Narcisztikus szülők gyerekéből könnyen lesz narcisztikus felnőtt
A narcisztikus szülő fenyegetésként éli meg gyermeke függetlenedését, ezért hajlamos őt kvázi csecsemőként kezelni, akkor is, ha már felnőtt. Az infantilizáló, túlgondoskodó, rátelepedő magatartás függő viszonyt eredményez, a túlkoros gyermek pedig ezért soha nem lesz képes kilépni anyu és/vagy apu árnyékából. Így éri el a narcisztikus szülő, hogy idősebb korában is nélkülözhetetlen maradjon felnőtt csemetéje életében.
Az ilyen és ehhez hasonló túlvédő, túlajnározó, gyermekére rácsimpaszkodó szülőket nevezik helikopterszülőknek. A helikopterszülő kifejezést dr. Haim Ginott használta először 1969-ben Parents & Teenagers című könyvében azokra a szülőkre, akik folyton köröznek a gyerek feje felett - akár egy helikopter -, és életkori szükségleteit meghaladó módon és mértékben gondoskodnak róla.
A helikopteranya és -apa annyira feloldódik a szülői szerepben, hogy a gyerek életének minden egyes pillanata fölött igyekszik átvenni az uralmat. Nemcsak túlfélti, de borzalmasan rá is telepszik, megszállja gyermeke életét. Ugyanakkor túl keveset is vár el tőle, nem igazán törekszik arra, hogy a gyermek önálló legyen, sőt inkább ha lehet, igyekszik helyette eljárni mindenben. Hiszen a kicsi (aki gyakran túl van már a húszon, vagy akár a negyvenen is) úgyis csak elrontana mindent. Majd ő, a nagyobb, az erősebb, az okosabb, a bölcsebb elintézi a gyerek helyett, amit kell.
Ezekből a túlkoros csecsemőkből lesznek aztán a Pán Péter- vagy Hamupipőke-szindrómában szenvedő felnőttek, de most maradjunk a narcisztikus helikoptereknél!
A Mississippi Egyetem kutatói 380 főiskolást (javarészt nőket) kérdeztek meg arról, hogy szüleik helikopterszülők módjára viselkednek-e (pl. "Anyám megoldja az esetleges problémákat vagy válságokat"), illetve narcisztikusak-e (pl. "A szülőm az a személy, aki felhozza korábbi hibáimat amikor kritizál engem"). Azt is megvizsgálták, hogy maguk a diákok mutatnak-e narcisztikus személyiségjegyeket. A felméréshez egy sztenderd személyiségtesztet is használtak, amely a grandiozitást és a sebezhetőséget (a narcisztikus személyiség jellemzőit) mérte.
A narcisztikus embert különféle helyzetben megnyilvánuló grandiozitás, a csodálat iránti igény és empátiahiány jellemzi. A páncélos virágok, a narcisztikus személyek ismertetőjegyei:
•Nagyzoló elképzelései vannak saját fontosságával kapcsolatban, tehetségét, eredményeit eltúlozza, elvárja, hogy felsőbbrendűnek és kiválóbbnak ismerjék el.
•Folyamatosan határtalan sikerről, hatalomról vagy az ideális szerelemről fantáziál.
•„Különlegesnek” és egyedinek tartja magát, akit csak más különleges vagy fontos, magas státuszú emberek érthetnek meg.
•Mivel kivételesnek tartja magát, el is várja, hogy ennek megfelelően bánjanak vele – ha ez mégsem teljesül, akkor jön a narcisztikus düh, avagy a hiszti.
•Lenéz és irányít másokat, a dolgok akkor történnek jól, ha úgy történnek, ahogy ő akarja.
•A vele kapcsolatba kerülőket kihasználja, érzelmileg olyan, mint egy feneketlen kút: nagyon sok emberi érzést, figyelmet, odafordulást, gondoskodást el tud nyelni anélkül, hogy ezekből bármit is viszonozna.
•Szinte semmi empátia nincs benne, simán átgyalogol rajtad, majd sajnálkozik, hogy összepiszkította a cipőjét.
•Gyakran irigykedik, esetleg másokat vádol meg irigységgel.
•Valójában egy kellemetlen ember, arrogáns, dölyfös, fennhéjázó magatartás jellemzi.
Természetesen a nárcizmusnak is különféle fokozatai vannak, és nem minden narcisztikus mutatja az összes jellemvonást. A jellemzést átolvasva mégis simán lehet olyan érzésünk, mintha a nárcizmus korunk népbetegsége lenne, sőt mintha lassan ez válna sztenderddé.
A felmérés azt mutatta, hogy a narcisztikus jegyeket mutató gyerekeknek nagyobb valószínűséggel volt túlféltő, túlóvó, túlgondoskodó, rátelepedő szülője. Bár a főiskolások szüleinek személyiségére csak a gyerekek válaszaiból lehetett következtetni, a kutatók úgy vélik, a narcizmus generációról generációra átvihető.
A kör megtörhető, nem feltétlenül kell, hogy a nárcizmus újratermelje magát, elég, ha ezek a gyermekként kezelt felnőttek átélik a függetlenségükben rejlő potenciált és megtanulják élni saját életüket – nyilatkozta Susan Krauss Whitbourne, a Massachusetts Egyetem pszichológiaprofesszora a Psychology Todaynek.
(divany.hu)
