Székely János: Történelmi megbékélés – lehetőség vagy keresztény kötelesség?
Székely János szombathelyi megyéspüspök beszédét adjuk közre, mely szeptember 19-én, a 48. Jean Monnet-esten hangzott el Budapesten.
Nagyon nagy örömmel, nagy szeretettel köszöntök mindenkit. A Biblia és Jézus maga arra tanít minket: legfőbb parancsunk az élet, legfőbb törvény a szeretet. Mégpedig azért, mert maga a Teremtő Isten, aki alkotta az univerzumot, és alkotta az embert, ő is Atya, Fiú és Szentlélek örök szeretete. Ez az élet forrása, ebből vannak a galaxisok, atommagok, ebből van az ember. Akkor lesz az életünk teljes, akkor tud kibontakozni, ha szeretetben élünk. Ez egy léttörvény. Aki ezzel szemben él, lassanként elpusztul, legalábbis lelki-szellemi értelemben.
Ez igaz a nemzetek életére is. Ha magyarságunk – például a Trianon miatti elkeseredésében – elkezd más népeket lenézni, elkezd gyűlöletben, bosszúvágyban élni, akkor nemzetünk lelkileg elsatnyul, elpusztul. Az élet törvénye csakis a szeretet útján található meg és kereshető. A bibliai szeretettörvény nem bárgyúságot jelent. Nem azt jelenti, hogy a feketét is mondjuk fehérnek, a rosszat is mondjuk jónak, hogy mindenre kedvesen mosolyogjunk. Jézus például olyat is mond: ha vét ellened a felebarátod, akkor fedd meg. Nem azt mondja, hogy nyeld le, hanem azt mondja, hogy szólj neki. Néha, amikor nem szólunk, nem mondjuk ki az igazságot, nem is annyira szeretetből fakad, hanem kényelmességből. Ha a másik élete számít, ha az igazság számít, akkor bátran – még akkor is, ha ez nehéz – az ember kimondja. Másutt Jézus azt mondja, hogy legyetek az emberekkel szemben óvatosak, legyetek szelídek, mint a galambok, de okosak, mint a kígyók. A szeretethimnuszban azt olvassuk: a szeretet nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. A szeretet tehát nem bárgyúságot jelent. Jelenti például azt, hogy szabad magamat védeni, sőt néha kötelességem is. Ahogyan az emberi szívbe nem mindent kell beengedni, nem mindenfajta rágalmat, rosszindulatot, támadást, hanem csak azt engedjük be, aki minket ismer és szeret. A szívünk szentélyét védjük. Éppen így egy népnek is szabad magát védeni, sőt kötelessége. Ahogyan ezt tette millió alkalommal az Ószövetség népe, vagy tette Kapisztrán Szent János Nándorfehérvárnál.
Az evangéliumi szeretet tehát nem bárgyúságot jelent – azonban az evangélium határozottan tanít arra, hogy soha ne gyűlöljünk. Az emberben a gyűlölet gyökerei lassanként elkezdenek növekedni, erősödni – ez mérgező dolog, ami minket is pusztít. Jézus ezért mondja, hogy az ellenség felé sohase gyűlölettel fordulj, ne válj olyanná, mint ő. Hanem mindig szeretettel. Pál apostol azt mondja: ne engedd, hogy legyőzzön a rossz, inkább te győzd le a rosszat jóval. Böjte Csaba atyának nagyon híres mondata, hogy ha egy helyen sötétség van, azt karddal nem lehet szétkaszabolni, de elég meggyújtani egy gyertyát, és a sötétség máris menekül. A rosszat jóval lehet legyőzni. Ezt teszi Jézus a kereszten: a világ gyűlöletét szeretettel győzi le. Böjte Csaba atya gyakran mondta, hogy az ő egész élete egy kicsit nemes bosszú, azért amit átélt az ő édesapja, azért amit átélt az erdélyi magyarság. Nagyon sokáig forrt benne a fájdalom, a méreg. Egy idő múlva arra jött rá, hogy a legnemesebb bosszú, ha szebbé teszi a világot. A gyerekek szívébe szeretetet vitt, fényt vitt. Ne engedd, hogy legyőzzön a rossz, inkább te győzd le a rosszat jóval.
Két bibliai történetet emelnék ki. Az egyik az az eset, amikor azt halljuk, hogy valaki tartozik egy szolgatársának száz dénárral. Száz dénár akkoriban elég jelentős összeg volt, egy dénár volt egy szegény ember egy napi keresete, tehát száz dénár több mint három hónapi kereset volt – akár félmillió-egymillió forint körüli összeg ez a tartozás. Abban az időben szokásos volt, hogy az ilyen adósokat börtönbe vetették, adósok börtönébe. Igen gyakran meg is ostorozták őket, hogy lássa a rokonság, megsajnálja és segítsen az adósságot kifizetni. Amit a szolga tesz, amikor börtönbe vetteti a szolgatársát, az teljesen normális. Abban az időben ezt így csinálták. Mi is igen gyakran azt gondoljuk: hogy haragszom, bosszút állok, veszekszem a családomban, békétlenségben élek, ez normális, mindenki így él. Mikor válik a szolgának a tette borzalmassá, szörnyűvé? Akkor, ha tudjuk, hogy néhány perccel azelőtt tízezer talentumot engedett el neki az úr. Ettől válik szörnyűvé, amit tesz. Jézus arra akar tanítani, hogy az életünket ebben a háttérben lássuk, abban hogy én is kaptam tízezer talentumot. Ingyenesen kaptam az életemet. A Teremtő Isten hívott engem is létre. Ha nem akarta volna, hogy létezzen a világegyetem, és létezzem én is, akkor nem lennék. Ingyen kaptam a létemet, ingyen kaptuk ezt a gyönyörű világot, ingyen kaptuk Istennek a keresztig elmenő szeretetét. Ha ebben a háttérben látom az életemet, akkor nagyon természetes lesz, hogy bőkezű vagyok, hogy szeretek.
A másik történet a konkoly és a búza története. Amíg a két növény kicsi, éppen csak kinő a földből, alig lehet őket megkülönböztetni. Éppen így van a nagyon bonyolult emberi életben is: jót és rosszat nagyon nehéz elkülöníteni. Mi, emberek képtelenek vagyunk rá, ezért Isten az ítéletet nem bízza ránk. Nem sarlókat ad a kezünkbe, hanem csak magvetést. Ebben a világban teljes rendet tenni, teljes igazságot szolgáltatni nem lehet. Ebben a földi világban teljes igazság soha nem lesz. Az öröklét távlatában lesz valamifajta igazság, beteljesedés, de ebben a véges, gyarló földi világban soha teljes igazság nem lesz. Isten nem is bízza ránk az ítéletet, hanem a szeretet magvetését.
A Biblia ebben a keretben beszél a népek kiengesztelődéséről is. Például Izrael népének a két nagy ókori ősellensége Babilon és Egyiptom úgy jelenik meg a Bibliában, hogy ők is Isten népei lesznek. Békesség lesz a népek között. Izaiás könyvében ezt halljuk: nemzet nemzet ellen kardot többé nem emel, nem készülnek többé háborúra. Minden vérben forgatott ruhát elégetnek, sehol nem ártanak, és nem pusztítanak az én szent hegyemen. Isten álma a népek békéje, kiengesztelődése.
Mi következik ebből a Kárpát-medence népei számára? Úgy gondolom, hogy az következik, hogy például a trianoni békediktátumot nem kell igazságosnak mondani. Nem kell elrejtenünk ennek fájdalmát. Nem kell félnünk kimondani azt, hogy ez a fájdalom soha nem fog teljesen elmúlni. Nem kell megünnepelnünk Trianon évfordulóját, sőt talán azt is kell kérnünk a Kárpát-medence többi népétől, hogy értsék meg a mi fájdalmunkat. A kiengesztelődés nem az igazságosság eltüntetése, letagadása. Nagyon érdekes dolgokat mond Szent II. János Pál pápa a nemzetekről, a nemzetek kiengesztelődéséről. Például azt mondja, hogy a szabadság olyan dolog, amiért harcolni kell, és minden nemzedéknek fizetnie kell érte, és minden nemzedéknek el kell azon gondolkodnia, hogy mi eleget fizettünk-e a népünk szabadságáért. Aztán azt is mondja, hogy egy elrabolt föld, amit egy nemzettől elvettek, a népe után kiált, a népe pedig virraszt, várja a pillanatot, amikor itt a lehetőség, hogy a föld visszakapja a népét. Vagyis az Egyház úgy gondolja, hogy a népeknek is vannak jogai. A nép nem mesterséges kreálmány, hanem a Teremtő Isten akaratából létezik, természetes képződmény. Abból adódik a nemzeti létünk, hogy az ember történelmi és társas lény, van anyanyelvünk, van anyaföld, amihez kötődünk. Ezt a kincset őrizni a hitünkből is fakadó kötelességünk. Ugyanakkor nagyon fontos lenne arra figyelnünk, hogy ez a fájdalom soha ne váljék a szomszédos népek elleni megvetéssé. Még kevésbé gyűlöletté, rosszindulattá. Sőt, azt gondolom, meg kellene nekünk, magyaroknak tanulnunk, őszintén örülni annak, hogy létrejött a független szlovák állam, létrejött a független horvát állam. Ezek a népek végre önrendelkezési jogokkal bírnak, végre kibontakoztathatják a kultúrájukat. Trianon kapcsán ezt is ki kellene fejezni, hogy ennek őszintén örülünk. Nagyon fontos lenne őszintén szembenézni múltunk botlásaival, gyöngeségeivel. Azzal együtt, hogy a magyarság sokat tett is a nemzetiségekért, de nagyon sokat vétett is ellenük.
Hadd idézzek egy talán meglepő dolgot Käfer István egyik nagyszerű könyvéből, a Magyar szlovákságismeretből. Egyik legnagyobb magyar költőnk, Vörösmarty Mihály válaszolt egy elég provokatív és negatív szlovák újságcikkre, ami azt mondja: millió jövevényszó van a magyar nyelvben a szlovák, illetőleg tót nyelvből, a tót nélkül meg se tudnánk szólalni. S erre Vörösmarty írt egy verset, amit nem teszünk bele a kötetekbe, mert eléggé szégyenletes és furcsa, amit ő ír:
„Azt mondod: ha magyar szóból a tót kimaradna,
Szólani nem tudván, bőgene a’ ki magyar.
Hogy lehet az, hogy te egészen tót csak bőgni tudsz, és
Medve hazádban nem hallani emberi szót. –
“Krk, Szmrt, prszt – ” Ne üvölts! mert elfúlsz tőle ‘s bögyödből
A zab, melyet evél, – visszaböfögve megöl.
Nem ritka sajnos magyar tollból ilyesfajta megjegyzés, ilyesfajta mentalitás szlovákok, románok és mások felé. Ezzel is fontos lenne szembenézni. Azzal, hogy 1874-ben a szlovák nyelvű gimnáziumokat bezárták, 75-ben a Matica Slovenská kulturális egyesületet pánszlávizmus vádjával bezárták. De akár a második világháborúban Kárpátalján rengeteg nemzetiségi oktatási intézményt megszüntettek. Vannak bűneink. S ezzel fontos lenne őszintén szembenézni.
Hadd fogalmazzak meg egy-két javaslatot a témával kapcsolatban. Nagyon örülnék annak, ha a trianoni évforduló alkalom lenne a magyarságnak, például arra, hogy szembesüljünk azzal, milyen óriási kincseket kaptunk a nemzetiségeinktől is. Mennyi nagy költőnk, művészünk, építészünk, tudósunk, a történelmünk nagy alakjai közül hányan a nemzetiségeink közül valók. Sajnos rengeteg magyar fiatalnak erről fogalma sincs. Akár jónak látnám egy ilyen kislexikon kiadását ilyesfajta címmel, hogy „a Kárpát-medence közös kincsei”. Fölnyitni a szemünket arra, hogy mennyire összetartozunk, mennyit kaptunk egymástól. Beszélni arról, amit mi, magyarok tettünk a nemzetiségekért, de azt is, amit tettünk esetleg ellenük.
Nagyon örülnék annak, ha középiskolai tankönyvekbe egyre inkább bekerülne a szomszéd népek irodalma, költészete, művészete, tudománya, híres emberei. Gimnáziumban egyébként mi rengeteget tanultunk – a ferences gimnáziumban ilyen magyar tanárunk volt, aki szlovák, szlovén, horvát stb. költők verseit tanította nekünk. Nagyon örülnék annak, ha az egyetemeken a Kárpát-medence nyelveinek, kultúrájának hangsúlyos helye lenne és maradna. Nem csak gazdasági szempontból mérlegelnénk ezt, sokkal nagyobb ennek a tétje.
S egy utolsó gondolat: ami a Kárpát-medence népeit leginkább összeköti, az a hitünk. Nagyon sok ilyen élményem volt, ahol ezt átéltem: Erdélyben zarándokoltunk, és bementünk az egyik ortodox kolostorba, amit egyébként sajnos nagyon csúnya módon a görögkatolikus egyháztól vett át vagy rabolt el az ortodox egyház, állami segítséggel. Szinte soha nem engedtek be oda katolikus papot, de látták, hogy püspök jön, gondolták, mégiscsak illik a kapukat megnyitni. Bementünk a templomba, és a kolostor vezetője ott állt, látszott, hogy rendkívül ideges, nem tudja, hogy mit csináljon, de végül is megengedte, hogy imádkozzunk, énekeljünk. S imádkoztuk, méghozzá egy-két szót, amit egy kicsit tudtam, románul is mondtam, egyáltalán, amit elmondtam, utólag kiderült, teljesen jól értette – és lehetett látni, hogy az az ember, aki rettentő ideges, lassanként megnyugszik, végére megszólalt magyarul, amit talán soha addig a paptársai előtt nem tett. Adott egy gyönyörű ikont. A keresztény hitünk az egyik legerősebb kapocs, ami összeköt. Talán mindannyian hallottuk azt, hogy a román parlament a család intézményét mint férfi és nő szeretetszövetségét definiálta. Szövetségesek vagyunk – sokkal inkább, mint gondolnánk.
Azt kívánom, hogy ismerjék fel a testvériség útját. Az élet útja az egyetlen járható út, amely előre visz. Nem az igazság letagadását jelenti, hanem egy tágabb, mindent sokkal átfogóbb egységet, valóságot, amiben helye van igazságnak is, de még főbb, első helye van a szeretetnek.
Forrás és fotó: Szombathelyi Egyházmegye
Magyar Kurír
