Az önzés és az önfeladás csapdái
A Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola Családteológiai Intézetének szervezésében március 7-én Somogyiné Petik Krisztina és Asztalosné Elekes Szende pszichológusok, valamint Papp Miklós görögkatolikus lelkész, morálteológus tartottak előadást „Önzés vagy énvédelem?” címmel Budapesten.
Keresztényként valljuk, hogy az ember a Szentháromság képére teremtetett, azaz a háromszemélyű egy Isten képére. Minden ember egyedi, megismételhetelen, ugyanakkor társas, közösségi lény is. Az érett embert e két pólus, a magányos és a közösségi lét egyensúlyban tartása jellemzi – mondta bevezetőjében Papp Miklós. – A pszichológia egyik alapvető megállapítása, hogy csak az önálló, szilárd identitású ember tud egyenrangú szeretetkapcsolatokat létesíteni. Értékesek vagyunk önmagunkban is, nem csak a társas kapcsolatainkban – tette hozzá Asztalosné Elekes Szende.
A személyiségtípusokat elemezve az előadás során szó volt a két végletről, az önző, illetve az önfeladó emberről. Az önző ember önmaga körül forog, a másikat (akár a családtagját vagy Istent is) tárgyiasítja, használja; az alapmondata kimondatlanul is a következő: „én járjak jól”. Mindennek az oka az önzés bűne és az éretlenség: az önző ember nem mer sebeket vállalni, nem akarja a „keresztjét” hordozni.
Papp Miklós hangsúlyozta, hogy nem beszélhetünk „egészséges” önzésről, az önző ember semmiképpen sem szereti magát, nem tesz jót magával. Tudományos értelemben túlhaladott az „önző gén” szemlélet is, amely szerint az emberiséget ez az „egészséges” túlélési ösztön hajtaná. Ma már bizonyított, hogy a homo sapiens túlélését az biztosította, hogy képes volt összefogni a társaival.
Egészséges önszeretet azonban létezik. Ezzel kapcsolatban (ennek hiányaként) beszéltek a szakemberek a másik végletről, az önfeladó személyiségtípusról. Jellemző magatartása, hogy saját szükségleteit nem veszi figyelembe, nem képes nemet mondani, önértékelésének alapja, hogy másokért él. A nevelési tanácsadókban számos kliens tartozik ehhez a személyiségtípushoz: felnőtté vált gyermekek, akiknek a szülei „mártírként” nevelték csemetéiket, helyette hoztak döntéseket, mindent megtettek helyettük.
Papp Miklós rámutatott, hogy a kereszténységben a proegzisztens magatartás, a másokért való élés parancsa miatt nagy nyomás nehezedik a személyiségre. A morálteológus felidézte, egy misszionárius elmondta, hogy Indiában harmincezer isten van, és egyik sem szeret ingyen. – Ne vegyük ezt át – mondta a morálteológus –, az Atya úgy szeret minket, ahogy vagyunk, lehet vele „kávézni” is, azaz csak úgy lenni, teljesítménykényszer nélkül is. Vizsgáljuk meg magunkban, hogy a másokért élésünk mögött vajon nem az a szemlélet áll-e, hogy „ingyen engem úgysem szeretnek, ahhoz nekem teljesítenem kell”.
A görögkatolikus lelkész a helyes önszeretet példájaként Krisztust hozta fel, aki sokszor visszavonult a magányába, imádkozott, vagy csupán az apostolok körében tanított, miközben nap mint nap ezrével követték betegek, szegények. Kalkuttai Teréz anya példáját is megemlítette, aki misszionáriusaival Indiában, a leprások között is tartott olyan napot (ez általában csütörtökre esett), amikor „csak” feltöltődtek, imádkoztak, ruháikat mosták, elvonultak.
A pszichológusok ismerik az úgynevezett Helfer-szindrómát (segítőszindróma), amely Somogyiné Petik Krisztina magyarázata szerint azt az embert jellemzi, aki segíteni akar, máskülönben nem érzi jól magát, szorong; nem ismeri el, hogy ő is segítségre szorul, ezért egyenlőtlen kapcsolatokban él. A pszichológus felhívta a figyelmet a fejlődéslélektan eredményeire, amelyek szerint a szeretet megélése érett kapcsolatban válik valósággá, olyan ember sajátja, aki tisztában van énje határaival, tiszteli magát, de tud adni is, szeretni is.
Viktor E. Frankl pszichológus azt mondja, az ember végül is nem azért van, hogy önmaga körül forogjon, magára reflektáljon csupán, hanem arra van hivatva, hogy haladja meg önmagát (transzcendáljon) – mondta az előbbieket kiegészítve Asztalosné Elekes Szende.
Papp Miklós arról is beszélt, hogy Isten abba a „kertbe” helyezett el bennünket, ahol megvan a magunk szerepe, termékennyé válhatunk, kiteljesedhetünk, de ahol nem csupán rólunk van szó: bele kell állnunk a közös munkába, fáradozunk, sebeket is kapunk. Tulajdonképpen Isten nagy tervébe illeszkedünk bele, ő ugyanis az egész kozmoszt „üzemelteti”. Nekünk a hozzánk legközelebb állók iránt van a legnagyobb felelősségünk.
Nemcsak az veszíti el az életét, aki ragaszkodik ahhoz (lásd az önző személyiségtípust), hanem az is, aki meggondolatlanul adja magát a szolgálatra, és kikészül, belebetegszik ebbe – tette hozzá a morálteológus. – Az önzőknek azt mondhatnánk: „Szeresd felebarátodat, legalább annyira, mint önmagadat”, az önfeladóknak pedig azt: „Önmagadat is szeresd legalább annyira, mint a felebarátodat.” Istennek kellenek az öreg sztarecek is – utalt ezzel a középkorú férfiak túlhajszolt életmódjára is, és ezzel összefüggésben korai halandóságukra.
A Logosz testesült meg Jézus Krisztusban, az okos szeretet – folytatta Papp Miklós –, és ne felejtsük el, hogy az a mag, ami elhal és bő termést hoz, előbb már megérett, ahogy Krisztus is érlelődött évtizedeken át, nyilvános fellépése előtt. Ő a tökéletes ember: mindig képes átlépni a határait (kánai menyegző, a pogány asszony morzsája, a gerázai pogányok története), de tartja is a határokat; ha kell, elvonul a magányba, imádkozik, Atyjával van.
Asztalosné Elekes Szende az előadás során arról beszélt, hogy nem könnyű megtartani a határainkat, főképp akkor nem, ha szeretteinkről van szó. – Például az anyósunk vagy éppen az édesanyánk is képes észrevétlenül átvenni az irányítást az életünkben, kimondott-kimondatlan érzelmi ráhatással („te vagy az egyedüli támaszom”), „ártatlan” telefonhívásokkal. Pedig felelősek vagyunk a saját életünkért, az érzelmi jóllétünkért és a ránk bízottakért, és ennek érdekében tudnunk kell nemet mondani. A legprofibbak indoklás nélkül, röviden, tömören megfogalmazva képesek erre a nemet mondásra (kommunikációs alapszabály). Pedig nem könnyű, mert a másik megsértődhet, dühös lehet. Csakhogy ezzel megküzdeni már az ő feladata, nem a miénk; nekünk ezt meg kell próbálnunk elviselni – mondta a pszichológus.
Meg kell húzzuk a határokat – folytatta Somogyiné Petik Krisztina –, törődnünk kell a szellemi-lelki fejlődésünkkel, az egészségünkkel, és ennek érdekében védenünk is kell magunkat. Adott esetben meg kell teremtenünk az intimszféránkat, ahova elvonulhatunk, és természetesen határt kell húznunk a lelki-fizikai bántalmazások esetében is. Párkapcsolatainkban szintén el kell döntenünk, hogy mit engedünk meg a másiknak: az érett ember szíve-lelke cipzárát maga kezeli, nem rángathatja bárki ide-oda, mert ő gyakorolja a kontrollt.
Papp Miklós hangsúlyozta: el kell kerülni, hogy valaki úgy segítsen, hogy közben rámegy erre a családja. „Szeretnék nagyvonalú lenni, de nem vagyok Isten!”
A személyiség önvédő felelősségéről és a határokról való töprengés eredményeként a morálteológus azt is megfogalmazta, hogy a mai világ nagy veszélye „a minden határt le kell bontanunk” patetikus víziója, utópiája. Felgyorsult a hírek, a reklámok, az áruk, a tudás, az információ áramlása, s ezzel szemben védenünk kell a természetes köreinket. Rossz problémafelvetés, ha szembeállítjuk egymással a nyitott társadalom eszméjét és a „bezárkózást”. Az európai gondolkodás közegében mindenki kicsit konzervatív (értékvédő), és mindenki kicsit liberális (nyitott az újra) is. Nem szabad ezt a kettőt kijátszani egymás ellen – elsősorban a magunk védelme érdekében.
Fotó: Merényi Zita
Körössy László/Magyar Kurír
