João Braz de Aviz bíboros: Szükség van az Egyház megtisztulására
Aviz bíboros, a Megszentelt Élet Intézményeinek és az Apostoli Élet Társaságainak Kongregációjának vezetője a Fokoláre Mozgalom vendége volt február 20-án Máriabesnyőn. Az Új Város magazin riportere az életéről és az Egyházat ma foglalkoztató kérdésekről beszélgetett vele.
Február 20-a és 22-e között A Lélek fuvallata az Egyházban címmel püspökök nemzetközi találkozója zajlott a Fokoláre Mozgalom szervezésében. A közép- és kelet-európai régió nyolc országából 15 püspök érkezett Máriabesnyőre, hogy az egymással megélt közösség tapasztalatából merítsenek. Főelőadóként jelen volt João Braz de Aviz bíboros is, aki a Megszentelt Élet Intézményeinek és az Apostoli Élet Társaságainak Kongregációját vezeti a Vatikánban. A továbbiakban az Új Város magazin ebből az alkalomból vele készített interjúját közöljük:
– Bíboros úr, az Ön püspöki jelszava: „Legyenek mindnyájan egy.” Miért erre a mondatra esett a választása? Hogyan tudja megélni ezt az igét a Vatikánban?
– A lelkemben mindig is fontos helyet foglalt el ez a mondat, mert már fiatal koromban megismerkedtem a Fokoláre Mozgalommal és Jézusnak ez az igéje központi jelentőségű az egység lelkiségében. A földön megélt egységünk hasonló lehet ahhoz, ami Istenben van, és nagyon fontos volt számomra, hogy ezért az egységért dolgozzam. Később, amikor megkaptam a püspöki kinevezésemet, nem akartam egyedül dönteni a jelmondatról. Tanácsot kértem a püspökömtől, aki épp ezt az igét javasolta. Én azonban még mindig nem voltam teljesen biztos, ezért írtam Chiara Lubichnak, a Fokoláre Mozgalom alapítójának, aki szintén ezt válaszolta: „Legyenek mindnyájan egy.” A döntés tehát közösen született, tulajdonképpen a köztünk lévő kapcsolat gyümölcseként, amit fontos jelnek tekintettem, így ezt az igét választottam jelmondatnak. Úgy látom, hogy nagyon fontos az egységért dolgozni az Egyházban, különösen ma, amikor olyan nehéz közös utakat találni. Hogyan lehetséges ezt megélni a Vatikánban? Annak a meggyőződésnek kell vezérelnie minket, hogy a szeretetre való készség a keresztény élet középpontja. A Vatikán, mint sok más hely, számos különböző végzettségű és hátterű ember gyűjtőhelye – még ha mindannyian keresztények is – és emellett elég sokat kell dolgozni. A mi dikasztériumunk például napi 100-150 levelet kap és átlagosan ezer dokumentumot hozunk létre havonta. Az egység fénye segít nekem kapcsolatot építeni a kollégáimmal. Az elmúlt nyolc évben, mióta itt vagyok, nagyon jó munkahelyi légkör alakult ki közöttünk, aminek az alapja az egységre való törekvésünk. Sokkal inkább a szolgálat szelleme vezet minket, nem pedig a helyezkedés vagy a biztonság keresése. Életemben az egység továbbra is központi jelentőségű.
– Sokáig élt az a szemlélet, hogy az Istennek szentelt élet magasabb rendű, mint a többi hivatás. Most hogy látja ezt az Egyház?
– Lelkiségi szempontból alapvető, hogy újra felfedezzük a keresztség értékét, mert a keresztség által Isten fiai és egymásnak testvérei vagyunk. Az Egyház konkrét életében ez nem mindig valósult meg, mert előtérbe kerültek a papok, vagy azok a személyek, akiknek fontos megbízatásuk van, és a házasokat sokszor másodrangúnak tekintették. Pedig Jézus ugyanazt kéri mindenkitől, aki az Ő tanítványa akar lenni, bármi is legyen a hivatása. A II. vatikáni zsinat mondta ki a keresztény életnek ezt a fajta egységét és Ferenc pápa is ezt hangsúlyozza. Mi magunk is erre törekszünk a dikasztériumban: minden megszentelt életformának ugyanaz a méltósága. Nem nagyobb a monasztikus szerzetes vagy a pap a világi intézmények megszentelt állapotú tagjainál.
– Ön szerint mi a szerzetesség szerepe ma az Egyházban, és hogyan látja ezt a kérdést a régiónkban?
– Az Istennek szentelt életformának lényege Krisztus követése az evangéliumi tanácsok szerint, azaz a szegénység, a tisztaság és az engedelmesség szerint. Emlékezzünk rá, hogy ezeket Jézus nem parancsként, hanem tanácsként állítja elénk! A konkrét meghívás azonban legtöbbször a rendeken és a szerzetesi közösségeken keresztül érkezik. Ilyen értelemben a hivatás Isten különleges ajándéka. Nem a püspöktől vagy az elöljárótól származik, hiszen a szerzetesrend vagy közösség karizmáját is Isten adja. Nem tudjuk meghatározni, hogy meddig élő egy karizma: addig, amíg Isten úgy akarja, ezért minden történelmi rend nagyon fontos, azok is, amelyek nehézségeket élnek át. Sok helyen, különösen Európában azt tapasztaljuk, hogy a szerzetesrendek nehézséggel küzdenek az életkor tekintetében: számos rend elöregszik és kevés a hivatás. Máshol, például Ázsiában, más a helyzet: ott a rendek növekednek. Mit tegyünk ebben a válságban? A lényegi dolgokra kell összpontosítanunk: követnünk kell Jézust és újra az alapító gondolataira kell fókuszálnunk. Olykor el kell hagynunk bizonyos dolgokat, például be kell zárnunk egy intézményt vagy épületet, mert nincs, aki fenntartsa. Fontos az Egyházzal közösen dönteni az ilyen helyzetekben, mert ha nem így teszünk, olyan terhet helyezhetünk néhányakra, amit nem bírnak el, különösen a fiatalok. A megszentelt élet megújítására törekszünk tehát egész Európában és más helyeken is. Úgy gondolom, ez a folyamat zajlik Kelet- és Közép-Európában is.
– Nem hiányzik Önnek a plébániai élet, a közösség, a családok, a fiatalok?
– Papként, de még püspökként is az életem mindig az emberek között zajlott. Brazíliában az egyház élete ezt meg is követeli: a közösségek nagyon sok tagot számlálnak, és nagyok a távolságok is, ezért tudatosan kell jelen lennünk. Számomra mindig nagyon fontos volt, hogy a nép közelében legyek. Most Rómában ez természetesen nem így van. Van ugyan egy plébánia, amivel kapcsolatban állok, de ebből a szempontból megváltozott az életem. A világ minden táján jelen lévő kongregációkkal azonban törekszünk nagyon szoros kapcsolatot ápolni. Rómában sokszor elmegyünk a rendházakba a szerzetesekhez, szerzetesnőkhöz. Elmegyünk a káptalanokra, meglátogatjuk a rendi elöljárókat, részt veszünk a lelkigyakorlatukon. Aztán ott a cölibátus aspektusa is: mi a cölibátusban éljük meg az Istennek szenteltségünket. Ezt a döntésünket segíti az út, amit bejárunk és Isten kegyelme is, ami nagy érték. Tehát megmarad az emberekkel a kapcsolatunk, de olyan módon, amit a cölibátus megkövetel.
– Sokan az Egyházon belülről kritizálják Ferenc pápa újításait, nyitott és befogadó szemléletmódját. Hogyan tudjuk építeni a párbeszédet Isten népén belül?
– A pápa sosem kéri az újságíróktól, hogy hallgassanak: azt kéri, hogy mondják ki világosan az igazságot. Azt mondja, hogy nem baj, ha rámutatunk az Egyház hibáira, tévedéseire. A baj az, ha valaki nem az igazságot mondja. Az eltérő nézetek léte önmagában nem okoz problémát: olyan terep ez számunkra, ahol dolgozhatunk a közösség építésén. Természetesen ehhez az kell, hogy mindannyian az igazság, a jó felé törekedjünk, különben nem jutunk sehová. Úgy gondolom, Ferenc pápa olyan valaki, aki szabadon hagyja az embereket, de világosan tanúságot tesz azok mellett a dolgok mellett, amelyeket értéknek tart.
– Az elmúlt időben többször is megrengették az Egyházat a szexuális visszaélések szomorú esetei. Hogyan tarthatjuk fenn a bizalom légkörét?
– Mindenekelőtt a pápa határozottan kiáll a kiskorúak védelme mellett. A kiskorúakkal való visszaélés bűncselekmény, és még rosszabb, ha ezeket a tetteket egyházi emberek követik el. Sajnos ki kell mondanunk, hogy sok ilyen eset van. Nemcsak a pedofil esetekről van szó, hanem a szexualitással és az érzelmi élettel kapcsolatos más visszaélések is történtek. Nem szabad ezeket elrejteni. A pápa szerint jó dolog, ha ezek nyilvánosságra kerülnek, mert szükség van az Egyház megtisztulására, szükség van arra, hogy az Egyház átláthatóbb legyen. Más kérdés, hogy gyakran súlyos vádak érik az Egyházat, de más személyeket vagy társadalmi intézményeket nem vádolnak annyira. A kettős mérce egy nagyon visszás dolog, de a pápa ebbe már nem folyik bele. Azt mondja egyszerűen: keressétek az igazságot! A képzéseinknek újra komolyan foglalkoznia kell az emberi oldallal is, vagyis a testtel, az emberi értékekkel, melyek nem állnak a lélekkel ellentétben, hiszen eszközei a léleknek. Nem szabad puritán ítélkezéssel viszonyulnunk ezekhez a kérdésekhez, szükségünk van egy igazi emberi érettségre. A szexualitás és az érzelmi élet ennek az emberi érettségnek nagyon jelentős dimenziói. Új megközelítéseket kell keresnünk: nyitottabb, szabadabb, értékekre figyelő megközelítést, mely közel áll a másik emberhez. De világos, hogy a pedofíliával egy rettenetes dologhoz érkezünk, egy bűncselekményhez. A bűncselekményt pedig soha nem lehet elfogadni, különösen ha gyermekek ellen követték el.
– A világban sokan képviselnek olyan eszméket – például a szexualitással vagy az abortusszal kapcsolatban –, amelyek szemben állnak a keresztény hitünkkel. Hogyan tudunk kiállni a keresztény értékek mellett és közben nyitottak maradni a párbeszédre?
– A pápa azt hangsúlyozza, hogy tanúságtevőknek kell lennünk. Amiben hiszünk, úgy is kell élnünk. Nagyon fontos, hogy ne legyen kettősség az életünkben, mert az aláássa a hitelességet. Ez az egyik szempont. Aztán a pápa azt is mondja, hogy az igazságot a másik emberrel együtt találjuk meg, de nem úgy, hogy tanítjuk őt, hanem hogy együtt haladunk vele az úton. Amikor odalépsz valakihez, meghallgatod őt, és amikor megmutatod neki, hogy ő fontos számodra, akkor ez a közös út növekedéshez vezet, és eljön majd a hírüladás pillanata is. Ha így teszel, akkor hamarosan tanúságot tehetsz majd a szavaiddal is, hiszen már tanúságot tettél az életeddel. A cselekvésmódot kell megváltoztatni. Nem vagy professzor, nem vagy az igazság birtokosa, hanem megélsz valamit, ami magától értetődően vonzó, hiszen az evangélium mindig vonzó. De ahhoz meg is kell élni! Ha a másik nem látja benned azt, amit tanítasz, nem hatol be a tanítás. Sokszor ez történik a szemináriumokban vagy a szerzetesrendek képzési iskoláin. A szeminaristák vagy a fiatal szerzetesek megfigyelik a képzőik életét, összevetik azzal, amit tanítanak nekik, és nem találják a képzőkben azokat az értékeket, amiket tanítottak. Ez tönkreteszi a közös utat! Együtt kell velük járnunk az úton. Persze ha bűncselekményről van szó, akkor azt tisztázni kell és meg is kell büntetni. De ha fejlődőben lévő nézetekről van szó, akkor a közelség, a tanúságtétel hoz változást. Mindig fel kell tételeznünk, hogy az emberek keresnek. És tényleg így van: a fiatalok keresnek, mennyire keresnek! De módszert kell változtatni. Már nem az a célod, hogy válaszokat adj, vagy hogy rávedd a másikat arra, amiben te hiszel… nem! Isten pillanata eljön, és akkor jön el a beszéd pillanata is, de a tanúságtételt már most elkezdheted.
Forrás: Kovács Bertalan / Új Város
Fotó: Új Város; Lambert Attila
Magyar Kurír
