„Ha pszichopatához hasonló tulajdonságokkal születsz egy szegény családba, akkor valószínűleg börtönbe kerülsz. Ha pedig ugyanilyen tulajdonságokkal egy gazdag családba születsz, akkor üzleti iskolába.” - George Monbiot angol író, emberi jogi és környezetvédelmi aktivista a BBC kőkemény tényfeltáró riportereként szerzett magának hírnevet. Monbiot-t munkája során lőtték már meg pisztollyal, elszenvedett hajótörést, kiadós verést, esett már kómába mérges darázs csípésétől, és tényfeltáró könyve miatt az indonéz bíróság távollétében életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. Keménysége írásaiban is megmutatkozik, a „Foglaljuk el a Wall Streetet!” (Occupy Wall Street – OWS) mozgalom védelmében írt cikkében Monbiot amellett érvel – nem éppen „harag és részrehajlás nélkül” – hogy a jelenlegi gazdasági rendszer egész egyszerűen abnormális.
Alapállását jól jellemzi cikkének alcíme: „Közvagyonunkat az elmúlt harminc évben ipari pszichopaták tartották hatalmuk alatt. Ezért mentünk majdnem csődbe.” Bár folyamatos válságokkal – vagy annak érzetével – küszködő civilizációnkban van helye és szerepe a radikális hangvételnek, Monbiot radikalizmusa inkább félig emésztett tudományos szenzációkon és egymás mellé dobált – egyébként nagyon is megfontolandó – tényeken alapul. De lássuk csak, mi is az abnormális a modern kapitalistákban?
Pszichopaták az igazgatói fotelekben
A topmenedzserek rétege – az elmúlt hónapok tüntetései során elterjedt elnevezéssel élve: az „Egy százalék” – Monbiot szerint „egyedülálló intelligenciájának, kreativitásának vagy elszántságának tulajdonítja vagyonát”. Ez azonban csak az önáltatás tipikus példája, a milliomos menedzserek ugyanis olyan képességeket tulajdonítnak maguknak, melyekkel nem rendelkeznek, olyan eredményeket tulajdonítanak maguknak, melyek nem az ő érdemeiknek köszönhetők. Kemény állítás, melyet Monbiot tudományos – vagyis annak látszó – érvekkel igyekszik megtámogatni.
A radikális aktivista-újságíró először a híres pszichológus, Daniel Kahneman vizsgálataira hivatkozik. A Nobel-díjas kutató nyolc éven keresztül követte figyelemmel 25 vezető pénzügyi tanácsadó karrierjét és döntéshozatali gyakorlatát, a kísérlet végén azonban képtelen volt bármilyen törvényszerűséget megfogalmazni. A siker receptje Kahnemann szerint „inkább a szerencsejátékok szabályaira hasonlított”, a legnagyobb bónuszokat általában a legszerencsésebbek kapták.
Daniel Kahnemann kísérletét később brókereken és alapkezelőkön is elvégezték, és máshol is az jött ki, hogy – Monbiot szavaival szólva – „nem hajtottak végre különösebb dolgokat, mint ha egy csimpánz feldobott volna egy érmét”. Ez a sommás megállapítás azonban csúsztatás, a döntések inkonzisztenciája ugyanis nem jelent egyet a puszta szerencsével. Az üzleti döntésekről – sőt, a tudományos felfedezésekről is – már régóta sejtik a tudósok, hogy csak részben van köze a racionális kalkulációhoz, és ugyanannyira gyökerezik a kreativitásban és az ösztönökben. A folyamat – akárcsak a pénzügyi rendszer logikájának elsajátítása és alkalmazása – azonban nem próba-szerencse alapon működik.
De Monbiot két pszichológus, Belinda Board és Katarina Fritzon 39 brit felsővezetőn elvégzett vizsgálatának eredményeit is a pénzügyi elit alkalmatlansága melletti érvként hozza fel. A két brit kutató 2005-ben arra volt kíváncsi, hogy a topmenedzserek mentális képességeit és beállítódását mutató eredmények milyen mértékben egyeznek meg a társadalom leginkább megvetett rétegével, a Broadmoor-i pszichiátriai intézetben őrzött bűnözőkével. Az eredmények sokkolók voltak: a pszichopata hajlamok jelei a felsővezetőkben legalább olyan erősen megmutatkoztak, mint az ápoltakban.
A kutatók azt is kimutatták, hogy a pszichopata személyiségjegyek pontosan egyeznek azokkal a vonásokkal, melyeket a nagyvállalatok fejvadászai előnyben részesítenek. Hízelgés és manipuláció, egocentrikus viselkedés és erős elhivatottságérzet, az empátia hiánya és a kizsákmányolásra való hajlam – ezek mind olyan személyiségjegyek, melyek egyaránt megtalálhatók a Broadmoor-i intézet lakóiban és az ünnepelt topmenedzserekben – és, tehetjük hozzá, az emiatt ritkán támadott költők, írók, festők nem elhanyagolható részében is. De George Monbiot tálalásában egyenesen Patrick Bateman Bret Easton Ellis Amerikai Pszichojának világa elevenedik meg előttünk, egy rakás köztünk rohangáló Patrick Batemannel.
Monbiot diagnózisa szerint az agresszív és manipulatív képességek felértékelődése kéz a kézben jár a modern nagyvállalati rendszer kiépülésével. Ma már szabálykövető csapatjátékosok helyett sokkal nagyobb szükség van az örökké változó piaci környezethez alkalmazkodni képes, kockázatvállaló, a végletekig versengő karakterekre. Monbiot itt újabb frappáns következtetésre jut: „Ha pszichopatához hasonló tulajdonságokkal születsz egy szegény családba, akkor valószínűleg börtönbe kerülsz. Ha pedig ugyanilyen tulajdonságokkal egy gazdag családba születsz, akkor üzleti iskolába.”
A szétnyíló olló
De persze manapság a kollektív megbélyegzés nem divat, ezért Monbiot visszatáncol a gazdasági elit totális démonizálásától, és úgy összegzi fejtegetéseit, hogy a cégvezetők, nagytőkések és politikusok sem teljesítményük, sem erkölcsi kvalitásaik alapján nem érdemlik meg jobban vagyonukat, mint a sokat szidott olajsejkek. Minden „kiválasztottság” vagy „tehetség”, amit nekik tulajdonítunk, csak a média által köréjük szőtt „neoliberális” mítoszból fakadó tömjénezés.
A kétes értékű pszichologizálást követően Monbiot szilárdabb társadalmi-gazdasági tényekkel próbálja meg alátámasztani, miért is vallott teljes kudarcot a jelenlegi gazdasági rendszer. A nyilvánosság számára jól ismert adatokat sorol, melyekről joggal állítja, hogy „ezeket a számokat mindannyiunknak az elménkbe kell tetoválnunk”. Az általa idézett kulcsadatok ugyanis a kölcsönös előnyökön alapuló nyugati társadalommodell súlyos válságáról árulkodnak. Az Egyesült Államokban a gazdasági produktivitás 1947 és 1979 között 119 százalékkal nőtt, a prosperálásból pedig a társadalom legalsó egyötöde is részesült, hiszen a bevételei átlagosan 122 százalékkal nőttek. De miközben az 1979 óta eltelt két évtized alatt a termelékenység újabb 80 százalékkal nőtt, ennek az alsó ötödnek a bevételei nem hogy nem nőttek, de 4 százalékkal csökkentek – miközben az „Egy százalék” 270 (!) százalékkal többet tehetett zsebre. A társadalmi olló Nagy-Britanniában is az elmúlt évtizedekben nyílt igazán szélesre: 1999 és 2009 között a társadalom legszegényebb tizede 12 százalékkal keresett kevesebbet, miközben a leggazdagabb egytizede vagyona 37 százalékkal nőtt. Ennek megfelelően 1979 és 2009 között az elosztás egyenlőtlenségének mértékét jelző „Gini- koefficiens” is 26-ról 40 százalékra kúszott fel.
Azonban a „neoliberális elit kiszolgálói”, az akadémiai, politika- és médiaelit „propagandatevékenysége” ellenére – Marxhoz és Marcusehoz hasonlóan – Monbiot úgy véli, hogy a globális kapitalizmus rendszerének falain széles repedések jelentek meg: Az elit többé nem zárkózhat el a felelősségét firtató emberek kérdései elől. Ezt lehet tapasztalni a Szent Pál katedrális előtt is, ahol a templom lépcsőin elegyednek szóba a papok, az önkormányzati vezetők és a civil aktivisták. Monbiot-t a londoni tiltakozások hatására kialakuló utcai párbeszéd a modern polgári vitakultúra egyik meghatározó eseményére, az 1647-es Putney-i disputára emlékezteti. Akkor Cromwell katonái, tisztjei, valamint a körükben időző levellerek (egyenlősítők) Anglia közjogi rendszeréről, a demokrácia lehetőségeiről folytattak komoly és nagyhatású vitát, mely – akárcsak Magyarországon a reformkor vitairodalma – mára a brit alkotmányos hagyomány szerves részévé vált. George Monbiot írását olvasva azonban megválaszolatlanul marad a kérdés, ő személy szerint hogyan akar a kapitalizmus jövőjéről értelmes vitát lefolytatni, ha a túloldalon csak pszichopata csimpánzok dobálgatják az érméiket.
(E. V, mindennapi.blog)
