Ferenc pápa erős beszéde a csapásokról és örömökről

"A karácsony az az ünnep, amely örömmel tölt el bennünket, és megadja azt a bizonyosságot, hogy egyetlen bűn sem lesz nagyobb Isten irgalmánál, és egyetlen emberi cselekedet sem képes megakadályozni az isteni fény hajnalának, hogy megszülessen és újra megszülessen az emberek szívében.

Az az ünnep, amely felszólít, hogy újítsuk meg elkötelezettségünket Krisztusnak, a világ Megváltójának és a világmindenség Világosságának hirdetése mellett. Ha ugyanis „Krisztus, a »szent, ártatlan, szeplőtelen« (Zsid 7,26), »bűnt nem ismert« (2Kor 5,21), és csak azért jött, hogy a nép bűneit engesztelje ki (vö. Zsid 2,17), az Egyház – mely bűnösöket is hordoz ölén, s ezért szent és szeplőtelen, ugyanakkor mindig megtisztulásra is szorul – szüntelenül a bűnbánat és a megújulás útját járja. Az Egyház »a világtól elszenvedett üldözések és az Istentől kapott vigasztalások között járja zarándokútját« – a világias szellem üldöztetései és Isten Lelkének vigasztalásai között –, az Úr kínszenvedését és halálát hirdeti, amíg el nem jön (vö. 1Kor 11,26). Megerősíti azonban a feltámadt Úr ereje, hogy külső-belső bajait és nehézségeit türelemmel és szeretettel legyőzze, és az Ő misztériumát jóllehet nem tökéletesen, mégis hűségesen feltárja a világnak, míg az az idők végén teljes világosságában meg nem mutatkozik” (II. Vatikáni Zsinat: Lumen gentium dogmatikai konstitúció, 8).

Tehát abban a szilárd meggyőződésben, hogy a fény mindig erősebb, mint a sötétség, arról a fényről szeretnék elgondolkodni, veletek közösen, amely a karácsonyt – vagyis az egyszerűségben történő első eljövetelt – és a parúziát – vagyis a dicsőségben történő második eljövetelt – összeköti, és megerősít bennünket abban a reményben, amely soha nem csal meg. Abban a reményben, amelytől mindannyiunk élete, az Egyháznak és a világnak az egész történelme függ. Egy reménytelen Egyház csúnya lenne!

Jézus, valójában, olyan társadalmi-politikai és vallási helyzetben születik, amely tele van feszültséggel, nyugtalansággal és homállyal. Születése, melyet egyfelől várnak, másfelől elutasítanak, összefoglalja az isteni logikát, amely nem torpan meg a gonosz előtt, sőt, gyökeresen és fokozatosan jóvá alakítja azt, és összefoglalja a gonoszság logikáját is, amely még a jót is rosszá alakítja, hogy az emberiség kétségbeesésben és sötétségben maradjon: „a fény ragyog a sötétben, de a sötétség nem fogadta be” (Jn 1,5).

A karácsony viszont minden évben emlékeztet bennünket arra, hogy az üdvösség, melyet Isten ingyenesen adott az emberiségnek, az Egyháznak és különösen nekünk, Istennek szentelt személyeknek, nem működik a mi akaratunk nélkül, a mi együttműködésünk, szabadságunk, mindennapi erőfeszítésünk nélkül. Az üdvösség ajándék, ez igaz, de olyan ajándék, amelyet be kell fogadni, meg kell őrizni és gyümölcsözővé kell tenni (vö. Mt 25,14–30).

A keresztény lét általában – és különösen nekünk, akik felkentek, Úr felszenteltjei vagyunk – nem azt jelenti, hogy olyan kiváltságos csoport tagjaiként viselkedünk, akik azt hiszik, hogy Isten a zsebükben van, hanem olyan emberekként, akik tudják, hogy az Úr szereti őket annak ellenére, hogy bűnösök és méltatlanok vagyunk. A felszentelt személyek ugyanis nem mások, mint szolgák az Úr szőlőjében, akiknek kellő időben be kell szolgáltatniuk a termést és a bevételt a szőlő urának (vö. Mt 20,1–16).

A Biblia és az Egyház történelme azt bizonyítja, hogy sok esetben maguk a választottak is idővel úgy kezdenek gondolkodni, hinni és viselkedni, mint az üdvösség gazdái és nem kedvezményezettjei, mint Isten misztériumainak ellenőrei és nem alázatos kiosztói, mint Isten vámtisztjei és nem a rájuk bízott nyáj szolgái.

Sok esetben – túlzott és rossz irányú buzgóságból – ahelyett, hogy követnénk Istent, eléje állunk, mint Péter, aki bírálta a Mestert, és kiérdemelte a keményebb szemrehányást, amelyet Krisztus valaha is valakinek tett: „Takarodj mögém, sátán! Mert nem úgy gondolkodsz, mint Isten, hanem ahogy az emberek” (Mk 8,33).

Kedves testvéreim! A nyugtalan világban az Egyház hajója idén nehéz időket él és élt át, viharok és hurrikánok csaptak le rá. Sokan kérdezgették a Mestert, aki látszólag aludt: „Mester, nem érdekel, hogy elveszünk?” (Mk 4,38). Mások, akiket felkavartak a hírek, elkezdték elveszíteni bizalmukat az Egyházban és elkezdték elhagyni azt; mások, félelemből, érdekből, hátsó szándékkal, próbálták ütni-verni a testét, szaporítva sebeit; mások nem titkolják elégedettségüket, amikor meginogva látják; igen sokan azonban továbbra is ragaszkodnak hozzá azzal a bizonyossággal, hogy „a pokol kapui nem vesznek erőt rajta” (Mt 16,18).

Eközben Krisztus jegyese folytatja zarándoklatát örömök és csapások, sikerek és külső-belső nehézségek között. Természetesen a belső nehézségek maradnak mindig a legfájdalmasabbak és legpusztítóbbak.

Csapások

Sok csapás van. Hány bevándorló van, aki kénytelen elhagyni hazáját, kockára tenni életét, és a halállal találkozik, vagy aki pedig nem hal meg, zárt ajtókat, politikai haszonszerzésre és hatalomra törekvő embertestvéreket talál? Mennyi félelem és előítélet van? Hány felnőtt és gyermek hal meg nap mint nap, mert nincs víz, élelem és gyógyszer? Mennyi szegénység és nyomor! Mennyi erőszak a gyengék ellen és a nők ellen? Mennyi kinyilvánított és ki nem nyilvánított háborús helyzet? Mennyi ártatlan vér folyik mindennap! Mennyi embertelenség és brutalitás vesz körül bennünket mindenfelől! Hány embert kínoznak meg rendszeresen még ma is a rendőrségen, a börtönökben és a menekülttáborokban a világ sok részén?

Valójában a vértanúk új korszakát is éljük. Úgy tűnik, a Római Birodalom kegyetlen és borzalmas üldözésének nincs vége. Új Nerók születnek állandóan, hogy elnyomják a hívőket, pusztán a Krisztusba vetett hitük miatt. Szaporodnak az új szélsőséges csoportok, és célba veszik a templomokat, az istentiszteleti helyeket, a felszentelt szolgálattevőket és az egyszerű hívőket. Új és régi körök, embercsoportok táplálnak gyűlöletet és ellenségeskedést Krisztussal, az Egyházzal és a hívőkkel szemben. Hány keresztény él ma is az üldöztetés, a kirekesztés, a hátrányos megkülönböztetés és az igazságtalanság súlya alatt a világ sok részén! Mindazonáltal továbbra is bátran fogadják a halált, csak meg ne tagadják meg Krisztust. Mennyire nehéz, napjainkban is, szabadon megélni a hitet a világ sok részén, ahol hiányzik a vallásszabadság és a lelkiismereti szabadság!

Ugyanakkor a vértanúknak és a számos irgalmas szamaritánusnak, a fiataloknak, a családoknak, a karitatív és önkéntes mozgalmaknak, a hívőknek és megszentelt személyeknek a hősies példája nem feledteti el az Egyház néhány gyermekének és felszentelt hivatalviselőjének ellentétes irányú tanúságtételét.

Itt csak a visszaéléseknek és a hűtlenségnek csak két mételyére szorítkozom.

Az Egyház évek óta komolyan elkötelezte magát a visszaélések bajának felszámolása mellett: ez a baj bosszúért kiált az Úrhoz, ahhoz az Istenhez, aki sosem felejti el a kiskorúaknak klerikusok és szerzetesek által okozott szenvedését: a hatalommal való, lelkiismerettel való és szexuális visszaéléseket.

Amikor erről a fájdalmas témáról gondolkodtam, Dávid királynak – az „Úr felkentjének” alakja jutott eszembe (vö. 1Sám 16,13; 2Sám 11–12). Ő, akinek leszármazottai közül való az isteni kisded – „Dávid fiának” is hívják –, annak ellenére, hogy az Úr kiválasztottja, király és az Úr felkentje volt, háromszoros bűnt követett el, azaz együttesen három súlyos visszaélést: szexuális, hatalommal és lelkiismerettel való visszaélést. Három különböző visszaélés, amelyek azonban összefonódnak és átfedik egymást.

A történet, amint tudjuk, azzal kezdődik, hogy a király, bár tapasztalt harcos, henyélve otthon marad, ahelyett, hogy Isten népének tagjai között állna a csatában. Dávid kényelemből és érdekből kihasználja azt, hogy király (hatalommal való visszaélés). A felkent, átadva magát a kényelemnek, ellenállhatatlanul erkölcsi és lelkiismereti hanyatlásba kezd. Ilyen körülmények között történik, hogy a palota teraszáról meglátja Betsabét, a hettita Uriás feleségét, fürdés közben, és vonzalom ébred benne (vö. 2Sám 11). Elküld érte, magához hívatja és vele hál (egy másik hatalommal való visszaélés, továbbá szexuális visszaélés). Tehát visszaél egy házas asszonnyal, aki egyedül van, és hogy bűnét palástolja, hazahívatja Uriát, és hiába próbálja meggyőzni, hogy töltse az éjszakát feleségével. Aztán parancsot ad a hadsereg vezetőjének, hogy Uriát olyan helyre állítsa a csatában, ahol biztos halál vár rá (újabb hatalommal való visszaélés, továbbá lelkiismereti visszaélés). A bűn láncolata tűzvészszerűen szélesedik, és gyorsan korrupciós hálózattá válik. Ő henyélve otthon marad.

A restség és a kéjvágy szikrájától, az „őrködés alábbhagyásától” elindul a súlyos bűnök ördögi láncolata: házasságtörés, hazugság és gyilkosság. Mivel ő a király, azt hiszi, mindent megtehet és mindent megszerezhet: Dávid megpróbálja megtéveszteni Betsabé férjét, az embereket, önmagát és még Isten is. A király elhanyagolja a kapcsolatát Istennel, áthágja az isteni törvényeket, megsérti erkölcsi feddhetetlenségét anélkül, hogy bűnösnek érezné magát. A felkent továbbra is végzi küldetését, mintha mi sem történt volna. Az egyetlen, ami fontos volt neki, hogy mentse saját képét és fenntartsa a látszatot. „Mert akik nem veszik észre, hogy súlyosan vétettek Isten törvénye ellen, egyfajta kábulatba vagy tompultságba kerülhetnek. Mivel úgy találják, hogy semmi súlyos rosszat nem róhatnak fel maguknak, nem veszik észre azt a langyosságot, amely lassanként birtokába veszi lelki életüket, végül pedig tönkremennek és megromlanak” (Gaudete et exsultate apostoli buzdítás, 164). Bűnösökből romlottakká válnak.

Még ma is sokan vannak, akik az „Úr felkentjei”, felszentelt férfiak, akik visszaélnek a gyengékkel, kihasználják erkölcsi és meggyőző hatalmukat. Gyalázatos tetteket hajtanak végre, és továbbra is gyakorolják szolgálatukat, mintha mi sem történt volna; nem félnek Istentől és az ő ítéletétől, csak attól tartanak, hogy felfedezik és leleplezik őket. Olyan felszentelt hivatalviselők ők, akik szétszakítják az Egyház testét, botrányokat okoznak és lejáratják az Egyház üdvözítő küldetését és sok paptársuk áldozathozatalát.

Kedves testvéreim! Ma is sok Dávid van, aki szemrebbenés nélkül belép a romlottság hálójába: elárulja Istent, az ő parancsolatait, a saját hivatását, az Egyházat, Isten népét, a kicsinyek és családjaik bizalmát. Gyakran a mérhetetlen kedvességük, kifogástalan tevékenységük és angyali arcuk mögött szégyentelenül ragadozó farkast rejtenek, aki kész felfalni az ártatlan lelkeket.

A felszentelt személyek bűnei és bűncselekményei a hűtlenségnek és a szégyennek még sötétebb színeivel színeződnek be, eltorzítják az Egyház arcát, aláássák annak hitelességét. Az Egyház ugyanis – hűséges gyermekeivel együtt – áldozata is ezeknek a hűtlenségeknek és ezeknek a valódi „sikkasztási bűntetteknek”.

Kedves testvéreim! Legyen világos, hogy az Egyház, amikor ilyen gyalázatos tettekkel találkozik, habozás nélkül minden szükséges intézkedést megtesz annak érdekében, átadja az igazságszolgáltatásnak azt, aki ilyen bűncselekményt elkövet, bárkiről legyen is szó. Az Egyház sosem próbál majd eltussolni vagy alábecsülni egyetlen esetet sem. Tagadhatatlan, hogy voltak felelős beosztású vezetők, akik a múltban könnyelműségből, hitetlenkedésből, felkészületlenségből, tapasztalatlanságból – a múltat a múlt hermeneutikájával kell megítélnünk – vagy spirituális és emberi felületességből sok esetet kellő komolyság és gyorsaság nélkül kezeltek. Ez soha többé nem történhet meg! Ez az egész Egyház határozata és döntése!

Jövő februárban az Egyház ismét kifejezi azt a határozott szándékát, hogy minden erejével folytassa a megtisztulás útját. Az Egyház, szakértők bevonásával is, azt kérdezi majd, miképpen lehet megvédeni a gyermekeket; hogyan lehet elkerülni az ilyen csapásokat, hogyan kezeljük és illesszük vissza a közösségbe az áldozatokat; hogyan lehet megerősíteni a szemináriumokban folyó képzést. Megpróbáljuk az elkövetett hibákat kedvező alkalomként felhasználni arra, hogy gyökerestül kiirtsuk ezt a métely nemcsak az Egyház testéből, hanem a társadaloméból is. Ha ugyanis ez a szörnyű csapás lesújtott néhány felszentelt szolgálattevőre, feltehetjük a kérdést: mennyire súlyos lehet a baj társadalmainkban és családjainkban? Ezért az Egyház nem szorítkozik önmaga gyógyítására, hanem igyekszik legyőzni ezt a bajt, amely sok ember lassú halálát okozza, erkölcsi, pszichológiai és emberi szempontból.

Kedves testvéreim! Amikor erről a mételyről beszélünk, egyesek az Egyházon belül indulatba jönnek a média bizonyos szereplői ellen, és azzal vádolják őket, hogy figyelmen kívül hagyják a visszaélések túlnyomó többségét, amelyeket nem az Egyház papjai követtek el – a statisztikák több mint 95%-ról beszélnek –, és vádolják őket, hogy szándékosan hamis képet festenek, mintha ez a baj csak a Katolikus Egyházat sújtotta volna. Én viszont szeretnék őszintén köszönetet mondani a média azon munkatársainak, akik őszinték és tárgyilagosak voltak, és akik megpróbálták leleplezni ezeket a farkasokat, és hangot adni az áldozatoknak. Ha csak egyetlen visszaélési esetről lenne is szó – amely önmagában is iszonyatosságot jelent –, az Egyház azt kéri, hogy ne hallgassatok, és hozzátok tárgyilagosan napvilágra, mert ebben az ügyben a legnagyobb botrány az igazság elfedése.

Mindannyian emlékezünk arra, hogy Dávid csak a Nátán prófétával való találkozásakor fogja fel bűnének súlyosságát. Ma új Nátánokra van szükségünk, akik segítik a sok Dávidot, hogy felébredjenek képmutató és perverz életükből. Kérlek benneteket, segítsük az Anyaszentegyházat nehéz feladatában, abban, hogy felismerje a valódi eseteket, és meg tudja különböztetni azokat a hamisaktól, a vádakat a rágalmazástól, a neheztelést a gyanúsítgatástól, a pletykát a hitelrontástól. Nagyon nehéz feladat, mert a valódi bűnösök pontosan tudják, hogyan rejtőzzenek el, olyannyira, hogy sok feleség, anya, nővér nem képes felfedezni őket a hozzájuk legközelebbi emberekben: a férjben, keresztapában, nagyszülőben, nagybácsiban, testvérben, szomszédban, tanárban… Az áldozatok is, akiket jól levadásznak ragadozóik, gyakran a hallgatást választják, sőt a félelem fogságában a szégyen uralma alá kerülnek, eluralkodik rajtuk az elhagyatottságtól való rettegés.

Azoknak pedig, akik gyermekeket bántalmaznak, azt szeretném mondani: térjetek meg, adjátok fel magatokat az emberi igazságszolgáltatásnak, és készüljetek az isteni igazságszolgáltatásra, emlékezve Krisztus szavaira: „Aki megbotránkoztat csak egyet is ezek közül a kicsik közül, akik hisznek bennem, jobban járna, ha malomkövet kötnének a nyakába és a tenger fenekére vetnék. Jaj a világnak a botrányok miatt! Elkerülhetetlen, hogy bűnre vezető alkalmak ne adódjanak, de jaj annak, aki botrányt okoz!” (Mt 18,6–7).

Kedves testvéreim! Most engedjétek meg, hogy egy másik csapásról is beszéljek, a hűtlenség csapásáról, azokéról, akik elárulják hivatásukat, esküjüket, küldetésüket, Istennek és az Egyháznak szenteltségüket; akik jó szándékok mögé bújva szurkálják testvéreiket, konkolyt vetnek, szakadást szítanak, zavart keltenek; akik mindig találnak igazolást, akár logikusakat, sőt lelkieket is, hogy továbbra is zavartalanul haladjanak a romlás útján.

Nem új dolog ez az Egyház történetében. Szent Ágoston, amikor a jó magról és a konkolyról beszél, ezt mondja: „Azt hiszitek, testvéreim, hogy a konkoly nem ér fel a püspöki székekig? Azt hiszitek, hogy az csak alsóbb osztályokban van és a felsőbbekben nincs? Adná az ég, hogy nem legyünk konkolyok! [...] A püspöki székeken is ott a búza, és ott van a konkoly; és a hívők különböző közösségei között is ott van a búza, és ott van a konkoly” (Sermo 73, 4: PL 38, 472).

Szent Ágostonnak ezek a szavai buzdítanak, hogy emlékezzünk a közmondásra: „a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve”; és segítenek megérteni, hogy a Kísértő, a Nagy Vádló az, aki megoszlást szül, ellentétet szít, viszályt kelt, meggyőzi a gyermekeket és kételkedésre ösztönzi őket.

Ezek mögött a konkolyhintők mögött valójában szinte mindig ott van a harminc ezüstpénz. Így Dávid alakja elvezet bennünket Iskarióti Júdáshoz, egy másik férfihoz, akit az Úr kiválasztott, s aki eladja, halálra adja mesterét. A bűnös Dávid és Iskarióti Júdás mindig jelen lesz az Egyházban, mivel az emberlétünk részét képező gyengeséget képviselik. Kiválasztott és felszentelt személyek által elkövetett bűnök és bűncselekmények ikonjai ők. A bűn súlyosságában összetartoznak, a megtérésben azonban különböznek egymástól. Dávid bűnbánatot tartott és Isten irgalmára bízta magát, míg Júdás öngyilkos lett.

Tehát annak érdekében, hogy felragyogtassuk Krisztus fényét, mindannyiunknak kötelessége harcolni minden lelki romlottság ellen, amely „rosszabb a bűnös bukásánál, mert egyfajta kényelmes és önelégült vakság, amelyben végül minden megengedettnek látszik: a csalás, a rágalom, az önzés és az önmagunk körül forgás számos rejtett formája, mert »a sátán is világosság angyalának tetteti magát« (2Kor 11,14). Így végezte be napjait Salamon, míg a nagy bűnös Dávid fel tudott állni nyomorúságából” (Gaudete et exsultate apostoli buzdítás, 165.)

Örömök

Folytassuk az örömökkel. Sok örömben volt részünk idén, gondoljunk például a fiataloknak szentelt szinódus sikeres kimenetelére, amelyről a bíboros dékán beszélt. Gondoljunk a kúria reformjában eddigi megtett lépésekre. Sokan kérdezik: mikor lesz vége? Sosem lesz vége, de a lépések jók. Ott vannak például a gazdálkodásban tiszta viszonyokat és átláthatóságot teremtő munkák; az államháztartási hivatal és a pénzügyi információs hatóság dicséretes erőfeszítései; a Vallási Művek Intézete (IOR) által elért jó eredmények; a Vatikánváros Államot szabályozó új törvény; a Vatikánban végzett munkáról szóló rendelet, és a sok más kevésbé látható intézkedés megvalósulása.

Az örömök között emlékezzünk az új boldogokra és szentekre, akik „drágakövek”, melyek az Egyház arcát díszítik, reményt, hitet és fényt sugároznak a világba. Meg kell említenünk a tizenkilenc algériai vértanút: „Krisztusnak, evangéliumának és az algériai népnek adott tizenkilenc élet, […] a közös életszentségnek, a »szomszédos ajtó« életszentségének példaképei” (Thomas Georgeon: „Nel segno della fraternità” [A testvériség nevében], L’Osservatore Romano, 2018. december 8., 6. old.). Ne felejtsük azoknak a keresztényeknek a nagy számát, akik felvéve a keresztséget, minden évben megújítják az Egyháznak mint mindig termékeny anyának ifjúságát; és a számtalan gyermeket, akik hazatérnek, elfogadják a hitet és a keresztény életet; a családokat és a szülőket, akik komolyan megélik hitüket, és nap mint nap átadják azt gyermekeiknek szeretetük örömében (vö. Amoris laetitia apostoli buzdítás, 259–290); annak a sok fiatalnak a tanúságtételét, akik bátran választják a megszentelt életet és a papi hivatást.

Nagy okot ad az örömre a nagyszámú megszentelt férfi és nő, a sok püspök és pap, akik mindennap hűségben, csendesen, életszentségben és önmegtagadásban élik meg hivatásukat. Olyan emberek ők, akik bevilágítják az emberiség sötétségét a hitről és szeretetről tett tanúságtételükkel. Olyanok, akik türelmesen dolgoznak, Krisztus és evangéliuma iránti szeretetből, a szegények, az elnyomottak és az utolsók érdekében, anélkül, hogy az újságok első oldalára akarnának kerülni vagy a legmagasabb pozíciókat akarnák elfoglalni. Olyanok, akik mindent elhagyva és életüket felajánlva, a hit fényét viszik oda, ahol Krisztus elhagyatott, szomjas, éhes, bebörtönzött és mezítelen (vö. Mt 25,31–46). Különösen is gondolok a nagyszámú plébánosra, akik mindennap jó példát mutatnak Isten népének, a családokhoz közel álló papokra, akik ismerik mindenkinek a nevét, és életüket egyszerűségben, hitben, buzgóságban, életszentségben és szeretetben élik. Olyan emberek ők, akikkel a sajtó nem törődik, de akik nélkül sötétség uralkodna.

Kedves testvéreim! Azért beszéltem a fényről, a csapásokról, Dávidról és Júdásról, mert ki akartam emelni a tudatosságnak az értékét, amelynek az éberség és az őrködés kötelességévé kell válnia azokban, akik az egyházi és megszentelt élet struktúráiban a kormányzati szolgálatot gyakorolják. Bármely intézmény erejét ugyanis nem az adja, hogy tökéletes férfiakból áll (ez lehetetlen), hanem az, hogy folyamatosan meg akar tisztulni; hogy képes alázatosan beismerni és kijavítani hibáit; hogy képes felkelni az elesésekből; hogy képes meglátni a karácsonyi fényt, amely a betlehemi jászolból árad, végigfut a történelmen, mígnem elérkezik a parúziához.

Meg kell hát nyitnunk szívünket az igazi fény, Jézus Krisztus előtt: ő a fény, aki meg tudja világítani életünket és át tudja alakítani sötétségünket világossággá; a jó fénye, aki legyőzi a rosszat; a szeretet fénye, aki kisöpri a gyűlöletet; az élet fénye, aki legyőzi a halált; az isteni fény, aki fénnyé alakít mindent és mindenkit; Istenünk fénye: szegény és gazdag, irgalmas és igazságos, jelen és rejtett, kicsi és nagy.

Idézzük emlékezetünkbe a negyedik századi egyiptomi Nagy Szent Makariosznak, az egyik sivatagi atyának csodálatos szavait, aki a karácsonyról beszélve, kijelenti: „Isten kicsivé lett! A hozzáférhetetlen és teremtetlen a maga végtelen és elképzelhetetlen jóságából testet vett fel, és kicsivé lett. Jóságában leszállt dicsőségéből. Senki sem tudja – sem a mennyben, sem a földön – megérteni Isten nagyságát, és senki sem tudja – sem a mennyben, sem a földön – megérteni, hogy Isten szegénnyé és kicsivé lett a szegényekért és a kicsinyekért. Amilyen felfoghatatlan az ő nagysága, olyan az ő kicsinysége is” (vö. Homíliák IV, 9–10; XXXII, 7: in Spirito e fuoco. Omelie spirituali. Collezione II, Qiqajon-Bose, Magnano, 1995, 88–89; 332–333. old.).

Emlékezzünk arra, hogy a karácsony az az ünnep, amikor „a nagy Isten kicsivé lesz, és kicsinységében nem szűnik meg nagynak lenni. És a nagynak és kicsinek ebben a dialektikájában Isten gyengédsége mutatkozik meg. Olyan szó ez, amelyet a világiasság állandóan igyekszik kitörölni a szótárból: gyengédség. A nagy Isten, aki kicsivé lesz, aki nagy, és továbbra is állandóan kicsivé válik” (vö. Homília a Szent Márta-házban, 2017. december 14.; Homília a Szent Márta-házban, 2013. április 25.).

A karácsony minden évben megadja nekünk azt a bizonyosságot, hogy Isten fénye továbbra is ragyogni fog emberi nyomorúságaink ellenére; azt a bizonyosságot, hogy az Egyház még szebben, megtisztulva és ragyogóan fog kikerülni ezekből a megpróbáltatásokból. Mert az Egyház egyes gyermekei által elkövetett bűnök, bukások és gonoszságok sosem homályosíthatják el arcának szépségét, sőt egyenesen azt bizonyítják, hogy ereje nem bennünk van, hanem mindenekelőtt Krisztus Jézusban, a világ Megváltójában és a világmindenség Világosságában, aki szereti az Egyházat és életét adta érte, az ő jegyeséért.

A karácsony azt bizonyítja, hogy az egyesek által elkövetett súlyos vétkek sosem tudják elhomályosítani mindazt a jót, amit az Egyház ingyenesen tesz a világban. A karácsony megadja azt a bizonyosságot, hogy az Egyház valódi ereje és mindennapi, sokszor rejtett munkánknak az ereje – mint amilyen a kúria munkája, ahol szentek vannak – a Szentlélekben van, aki a századok folyamán vezeti és védelmezi az Egyházat, a bűnöket a megbocsátás alkalmaivá, a bukásokat a megújulás alakalmaivá, a rosszat pedig a megtisztulás és győzelem alkalmaivá teszi.

Nagyon köszönöm! Boldog karácsonyt mindannyitoknak!"

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír