Csaba testvér Afrikából hazatérve: Kevesebb dolog van, de könnyebb Istent megtalálni
Böjte Csaba ferences és Sajgó Szabolcs jezsuita szerzetes, Hölvényi György EP-képviselő és Azbej Tristan, az üldözött keresztények megsegítéséért felelős államtitkár március 1. és 10. között Kongóba és Kenyába utaztak, hogy felmérjék a humanitárius segítségnyújtás lehetőségeit.
– Csaba testvér ugyanazzal a csapattal utazott Afrikába, mint korábban Irakba, Egyiptomba és Szíriába; illetve ezúttal Azbej Tristannal, a Hungary Helps Program megvalósításáért is felelős államtitkárral egészült ki az utastársaság. Milyen világ tárult fel a szemeik előtt?
– Azt tudtam, hogy a Jóisten csodaszép világot teremtett, a Kárpát-medencében sincs két egyforma ember, virág, állat, de hogy ennyire sok izgalmas dolog legyen a világban, nem gondoltam volna. Afrika egészen más kontinens, lassan egymilliárd emberrel, hihetetlen nagy országokkal.
Nekünk, római katolikusoknak jó tudni, hogy mindenütt jól kiépített egyházmegyék, plébániák, templomok, szerzetesrendek vannak. Voltunk egy teológián Kenyában, a Nyeri egyházmegyében. Egy hegy tetején fekszik, eldugott helyen, alig tudtunk autóval kimenni oda, a terepjáró is leállt, a legvégén gyalogolnunk kellett jókorát. Az intézményben háromszáz kispap tanul, nagyon vagány gyerekek; több mint két órát vártak ránk, mégis énekszóval, szeretettel fogadtak minket. Az intézmény 27 éve működik, azóta több mint háromezer papot szenteltek fel – igen, egy vidéki teológián.
Teli a templom a kenyai Nyeriben a pénteki keresztúton
Ráadásul valamennyi megkeresztelt minden vasárnap szépen elmegy a templomba. Nyeriben, ahol Boden-Powell, a cserkészet atyja van egyébként eltemetve, egy kis faluban templomot építenek közösségi összefogással. A magassága biztos kisebb, mint az összes európaié, de a szélessége, hosszúsága az megvan: ezerkétszáz ülőhelyet terveznek bele. A nőszövetséggel együtt egy csapat várt bennünket, táncoltak, énekeltek. Az emberek büszkén mutogatják a hat éve épülő templomukat. Ha mi ilyen büszkék tudnánk lenni a Szent István-bazilikára, a nagy templomainkra!
Farsang utolsó vasárnapján Kongóban voltunk szentmisén. Mivel rekkenő meleg van, és a templomnak csak bádogból van a teteje, ezért a reggeli 6-os napfelkelte után már fél 7-kor kezdődik a szentmise, ami három órán keresztül tart. Csak néztem, hogy amikor az evangélium előtt a pap szavára – „Az Úr legyen veletek!” – a feleletet – „És a te lelkeddel!” – körülbelül két percig énekelte a gyülekezet. Római katolikusok, tehát ugyanaz a rítusuk, de a szertartás meg van spékelve tánccal, énekkel, jókedvvel, mosollyal, örömmel.
Szentmise Kongóban
– A látogatásnak azért nemcsak ilyen jellegű tapasztalatszerzés volt a célja, hanem például Kongóban a már több mint két évtizede ott szolgáló Hardi Richárd testvért is meglátogatták.
– Mbuyi-Myinban látogattuk meg a szemorvost, aki a Nyolc Boldogság Közösségnek a tagja. Hardi Richárd 22 éve hihetetlen elkötelezettséggel szolgálja azt a nyolcmillió embert, akiknek számára csak ő biztosít szemészeti ellátást. Először bérelt épületben dolgozott, aztán épített két kisebb rendelőt, amelyekben műtéteket is végeznek. Több mint hatvanezer beteg kartotékát láttam az intézetében. Most a magyar kormány a Hungary Helps Program keretében egymillió dollárt ajándékozott ennek a nagyszerű embernek, hogy megépíthesse álmai kórházát annak a Szent Raphaelnek a tiszteletére, aki Tóbiásnak is visszaadta a szeme világát.
A csodaautó, amivel Richárd testvér minden útviszonyra fel van készülve
Amikor a fővárosból, Kinshasából megérkeztünk Richárd testvérrel együtt, a kórháznál a harmincvalahány alkalmazott szépen felöltözve, virággal, díszsorfalat állva, énekelve, táncolva fogadta a főnökét, pedig csak egy hétig volt távol. Egy-egy nap száz sorszám van kirakva a betegeknek, 6-kor nyit a kórház, 8-kor kezdődik a rendelés. 8-ra, mire mi odaértünk, minden sorszám elkelt. Minden hétfőn összeül körbe az egész kórház személyzete – nővérek, egy pár orvos is, takarítók –, imádkoznak, énekelnek; a betegek pedig közben türelmesen várnak.
Böjte Csaba, Hardi Richárd, Hölvényi György, Azbej Tristan és Sajgó Szabolcs
Az ember azt hinné, hogy ilyen csak valamikor az 1800-as években lehetett, de ebben a kétmilliós városban, ahol amúgy gyémántbánya van, nincs víz, nincs villany, nincsenek utak. Amikor elkezdték a leendő új szárny építését, kézi erővel ástak egy hatalmas gödröt víztárolónak: lapáttal csinálták, nincsenek gépek. Nincs betonkavics sem: nagy köveket törnek össze felnőtt férfiak nagy bottal, majd azokat a gyerekek még kisebbekre aprítják, úgy lesz a beton. Richárd atya elve, hogy az építkezéshez ugyanúgy helybeli embereket alkalmaz, mint személyzetnek, mert azt szeretné, hogyha majd eljön Kongóból, csak a saját helyére kelljen valakit keresni, a struktúra maga megmaradjon.
– Az emberek mennyire vannak tisztában azzal, hogy ekkora szegénység veszi őket körül, hogyan viszonyulnak ehhez?
– Kongóban háborúk, polgárháborúk is voltak, arról a részről, ahol voltunk, a belgákat elzavarták. Megdöbbenten láttam, hogy a belgák által épített vízierőmű tizennégy turbinája közül jelenleg összesen kettő üzemel, az is olyan gyenge hatásfokkal, hogy az egész városban nincs villany. Hogy miért van ez, abba most nem mennék bele. Amit fontosnak tartok, hogy az emberek ennek ellenére vidámak, jókedvűek.
A szegénységről egy kis történet: leszállunk ezen a vidéki repülőtéren, kimegyünk az épület elé, és a rendőrök mutatják, hogy éhesek és pénzt kérnek. Mondom: „Te, Riki, ezek itt koldulnak?” „Igen.” Nálunk is vannak rendőrök, akik az embert egy kis baksisért megállítják, de nem koldusok.
Nagyon sok szépségszalon van különben, a kongói nők nagyon szeretik a hajukat befonni: rövid, göndör hajuk van, de ebbe nagyon hosszú hajtincseket fonnak be. Húsz dollárt is adnak egy ilyen hajkölteményért, ami több órás, kemény munkával jár, akkor, amikor van, hogy csak harminc-negyven dollár az egész havi keresetük.
Sajgó Szabolcs Radványi Atanázzal
– Kenyában találkoztak egy most rövid ideig ott szolgáló rendtársával is.
– Atanáz testvért a fővárosba, Nairobiba küldte ki a magyar provincia. Az ottani, olasz ferencesek által vezetett provinciához nyolc-kilenc országnyi terület tartozik, és próbálnak ide is, oda is szerzeteseket kinevelni. Voltunk egy nyomornegyedben is, nehéz leírni a csatornák nélküli, bádogból összetákolt városrészt, ahol alig lehet elférni az utcákon. Nekünk nyomornegyed, de ott ez az átlag.
Egy helybéli mondta: értsük meg, egy darab cérnának is nagy ára van, minden érték. Eközben pedig a közbiztonság nem rózsás: magas kerítések vannak, szögesdrót hálóval körbevéve. Voltunk egy osztályteremben, ahol pár négyzetméteren száz gyerek volt, mint a szardínia; ennek ellenére mindkét országban fehér ingecskében, fekete nadrágban, szoknyában, szépen megfésülve mentek a gyermekek az iskolába.
Nekünk nyomornegyed, nekik átlagos lakóhely
Ezekben az államokban 80% fölött van a katolikusok aránya. Kongóban szinte egymást érik a kis templomocskák: négy-öt fa van leszúrva, rajta kis bádogtető, s vasárnap ez alatt prédikálnak, énekelnek, táncolnak.
– Hamvazószerdán a kenyai parlamentben vettek részt a szertartáson. Nem nagyon hallani olyanról, hogy egy parlamentnek lenne kápolnája…
– A kápolnához tartozik egy lelkész is, aki rendszeresen misézik. Hogy a hamvazószerdai misén mennyien voltak képviselők, és mennyien alkalmazottak, azt nem tudom, de tele volt a kápolna. Ott nemcsak úgy jelképesen hintenek hamut a fejükre, hanem nagy keresztet rajzolnak mindenki homlokára. Később még az ebédkor is találkoztunk olyan parlamenti képviselővel, aki nem mosta le a fejéről a hamut – ott ez így szokás.
Nők napján pedig egy fegyházban volt igazán izgalmas tapasztaltunk, az ezerkétszáz-ezernégyszáz rab számára – férfiak és nők vegyesen – az udvaron nagyon szép sátrakat állítottak fel. Mind a férfiak a nőknek, mind a nők a férfiaknak előadtak egy-egy darabot, mindkettőn sokat derültek, fogták a hasukat a nevetéstől. Ezután bementünk a női rabok kápolnájába, és mikor jövünk ki imádkozás után, az udvaron egy rabnő énekel mikrofonba, s szépen mindenki táncol. Mondtam is, hogy ha valamit összepakolhatnék magamnak Afrikából, az nem gyémánt vagy leopárdbőr lenne, hanem az a vidám, jókedvű, gyermeki tiszta lélek, ami a felnőttek szeméből is állandóan kikandikál, még a börtön sem tudja kiirtani.
– Vajon ezt a boldog, gyermeki lelkületet, azt, hogy a kicsinek is örüljünk, mi, európaiak is ki tudjuk magunkban alakítani?
– Egyik ismerősöm mondta, hogy gyermekkorában milyen finom volt a húsvéti sonka, a kolbász meg a tojás, s most valahogy nincsen meg az az íze. Mondtam: ha előtte negyven napot böjtölne, meglenne most is a zamata. A már említett kolostorban többen is élnek egy szobában, nincs víz, nincs villany, ellenben van szúnyog, nagy szögesdrótok mögött alszanak, tudjuk, hogy elég gyakori az erőszak, ilyen körülmények között magától jön, hogy az ember hálát adjon a Jóistennek. Ha a fizikai létünk veszélyben van, akkor az arc sokkal jobban ragyog. Az a sok jó, a kényelem, amit Isten irgalmából mi megvalósítottunk, kicsit meg is véd, de el is zár a teremtő Istenünktől. Ezért is van, hogy amikor a fiatalokat elviszem zarándokolni, kirándulni, észrevesszük, hogy ahol kevesebb dolog van, ott könnyebb Istent megtalálni.
Szkanderpárbaj a kenyai Nairobiban Szabolcs atyával
– Magyarország a Hungary Helps Programmal segít, de mi, személyesen hogyan tudunk segíteni az afrikaiakon?
– A ferences atyák mondták, hogy aki tud angolul, szívesen várják önkéntesnek: munka van bőven, ők adnak szállást. Maximum három hónapot lehet ott tölteni turistavízummal, de azt hiszem, nagyon nagy élmény lehet mindenkinek, aki vállalkozik erre.
Jó lenne, ha mernénk kilépni a mi kis saját gettónkból, és mernénk távolabbi embertársaink felé fordulni. Mindezt testvérplébániai, testvéregyházközségi, testvériskolai kapcsolatokon keresztül lehet a legjobban megtenni. Én például ösztöndíjjal segítek jópár gyermeken: húsz-harminc euró évente nekik már nagyon sokat jelent. Egy helyütt a ferences nővérek az iskolájukat szeretnék bővíteni, tízezer euró kellene, hogy megvegyék azt a telket, ami mellettük fekszik. Például ehhez is hozzá lehet járulni.
Fotó: Merényi Zita; Hölvényi György és Sajgó Szabolcs Facebook-oldala
Agonás Szonja/Magyar Kurír
