen természetes az irgalmas szamaritánusi lelkület, biztos, hogy nem mennek el az utcán fekvő ember mellett, hanem lehajolnak hozzá. Felidézi, hogy Gabi egyik lánya, Anna – aki most végzett a szegedi egyetemen fagottművészként – egyszer, még egészen kislánykorában szétosztott a testvérei között egy ajándékba kapott narancsot, minden noszogatás nélkül. Magától értetődőnek vette ezt. Most pedig már rendszeresen elkíséri az édesanyját, amikor ő zenei szolgálatot végez a cigányok között.
Gabi meggyőződése, hogy mindazok között, akik valaha imádkoztak egymásért, Isten kegyelméből valami láthatatlan kapocs szövődik, megérzik, ha a másikkal történik valami, akár jó, akár rossz.
Szükségünk van egymásra, hogy építsük egymást. Isten ott van mindenütt, a legnagyobb szenvedéseink idején is, és a szörnyűségekből is kihozza a legjobbat. Gyógyító ereje leszáll a szenvedés legmélyebb vermébe is, és kiemeli onnan a leggyengébbet” – mondja, mély meggyőződéssel a hangjában.
Hogy bemutassa, mennyire így van, elmesél egy lelkierőnket és hitünket próbára tevő történetet. Egy Niki nevű cigány lány tizenhat éves korában már hét vagy nyolc gyereket nevelt. A szülei már a születésénél eldobták, az anyai nagymamája vette magához. Amikor kicsit nagyobbacska lett, elment az édesanyja után egy szomszédos faluba, de ő már egy újabb férfivel élt, nem fogadták be. Nem sokkal később Niki összejött egy többgyerekes, alkoholista férfivel, akit a felesége elhagyott. Szült neki két gyereket – az egyik egy kislány, szintén Nikinek nevezték el –, és nevelte a férfi gyerekeit is. Az ember hamarosan belehalt az alkoholizmusába. Niki egyedül maradt a rengeteg gyerekkel, de nem sokáig, új élettársat talált magának, Tamásnak hívták. Kettőjük történetét Gabi és az édesanyja végigkísérték, amiben tudták, segítették őket és a gyerekeket. Tamásról kiderült, hogy rákos beteg. Közben közös gyermekük is született, egy kisfiú. Gabi ekkor felidéz egy misztikus emléket: „A templomban imádkoztam, karomban tartottam a kis Nikit. Perlekedtem Istennel, hogy kevés a hivatás, meg sok a gonoszság a földön. És akkor csak látom, hogy a templomablakon keresztül behatol a fény, és egyenesen rávilágít Nikire. Teljesen beborította. Eltűnődtem ezen, vajon mit jelez ezzel az Úr? De aztán egymást érték az események, sokáig nem jutott ez eszembe.”
Niki és súlyos beteg élettársa, Tamás borzasztó körülmények között éltek a cigánysoron, nem volt bevezetve a villany, a víz, a gáz. Niki prostitúcióból tartotta fenn magát. „Az egyesületünk, a Szocsoma (Szociális Csomagküldő Mozgalom) segített, amennyit tudott, rajta és a többi, mélyszegénységben élő cigányon. Ez persze édeskevés volt, csepp a tengerben, de ahogy Teréz anya mondta, ha nem tesszük meg, amit megtehetünk, akkor az a csepp hiányozni fog a tengerből.” Niki három évig ápolta az egyre betegebb és magatehetetlenebb Tamást, végül nem bírta a feszültséget, összeomlott, pszichiátriára került. „Ekkor leutaztam Tornanádaskára – ez egy hatszáz fős falu, a szlovák határon –, hogy ápoljam Tamást. Kiderült, hogy négy napról volt már csak szó, ennyi ideig élt még, de én akkor ezt nem tudtam. Ott voltam mellette, énekeltem Mendelssohn 95. zsoltárát, meg az Énekek énekéből többek között: »Az én szerelmesem szemei, mint a folyóvíz melletti galambok, akik tejben fürdenek.« Tamás ugyanis szerette a galambokat, sokat tartott belőlük. Egy kerekesszékben élt, már nem tudott feküdni, a daganatok miatt, a sebei tele voltak kukacokkal, segítettem megtisztítani tőlük, egy vödörbe sepertük be őket.”
Közben olyan rosszul lett, hogy ki kellett hívni hozzá a mentőt. Igen ám, de miután Niki pszichiátriára került, Tamás egyedül maradt, a falubeliek ellopták szinte mindenüket. Még a kukacokkal teli vödröt is. „Az én mobilom is eltűnt. Tamásnak még trikója sem maradt, a mentősök mondták neki, vegyen már fel valamit, de hát nem volt semmije, és akkor az egyik bámészkodó férfi odaadta a magáét. Akkor döbbentem rá, hogy ez egy jóbi élethelyzet. Bevitték a kórházba, Kazincbarcikára, elkísértem, de nem engedték, hogy ott maradjak vele éjszakára, a templom előtt padon aludtam. Tamást másnap kiengedték a kórházból, tovább ápoltam, és akkor ettől a falu megrendült, ott imádkoztak a ház előtt, sokan virrasztottak is, Tamás annyi szeretetet kapott, mint soha életében senkitől. Voltak, akik ételt is hoztak, noha Tamás már nem tudott ekkor semmit enni. Fájdalmai talán nem voltak, mert százhetven százalékos morfiumtapasz volt rajta. Isten irgalma és békessége vett körül bennünket, világosan éreztem. Ez a temetésen is érezhető volt, énekeltem az Énekek énekéből.”
És most térjünk vissza a gyermek Nikire. Eltelt öt év, és mivel apa nélkül maradt, az anyját pedig pszichiátrián kezelték, másik családba került, és a cigányoknál az a szokás, hogy az ilyen személyt befogadottnak tekintik. Hatéves volt, de ez nem számított, dolgoztatták, verték, a haját tépték. „Amikor elmentem Tornanádaskára, és megláttam őt, úgy nézett ki, mint a Nyomorultakban a kis Cosette, mezítláb a hóban vitte a kannát, ez a csontsovány kislány, de a két karja erős volt. Az iskolában is kiközösítették. Totálisan reménytelen volt a helyzete. Ám Isten kegyelme ilyenkor mutatkozik meg a legjobban, tudjuk, hogy ő különösen szereti a gyengéket, az erőszaknak kiszolgáltatottakat. Odakerült az iskolába egy barátnőm, zsidó származású, de katolikus, neki is brutális élete volt, csaknem hajléktalanként élt Budapesten, pedig öt diplomával rendelkezett. Az iskola, ahová Niki járt, a világ végén volt, de a barátnőmnek ez a felemelkedést jelentette, ahhoz képest, amit átélt korábban. Álldogált az iskolaudvaron, és egyszer csak a kis Niki odaszaladt hozzá. Belefúrta a fejecskéjét az ölébe, ő pedig magához ölelte. Attól kezdve elválaszthatatlanok lettek. Isten természetfeletti módon segítette, lezongorázta, hogy a kislány családba kerüljön hozzá. Úgy, hogy a cigányok egyébként senkinek nem adják oda a rokonságukba tartozó gyerekeket. Nikinél azonban döntő volt az árvasága, az apja meghalt, az anyja pszichiátriára került. Azóta a barátnőm neveli őt. Az iskola legjobb tanulója és királynője, mert a tanárnő gyereke, aki ma már új helyen tanít. Korábban kitaszított volt, ma minden gyerek azért verseng, hogy vele játszhasson. A csontsovány kislány kivirult, meghízott. Egy tünemény, és még mindig csak tízéves. Egy pszichológiai vizsgálat megállapította, hogy az empatikus készsége húszéves szinten van, rendkívüli karitatív adottságokkal rendelkezik.”
Gabi azonban úgy érzi, hogy kényszeresen teszi a jót, mintha menekülne a valódi feladata elől. Hite szerint az ő küldetése a művészet, az éneklés, a liturgia. Újabban egyre gyakrabban vesz részt zenei evangelizáción, gregoriánt adnak modern hangszerelésben. Társa ebben a cigány származású Kótai József, aki közmunkás, de valódi őstehetség, gitározik, énekel, zenét szerez. Időnként velük tart Gabi korábban már említett, Anna nevű fagottművész lánya is. Többször is előadták a húsvéti öröméneket és Jeremiás siralmait a Miskolc környéki falvakban mélyszegénységben élő cigány családoknak, akik a dallamok és a szent szövegek által megérezték Isten jelenlétét.
A lényeg, hogy mindig szeretetből legyen jelen az ember, bármit is tesz az életben.
Gabi vallja, hogy az ő valódi feladata az, hogy elvigye a szent zenét az emberekhez, érintse meg a szívüket. Hatalmas repertoárja van, hiszen az elsők között végezte el a gregorián kurzust, még 1988-ban, Béres György tanár úrnál. Ő ezt hatvanévesen kezdte el, mert Isten addig készítette fel erre. „Nekem még van addig két évem” – mondja Gabi, és mosolyog, mint az olyan ember, aki soha nem adja fel, mert bizalmát mindenkor Istenbe veti.
Fotó: Lambert Attila
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
