Ferenc pápa megrendítően szép tanítása az imádságról: Jézus az Atyánál ma is imádkozik értünk!
Január 9-én a Szentatya folytatta a Miatyánkról elkezdett katekézissorozatát. A kitartó ima fontosságát hangsúlyozta, mert az mindig megváltoztatja a valóságot, az emberi szívet, legyőzi a magányt és a kétségbeesést. Atyánk minden imánkat hallja, és hinnünk kell, hogy minden utunk végén ő vár ránk.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
A mai katekézis Lukács evangéliumához kapcsolódik. Főleg ez az evangélium mutatja be ugyanis Jézust – a gyermekségtörténetektől kezdve – elmélyült, imádságos légkörben. Ebben az evangéliumban található az a három himnusz is, amely jelen van az Egyház mindennapos imájában (az imaórák liturgiája, a zsolozsma – a Szerk.): a Benedictus, a Magnificat és a Nunc dimittis.
Folytatjuk a Miatyánkról szóló katekézissorozatot, és ma az imádkozó Jézusra tekintünk. Jézus imádkozik. Lukács evangéliumában például a színeváltozás jelenete egy mélyen imádságos légkörből fakad. A szöveg azt mondja: „Míg imádkozott, külseje teljesen átváltozott, ruhája fehér lett és ragyogó” (Lk 9,29). De Jézus életének összes mozzanatát mintegy a Lélek fuvallata kíséri, ő az, aki vezeti minden tevékenységében. Jézus imádkozik, amikor megkeresztelkedik a Jordánban, párbeszédet folytat az Atyával, mielőtt legfontosabb döntéseit meghozza, gyakran visszavonul a magányba imádkozni, közbenjáró imát mond Péterért, aki nem sokkal később megtagadja őt. Jézus azt mondja: „Simon, Simon, a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon benneteket, mint a búzát; de imádkoztam érted, nehogy megfogyatkozz hitedben” (Lk 22,31–32). Ez vigasztaló: jó tudni, hogy Jézus imádkozik értünk, imádkozik értem, imádkozik valamennyiünkért, hogy hitünk meg ne fogyatkozzon. És ez igaz. „De, atyám, még ma is imádkozik?” Ma is, az Atyánál. Jézus imádkozik értem. Mindannyian elmondjuk ezt. És azt is mondhatjuk Jézusnak: „Te imádkozol értem, kérlek, továbbra is imádkozz, mert szükségem van rá!” Bátran kell ezt mondanunk!
A Messiásnak még a halálát is imádságos légkör veszi körül, olyannyira, hogy a kínszenvedés óráit meglepő nyugalom jellemzi: Jézus vigasztalja az asszonyokat, imádkozik megfeszítőiért, megígéri a paradicsomot a bűnbánó gonosztevőnek, és halála pillanatában azt mondja: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet” (Lk 23,46). Úgy tűnik, Jézus imája csillapítja a legerősebb érzéseket, a bosszú és elégtétel vágyát, kibékíti az embert legádázabb ellenségével, kibékíti az embert ezzel az ellenséggel, a halállal.
Lukács evangéliumában találjuk a tanítványok kérését is, akik szeretnék, ha Jézus megtanítaná őket imádkozni: „Uram, taníts meg bennünket imádkozni!” (Lk 11,1). Látták őt imádkozni. „Taníts meg – mi is mondhatjuk az Úrnak –, Uram, te imádkozol értem, tudom, kérlek, taníts meg imádkozni, hogy én is tudjak imádkozni.”
Ez a kérés – „Uram, taníts meg imádkozni bennünket” – egy hosszú tanítást vált ki, amellyel Jézus elmagyarázza övéinek, milyen szavakkal és érzelmekkel kell Istenhez fordulniuk.
Ennek a tanításnak az első része épp a Miatyánk. Így imádkozzatok: „Atyánk, aki a mennyekben vagy.” Atyánk”: annyira gyönyörű ez a szó! Egész imánk folyamán ennél az egy szónál időzhetünk: „Atyánk.” És érezhetjük, hogy atyánk van: nem gazdánk, nem mostohaapánk, nem, apánk! A keresztény ember úgy fordul Istenhez, hogy mindenekelőtt úgy hívja: „Atyám.”
E tanításban, melyet Jézus tanítványainak ad, érdekes megállni néhány útmutatásnál, melyek megkoszorúzzák az ima szövegét. Hogy bizalmat öntsön belénk, Jézus elmagyaráz néhány dolgot, melyek az imádkozó hívő magatartásformáit domborítják ki. Ott van például a példabeszéd az alkalmatlankodó barátról, aki egy egész alvó családot felébreszt, mert váratlanul betoppant hozzá egy utazó, és nincs kenyere, amellyel megvendégelhetné. Mit mond Jézus ezzel az emberrel kapcsolatban, aki kopogtat az ajtón, és felkelti a barátját?: „Mondom nektek – magyarázza Jézus –, ha azért, mert barátja, nem kel fel, hogy adjon neki; amiatt, hogy nem tágít, mégis fölkel és ad neki annyit, amennyire szüksége van” (Lk 11,8). Ezzel az imádkozást akarja tanítani nekünk, azt hogy kitartóan kérjünk az imában. És rögtön utána egy olyan apát hoz példaként, akinek éhes a fia. Ti mind, szülők és nagyszülők, akik itt vagytok, amikor gyermeketek vagy unokátok kér valamit, mert éhes, ha kér és kérlel, majd sír és ordít, mert éhes: „Ha fiatok halat kér, közületek melyik apa ad neki kígyót hal helyett?” (Lk 11,11). Mindnyájatoknak van tapasztalatotok arról, amikor fiatok kér, ti pedig odaadjátok neki az ennivalót, amelyet kér az ő javára.
E szavakkal Jézus megérteti, hogy Isten mindig válaszol, hogy egyetlen ima sem marad meghallgatás nélkül. Miért? Mert ő Atya, és nem feledkezik meg szenvedő gyermekeiről.
Nyilván ezek a kijelentések válságba sodornak bennünket, mert úgy tűnik, sok imánk semmilyen eredményt nem ér el. Hányszor kértünk, és nem kaptuk meg – mindannyiunknak van róla tapasztalata –, hányszor kopogtattunk, és találtunk zárt ajtóra? Jézus azt tanácsolja, hogy ilyenkor kitartóan kérjünk, és ne gondoljuk, hogy vesztettünk. Az imádság mindig megváltoztatja a valóságot, mindig! Ha nem változnak a dolgok körülöttünk, legalább mi magunk változunk, a szívünk megváltozik. Jézus megígérte a Szentlélek ajándékát minden imádkozó embernek.
Biztosak lehetünk, hogy Isten válaszolni fog. Az egyetlen bizonytalanságot az idők okozza, de ne kételkedjünk abban, hogy ő válaszolni fog. Elképzelhető, hogy életünk végéig kell kérlelnünk, de ő válaszolni fog. Megígérte nekünk: ő nem olyan apa, aki kígyót ad hal helyett. Nincs semmi biztosabb: a boldogság vágya, melyet mindannyian szívünkben hordozunk, egy napon beteljesedik. Jézus azt mondja: „Vajon Isten nem szolgáltat igazságot választottjainak, akik éjjel-nappal kiáltanak hozzá?” (Lk 18,7). Igen, igazságot szolgáltat majd, meghallgat majd. A dicsőségnek és a feltámadásnak micsoda napja lesz az! Az imádkozás mostantól győzelem a magányon és a kétségbeesésen. Az imádkozás. Az ima megváltoztatja a valóságot, ezt ne felejtsük el! Vagy megváltoztatja a dolgokat, vagy megváltoztatja a szívünket, de mindig változást hoz! Az imádkozás mostantól győzelem a magányon és a kétségbeesésen. Mintha a teremtés minden részletét egy olyan történelem ernyedtségében látnánk rajzani, melynek néha nem látjuk az értelmét. De mozgásban vagyunk, úton vagyunk, és minden út végén, mi van minden út végén? Az imádság végén, az imával töltött idő végén, az élet végén mi van? Egy Atya van, aki tárt karokkal vár mindent és mindenkit. Nézzünk erre az Atyára!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
