A pápa teljes beszéde a vallásközi találkozón: Vagy közösen építjük a jövőt, vagy nem lesz jövő!
Február 4-én a Szentatya is részt vett azon a vallásközi találkozón, amelyet Abu-Dzabiban tartottak a vallásoknak a mai világban betöltendő nélkülözhetetlen szerepéről. Ferenc pápa beszédének teljes fordítását közöljük.
Szálem álejkum! Béke Önökkel!
Szívből köszönöm Őnagysága Mohamed bin Zájid án-Nahajan sejknek és Ahmad et-Tajjeb professzor úrnak, az Azhar nagyimámjának szavait. Hálás vagyok az Idősek Muszlim Tanácsának a találkozóért, amelyet kevéssel ezelőtt kezdtünk meg a Zájed sejk-mecsetnél.
Szeretettel üdvözlöm Abdel Fatah Khalil Al-Sisi urat, az Egyiptomi Arab Köztársaságnak, Al-Azhar földjének elnökét. Szeretettel üdvözlöm az állami és vallási hatóságokat, valamint a diplomáciai testületet. Engedjék meg, hogy őszinte köszönetemet fejezzem ki a meleg fogadtatásért, amelyben engem és küldöttségemet mindenki részesített.
Köszönetet mondok mindenkinek, aki hozzájárult ennek az útnak a lehetővé tételéhez, és aki odaadóan, lelkesedéssel és szakértelemmel dolgozott ezért az eseményért: a szervezőknek, a protokoll munkatársainak, a biztonságiaknak és mindazoknak, akik különböző módon segítettek „a színfalak mögött”. Külön köszönet Mohamed Abdel Salam úrnak, a főimám korábbi tanácsadójának.
Az Önök hazájából e félsziget minden országához fordulok, akik felé szeretném kifejezni legszívélyesebb üdvözletemet, barátsággal és megbecsüléssel.
Az Úr iránti hálás szívvel, Assisi Szent Ferenc és al-Malik al-Kamil szultán találkozásának nyolcszázadik évfordulóján megragadtam a lehetőséget, hogy békére szomjas hívőként ide jöjjek, mint testvér, aki békét keres testvéreivel. Akarni a békét, előmozdítani a békét, a béke eszközei lenni: ezért vagyunk itt.
Ennek az utazásnak a logója egy olajfaágat tartó galambot ábrázol. Ez a kép a kezdeti időkben zajlott özönvíz történetére emlékeztet, mely több vallási hagyományban is jelen van. A bibliai elbeszélés szerint, hogy megőrizze az emberiséget a pusztulástól, Isten megkéri Noét, hogy családjával együtt szálljon bárkába. Ma nekünk is, Isten nevében, hogy megóvjuk a békét, be kell szállnunk, egyetlen családként egy bárkába, amely képes fennmaradni a világ viharos tengerein: a testvériség bárkájába.
A kiindulópont annak elismerése, hogy Isten áll az emberiség egyetlen családjának eredeténél. Ő, aki mindennek és mindenkinek a Teremtője, azt akarja, hogy fivérként és nővérként éljünk, a teremtett világ közös otthonában, amelyet nekünk adott. Itt, közös emberiségünk gyökereinél van a testvériségnek mint az „Isten teremtő tervében foglalt hivatásnak” az alapja [1]. Ez azt mondja nekünk, hogy mindannyian egyenlő méltósággal rendelkezünk, és senki sem lehet birtokosa vagy rabszolgája másoknak.
Nem lehet tiszteletben tartani a Teremtőt anélkül, hogy ne őriznénk meg minden személy és minden emberi élet szakralitását: mindenki ugyanolyan értékes Isten szemében. Mert ő az emberiség családjára nem kivételező szemmel néz, amely kizár, hanem jóakaratú szemmel, amely befogad. Következésképpen azzal, hogy minden ember számára ugyanazokat a jogokat ismerjük el, megdicsőítjük Isten nevét a földön. Ezért a Teremtő Isten nevében habozás nélkül el kell ítélnünk az erőszak minden formáját, mert Isten nevének súlyos megszentségtelenítése az, ha valaki azt a testvér iránti gyűlölet és erőszak igazolására használja. Nincs olyan erőszak, amely vallási szempontból igazolható lenne.
A testvériség ellensége az individualizmus, amely abban nyilvánul meg, hogy önmagunkat és saját csoportunkat mások fölé akarjuk helyezni. Ez olyan csapda, amely az élet minden aspektusát fenyegeti, még az ember legmagasabb rendű, veleszületett kiváltságát, vagyis a transzcendenciára való nyitottságát és a vallásosságát is. A valódi vallásosság abban áll, hogy szeretjük Istent egész szívünkből, és felebarátunkat, mint önmagunkat. Ezért a vallási magatartás folytonos megtisztításra szorul attól az ismétlődő kísértéstől, hogy másokat ellenségnek és ellenfélnek tartsunk. Minden vallásnak túl kell lépnie a barát és ellenség közti különbségtételen, hogy a menny perspektíváját tegye magáévá, amely minden embert átfog, kiváltságok és hátrányos megkülönböztetések nélkül.
Ezért szeretném kifejezni elismerésemet ennek az országnak arra irányuló elkötelezettségéért, hogy tolerálja és garantálja az istentisztelet szabadságát, szembeszállva a szélsőségességgel és a gyűlölettel. Ily módon, miközben előmozdítja a saját hit megvallásához fűződő alapvető szabadságot, mely az ember önmegvalósításának belső igénye, azon is őrködik, hogy a vallást nem használják tőle idegen célokra, és ne kerüljön abba a veszélybe, hogy önmagát megtagadja azáltal, hogy engedi az erőszakot és a terrorizmust.
A testvériség természetesen „kifejezésre juttatja a testvérek között fennálló sokféleséget és különbözőséget is, noha születésüknél fogva összetartoznak és osztoznak egyazon természetben és méltóságban” [2]. A vallási sokszínűség ennek kifejeződése. Ebben az összefüggésben a helyes hozzáállás nem az erőltetett egyformaság, nem is az ellentéteket elsimító szinkretizmus: hívőként az a feladatunk, hogy mindenki egyenlő méltóságáért dolgozzunk, az Irgalmas nevében, aki teremtett minket, és akinek a nevében az ellentétek összehangolására és a sokféleségben megvalósuló testvériségre kell törekednünk. Itt szeretném megismételni a Katolikus Egyház meggyőződését: „Nem hívhatjuk segítségül Istent, minden ember Atyját, ha elutasítjuk azt, hogy testvérként viselkedjünk bizonyos emberekkel, akik pedig Isten képére teremtettek” [3].
Ugyanakkor felmerül néhány kérdés: hogyan védjük meg egymást az emberiség egyetlen családjában? Hogyan tápláljunk egy nem elméleti testvériséget, olyat, amely hiteles testvériségben nyilvánul meg? Hogyan lehet előnyben részesíteni a másik inklúzióját a saját hovatartozásunk nevében gyakorolt kirekesztéssel szemben? Tehát hogyan lehetnek a vallások inkább a testvériség csatornái, mint elválasztó akadályok?
Az emberiség családja és a másság bátorsága
Ha hiszünk az emberiség családjának létezésében, akkor ebből az következik, hogy azt meg kell őriznünk. Mint minden családban, ez elsősorban a mindennapi és tényleges párbeszéden keresztül történik. A párbeszéd feltételezi saját identitásunkat, amelyről nem kell lemondanunk annak érdekében, hogy tetsszünk a másiknak. Ugyanakkor megkívánja a másság bátorságát [4], amely magában foglalja a másiknak és az ő szabadságának teljes elismerését, valamint az iránti elköteleződésemet és síkra szállásomat, hogy az ő alapvető jogait mindig, mindenütt és mindenki tiszteletben tartsa. Mert szabadság nélkül többé nem az emberiség családjának gyermekei, hanem rabszolgák vagyunk. A szabadságjogok közül szeretném kiemelni a vallásszabadság jogát. Ez nemcsak az istentisztelet szabadságára korlátozódik, hanem a másikban valóban testvért lát, saját emberségemnek gyermekét, akit Isten szabadon hagy, és akit következésképpen egyetlen emberi intézmény sem kényszeríthet, még az ő nevében sem.
A párbeszéd és az imádság
A másság bátorsága a párbeszéd lelke, amely a szándékok őszinteségén alapul. A párbeszédet ugyanis az alakoskodás veszélyezteti, amely növeli a távolságot és a gyanút: nem lehet testvériséget hirdetni, majd ellenkező irányban cselekedni. Egy modern író szerint: „Aki önmagának hazudik, és a tulajdon hazugságát hallgatja, odáig jut, hogy nem fedez fel semmilyen igazságot se magában, se maga körül, így aztán tiszteletlenségbe süllyed mind magával, mind másokkal szemben” [5].
Mindebben az imádság elengedhetetlen: az ima, miközben a szándék őszinteségében kinyilvánítja a másság bátorságát Isten felé, megtisztítja a szívet az önmagába zárkózástól. A szívvel végzett imádság újraépíti a testvériséget. Ezért, „ami a vallásközi párbeszédet illeti, az első dolog, amit tennünk kell: imádkozni! Imádkoznunk kell egymásért, hiszen testvérek vagyunk! Az Úr nélkül semmi sem lehetséges, ővele azonban minden lehetségessé válik! Adja meg az Úr, hogy imádságunk – mindenkinek a maga vallási hagyománya szerint – teljesen belesimuljon Isten akaratába, aki azt szeretné, hogy az összes ember testvérnek ismerje fel egymást és eszerint is éljen, az emberiség nagy családját alkotva, a különbözőségek összhangjában” [6].
Nincs választási lehetőség: vagy közösen építjük a jövőt, vagy nem lesz jövő. Különösen a vallások nem hagyhatnak fel azzal a sürgős feladatukkal, hogy hidakat építsenek a népek és kultúrák között. Eljött az idő, hogy a vallások tevékenyebben, bátran és merészen, alakoskodás nélkül odategyék magukat, és segítsék az emberiség családját, hogy növekedjen a képessége a megbékélésre, a reménykedő látásmódra és a béke konkrét útjainak megtalálására.
Oktatás és igazságosság
Így visszakanyarodunk kezdeti képünkhöz, a békegalamb képéhez. A repüléshez a békének is szárnyakra van szüksége, amelyek támogatják: ezek az oktatás és az igazságosság szárnyai.
A latin educatio szó feltárást, kihúzást jelent, így a nevelés-oktatás a lélekben rejlő értékes erőforrások napvilágra hozása. Örömmel állapíthatjuk meg, hogy ebben az országban nemcsak a föld, hanem a szív erőforrásainak kiaknázásába, a fiatalok oktatásába is befektetnek. Ez olyan munka, amelyet kívánom, hogy folytassanak és máshol is elterjesszék. Az oktatás is kapcsolatban, kölcsönösségben zajlik. A híres ókori mondáshoz – „ismerd meg önmagad” – hozzákapcsolhatjuk a másikat: „ismerd meg testvéredet”: a történetét, kultúráját és hitét, mert nincs igazi önismeret a másik nélkül. Emberként és még inkább testvérként emlékeztessük egymást, hogy semmi sem maradhat idegen számunkra, ami emberi [7]. A jövő szempontjából fontos, hogy nyitott identitásokat alakítsunk ki, amelyek képesek legyőzni az önmagunkba zárkózás és megmerevedés kísértését.
A kultúrába való befektetés elősegíti a gyűlölet csökkenését, valamint a civilizáció és a jólét növekedését. Oktatás és erőszak fordítottan arányos. A katolikus intézmények – melyeket megbecsülnek ebben az országban és a térségben – előmozdítják az ilyen jellegű nevelést a békére és egymás megismerésére, az erőszak megelőzése érdekében.
A fiataloknak, akiket gyakran negatív üzenetek és hamis hírek vesznek körül, meg kell tanulniuk, hogy ne engedjenek a materializmus, a gyűlölet és az előítéletek csábításának; meg kell tanulniuk reagálni az igazságtalanságra és a múlt fájdalmas tapasztalataira; meg kell tanulniuk megvédeni mások jogait, ugyanolyan erővel, amilyennel sajátjaikat védik. Egy nap ők fognak megítélni bennünket: jónak, ha szilárd alapokat adtunk nekik civilizációt építő, új találkozások kereséséhez; rossznak, ha csak hiú ábrándokat és barbár népcsoportok baljós összeütközéseinek szomorú kilátásait hagytuk rájuk.
A béke másik szárnya az igazságosság, amelyet gyakran nem egyes epizódok veszélyeztetnek, hanem lassanként az igazságtalanság rákja emészt fel.
Nem lehet tehát hinni Istenben úgy, hogy közben nem próbálunk igazságosan élni mindenkivel, az aranyszabály szerint: „Mindazt, amit szeretnétek, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is azt tegyétek velük! Ez a törvény és a próféták” (Mt 7,12).
A béke és az igazságosság elválaszthatatlan egymástól! Izajás próféta azt mondja: „Az igazságosság gyakorlása békét teremt” (Iz 32,17). A béke meghal, amikor elválik az igazságosságtól, az igazságosság viszont hamisnak bizonyul, ha nem egyetemes. Az az igazságosság, amely csak a családtagok felé, a honfitársak felé, ugyanazon vallás követői felé irányul, az sánta igazságosság, álcázott igazságtalanság!
A vallásoknak az is feladata, hogy emlékeztessenek: a mohó nyereségvágy érzéketlenné teszi a szívet, és a jelenlegi piac törvényei, melyek mindent és azonnal akarnak, nem segítik a találkozást, a párbeszédet, a családot, az élet lényegi dimenzióit, amelyeknek időre és türelemre van szükségük. A vallások működjenek az utolsók hangjaként, akik nem statisztikai számok, hanem testvérek. A vallásoknak a szegények oldalán kell állniuk. Virrasszanak a testvériség őrzőiként a konfliktusok éjjelén, legyenek őrködő figyelmeztetések, hogy az emberiség ne csukja be szemét az igazságtalanságokkal szemben, és sose törődjön bele a világ túl sok drámájába.
A virágzó sivatag
Miután beszéltem a testvériségről mint a béke bárkájáról, most egy másik képből szeretnék ihletet meríteni, ez pedig a bennünket körülvevő sivatag képe.
Itt, néhány éven belül, előrelátóan és bölcsen, a sivatagot virágzó és vendégszerető hellyé alakították; a sivatag áthatolhatatlan és megközelíthetetlen akadályból kultúrák és vallások találkozóhelyévé vált. Itt a sivatag kivirágzott, nemcsak néhány napra, hanem sok-sok évre. Ez az ország, ahol a homok és a felhőkarcolók találkoznak, továbbra is fontos útkereszteződés lesz Nyugat és Kelet között, Észak és Dél között, a fejlődés helye, ahol egykor barátságtalan terek sok nemzetből származó embernek adnak munkahelyet.
Mindazonáltal a fejlődésnek is vannak ellenfelei. És ha a testvériség ellensége az individualizmus, a fejlődés akadályaként a közömbösségre szeretnék rámutatni, amely a virágzó valóságokat végül kietlen területekké alakítja. A pusztán haszonelvű fejlődés ugyanis nem hoz valós és tartós fejlődést. Csak az átfogó és a társadalom tagjait összetartó fejlődésnek van emberhez méltó jövője. A közöny megakadályozza, hogy meglássuk az emberi közösséget a nyereségen túl és a testvért az általa végzett munkán túl. A közöny ugyanis nem tekint a jövőbe; nem törődik a teremtett világ jövőjével, nem érdekli az idegen méltósága és a gyermekek jövője.
Ebben az összefüggésben szeretném kifejezni örömömet, hogy éppen itt, Abu-Dzabiban rendezték meg tavaly novemberben a biztonságosabb közösségek érdekében létrehozott vallásközi szövetség első fórumát a gyermekek méltóságáról a digitális korban. Ez az esemény befogadta az egy évvel korábban ugyanerről a témáról Rómában tartott nemzetközi kongresszus üzenetét, amely kongresszust teljes mértékben támogattam és bátorítottam. Köszönetet mondok tehát az összes vezetőnek, akik elkötelezetten dolgoznak ezen a területen, és biztosítom őket, hogy én is és a Katolikus Egyház is szolidárisan követi és tevékeny részvétellel támogatja a kiskorúak védelmének ezt a roppant fontos ügyét, a védelem összes dimenziójában.
Itt, a sivatagban megnyílt a termékeny fejlődés útja, amely a munkától kezdve reményt kínál sok, különböző nemzetiségű, kultúrájú és vallású embernek. Köztük sok keresztény is van, akik sok évszázada vannak jelen a térségben, ki tudtak bontakozni és jelentősen hozzájárultak az ország növekedéséhez és jólétéhez. Szakértelmük mellett hamisítatlan hitüket is idehozták. A tisztelet és a tolerancia, amellyel találkoznak, valamint az istentiszteleti helyek, ahol imádkoznak, lehetővé teszik számukra az érett, spirituális fejlődést, amely aztán az egész társadalom javát szolgálja. Arra buzdítom Önöket, hogy folytassák ezt az utat, hogy azok, akik itt élnek vagy eltöltenek itt valamennyi időt, ne csak a sivatagban felépített nagy épületek képét őrizzék meg, hanem egy olyan nemzet emlékét is magukkal vigyék, amely befogad és szeretettel fogad mindenkit.
Kívánom, hogy ezzel a szellemiséggel ne csak itt, hanem az egész szeretett és neuralgikus közel-keleti térségben konkrét találkozási lehetőségeket teremtsenek: olyan társadalmakban, ahol a különböző vallású emberek ugyanazokkal az állampolgársági jogokkal rendelkeznek, és ahol egyedül az erőszakhoz való jog van elvéve, annak minden formájában.
Az oktatáson és az igazságosságon alapuló testvéri együttélés; a befogadó inklúzióra és mindenki jogaira épülő emberi fejlődés: ezek a béke magjai, amelyeket a vallásoknak ki kell csíráztatniuk. Rájuk hárul, talán soha annyira, mint ebben a kényes történelmi helyzetben, egy tovább nem halogatható feladat: tevékenyen hozzájárulni az emberi szív lefegyverzéséhez. A fegyverkezési verseny, a befolyási övezetek kiterjesztése, a mások kárára érvényesített agresszív politikák soha nem hoznak stabilitást. A háború nem hozhat semmi mást, csak nyomort, a fegyverek nem hozhatnak semmi mást, csak halált!
Az emberi testvériség megkívánja tőlünk, a vallások képviselőitől, azt a kötelességet, hogy eltöröljük a háború szó jóváhagyásának minden árnyalatát. Adjuk vissza azt a maga nyomorult durvaságának. Szemünk előtt látjuk szomorú következményeit. Különösen Jemenre, Szíriára, Irakra és Líbiára gondolok. Együtt, testvérként az emberiség Isten által akart egyetlen családjában, kötelezzük el magunkat a fegyveres hatalom logikájával szemben, a kapcsolatok monetizálása ellen, a határok felfegyverzése, falak emelése, a szegények elhallgattatása ellen; állítsuk mindezekkel szembe az ima édes erejét és a párbeszéd iránti mindennapi elkötelezettségünket. Mostani együttlétünk legyen a bizalom üzenete, legyen bátorítás az összes jóakaratú ember felé, hogy ne adják meg magukat az erőszak özönvizének és az altruizmus elsivatagosodásának. Isten azzal az emberrel van, aki a békét keresi. És az égből minden lépést megáld, amelyet ezen az úton megteszünk a földön.
JEGYZETEK
[1] XVI. Benedek: Beszéd a Szentszékhez akkreditált új nagykövetekhez, 2010. december 16.
[2] Üzenet a béke világnapjára, 2015. január 1-re, 2.
[3] II. Vatikáni Zsinat: Nostra aetate, nyilatkozat az Egyház és a nem keresztény vallások kapcsolatáról, 5.
[4] Vö. Beszéd a nemzetközi békekonferencia résztvevőihez, Al-Azhar Konferenciaközpont, Kairó, 2017. április 28.
[5] Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek, II, 2.
[6] Vallásközi általános kihallgatás, 2015. október 28.
[7] Vö. Publius Terentius Afer: Heautontimorumenos [Az önmagát kínzó] I, 1, 25.
